Életének 80. évében, május 29-én elhunyt Jankovics Marcell, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tiszteletbeli elnöke, a nemzet művésze, rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, művelődéstörténész. Az egykori pannonhalmi osztálytárs, barát, Korzenszky Richárd OSB emeritus tihanyi perjel köszöntését adjuk közre, melyet az elhunyt 80. születésnapjára tervezett kötethez írt.
1955-ben találkoztunk először. Akkor kezdtük a gimnáziumot Pannonhalmán. Az elmúlt tizenöt évben az „elszánt maradék”, aki csak teheti, összejön, leül, beszélgetünk, elmondjuk ugyanazt, a történeteink egyre kerekebbek lesznek, de így van jól: kell, hogy legyen mondavilág,
„Idevigyázz gyerek! Megmondtam már százszor, hogy semmit sem mondok kétszer!” – idézzük öreg magyartanárunk mindig időszerű felszólítását. Öreg tanárunk: legalább harminc évvel volt fiatalabb, mint amilyen idősek most mi vagyunk.
Sok helyről jöttünk: Kelet- és Nyugat-Magyarország: Iván, Vállaj, Tolna megye: Mucsi, – és természetesen voltak közöttünk budapestiek is. Nem sokat tudtunk egymásról, egymás családjáról. Lassan-lassan, az évtizedek múlásával rajzolódott ki a kép: egy olyan Magyarországot képviselünk, amelyben mindennapos volt az üldöztetés, hátrányos megkülönböztetés. Bebörtönzött apák, kitelepített családok, kuláklistára tett gazdálkodók…
Tanáraink többsége korábban a pannonhalmi tanárképző főiskola tanára volt. Megtanították, amit az előírások megkívántak, és felnyitották a szemünket, hogy európai távlatokat lássunk.
A diákotthoni reggeli „zsíros deszka” meg tea volt. Az ebéd „betonfőzelék” ???? sárga borsó), „fűrészpor” (pirított dara), – de nem haltunk éhen. Vártuk a csomagot, ki kolbászt, ki szalonnát, apró zsíros bödönt – és általában tudtunk osztozni. Volt kötelező séta, szigorú napirend, reggeli torna. Csavargás nem volt előírva, de kinek-kinek a lelkiismeretén szárad, hogyan játszotta ki a napirendet.
Mozi is volt. Minden szombat este. Nem volt kötelező, de hát mit csináltunk volna? Esetleg kártyáztunk – tarokkoztunk! Pingpongoztunk. Sakkoztunk. Vagy zenét hallgattunk. Osztályfőnökünk szobájában klasszikus zenét. Ebéd előtt, az utolsó órában, ha éppen szabad volt, az „Autofahrer unterwegs” bécsi adását, „világslágerekkel” tűzdelve, lelkesedésünktől kísérve. Iskolarádió – hangszóró minden teremben, az igazgatói iroda melletti szobában a „stúdió”: lemezjátszó, mikrofon, felkeléshez muzsika… Diákbolt, csoki, ceruza, rajzlap, esetleg még bambi, – az ajtó üvegszemein pedig néhány karikatúra.
A szomszéd épületben – a főmonostorban – laktak a tanáraink, az atyák. Meg idős, nyugdíjas szerzetesek. Voltak, akikhez szívesen átjártunk: sötétkamra, előhívhattuk a filmjeinket; nyelvtanulás, angol – teával kiegészítve… Volt, aki tudta, volt, aki nem: egyik osztálytársunk édesapjának valamikori börtön-társa tartotta ezt a foglalkozást.
Négy igazgatónk volt a négy gimnáziumi esztendő alatt. A forradalom híreit kíváncsian hallgattuk. Több iskolatársunk, akik számára származásuk miatt nem volt hely a „szocialista” Magyarországon, Nyugat felé vette az irányt. Igazgatónkat, Söveges Dávid atyát elvitték és félholtra verték a pufajkások. „Testvéri tankok” vigyáztak ránk, míg házkutatást tartottak az egész diákotthonban.
Legányi Norbert, a későbbi főapát igazgatónk, matematika tanárunk volt. Felejthetetlen hangsúllyal volt képes felelésre szólítani: „Jankóóó…” Jankovics…
A tablóképünk – gondoltuk – börtönrács mögül kinéző csoport lesz. Jankovics Marcell készítette: de nem börtönrács, hanem a pannonhalmi főkapu motívumai vannak az arcképek mellett, kinek-kinek a pályaválasztása szerint. (Tizenketten szerettek volna orvosi egyetemre menni, nem volt annyi szimbólum, volt, akinek a képe mellé „csak” egy ecset került…)
Huszonheten érettségiztünk. Együtt vagyunk, a régi banda-határok már réges-régen eltűntek. Testvérként tudunk örülni egymásnak, ha találkozunk.
Várjuk az új találkozásokat. Az éjszakába nyúló baráti beszélgetéseket. (De ahogy múlnak az évek, egyre hamarabb elálmosodunk… Utánozzuk a régi öregurakat.)
Volt egy tanárunk, Havasi Lúciusznak hívták. Latint tanított – talán egy évig. Nagy lelkesedéssel beszélt arról, hogyan
Többen vannak az osztálytársak között, akik határozottan maguknak tulajdonítják ezt a kijelentést. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez a közbeszólás nem Jankovics Marcelltől származik.
*
Utószó: Marci, sajnálom, hogy nem olvashattad… Sajnálom, hogy nem vártad be a születésnapodat. Tudom, tudjuk, minden erőddel azon voltál, hogy befejezd a Toldi-t. Megadatott.
Az 59-ben érettségizett osztálytársak várjuk az augusztus végi tihanyi találkozót. Sajnos egyre kevesebben. A névsorolvasásnál közel voltunk egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…
Nyugodjál békében!
Korzi
Forrás és fotó: Korzenszky Richárd közösségi oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
