Németh László a magyar irodalom világirodalmi rangú regényírója, de kimagaslót alkotott drámaíróként és a magyar, illetve az egyetemes sorskérdésekkel elmélyülten foglalkozó esszéíróként, valamint irodalmi tanulmányaival is. Idén megemlékezünk arról, hogy száz évvel ezelőtt, 1925-ben jelent meg első írása, és ötven esztendővel ezelőtt, 1975. március 3-án adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Cs. Varga István József Attila-díjas irodalomtörténésszel, az ELTE habilitált professzorával, Németh László monumentális életművének kiváló kutatójával beszélgettünk.
– Németh László 1925-ben robbant be a magyar irodalomba, amikor Horváthné meghal című elbeszélésével megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Már akkor kijelentette, hogy a magyar szellemi élet organizátora akar lenni.
– Németh László később így emlékezett vissza: „Egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avatás húzáson kihúzták.” Bécsi nászútjáról ominózus levelet írt Osvát Ernőnek: „Mi szeretnék lenni? (…) a magyar szellemi erők organizátora.” A Nyugat szerkesztősége írót várt, nem organizátort. 1927-ben a Napkelet vezető kritikusa lett. Itt jelenteti meg folytatásokban első regényét, az Emberi színjátékot is.
– Ez utalás Balzac Emberi színjátékára?
– Nem a balzaci La Comédie humaine az inspiráló mintája, hanem a dantei Divina Commedia. Babits hívására lett a Nyugat kritikusa. De saját utat választ. 1932 szeptemberében megindítja egyszemélyes folyóiratát: a Tanut. Beköszöntője: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság.”
– A mai kor megelégszik a felszín kapargatásával, nem hatol a dolgok mélyére. Vajon ez is oka lehet annak, hogy hatalmas életművére szinte a felejtés fátyla borult?
– „…fecseg a felszin, hallgat a mély.”
Műveit meditatív, mély olvasatban érdemes értelmeznünk. Életeszményként vallotta: „A szeretetben megélt igazságot keressük. Ha nem, önmagunk és a Lélek ellen vétünk.” Írói alapelve: „Az írás: erkölcs… Az író vállalkozás.”
– Ön az egyik tanulmányában megvilágítja: Isten és ember szolgálatának tervét Németh László műveiben karakteres hősök képviselik: Boda Zoltán, Égető Eszter, Galilei, Széchenyi, Gandhi, legfényesebben Kertész Ágnes. Beszélne Németh hőstipológiájáról, ember- és nőképéről?
– Németh hőstipológiájában a szent, a hős és a szörnyeteg hármassága érvényesül. A „mítoszi csóvával” kiemeli „a férfiak fölé nőtt női nagyságot”. A hősnők minden esetben az író minőségeszményének megvalósítói. A drámákban főképpen férfiak, a regényekben nők kapnak „főszerepet”. A nőket különösen bizonyos erkölcsi attitűdök szemléltetésére tartotta alkalmasnak, a férfihősöket pedig eszmék képviselésére: „a dráma férfi-felem, közösségi indulataim műfaja volt; a regény inkább női felemé, azaz az apró részleteké s az azokon átsegítő kozmikus távlatoké”. Hősnői egy-egy görög istennőnek vagy Szophoklész nőalakjainak feleltethető meg. A Gyász Kurátor Zsófija Élektrát, az Iszony Kárász Nellije Artemiszt, Égető Eszter Démétért, Kertész Ágnes Antigonét idézi.
A „fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig” fogja át az írói pályát. Kertész Ágnes medika, Németh „Medici-kápolnájának” legszebb „kariatidája”: az idea-ember megvalósulása. Kiteljesedő, önjobbító, önteremtő életet él. Kételyeket leküzdve jut el önmaga és a körülötte lévő világ tökéletesítésének tudatáig és vállalásáig.
Kárász Nelli és Égető Eszter, a két „tükörjellem” tulajdonságai „algebrai szinten” egyesülnek Kertész Ágnesben, aki elfekvőkórházban, gyógyíthatatlan betegekért munkálkodik. Elfekvőnek látja az egész világot. Szeretetben fogant irgalomelve szerzett, gyakorlással elsajátított erény. Sugárzik belőle – a szörnyeteg- és exodus-hősökkel ellentétben – az értelmes cselekvés derűje. A szembesülés erkölcse tanítja meg: „az eszményítő csodálatnál mennyivel nagyobb, emberibb érzés az irgalom”.
– Kertész Ágnest, az Irgalom című regény főhősét említettük: szokás ezt a regényt „ellen-Iszony”-nak nevezni. Az Iszony hősnője, Kárász Nelli saját fájdalmát meghaladva szegődik el közösségi szolgálatra, betegek ápolására, kislányát, Zsuzsikát pedig „egy darab, rám bízott szegény emberiség”-ként neveli. Ágnes ugyancsak kórházban ápolja a betegeket, s vallja: az egész világ irgalomra szorul. Két látszólag homlokegyenest különböző személyiség, mégis, mindketten eljutnak mások önzetlen szolgálatára.
– Lényegfeltáró összefüggés. Gyász, Iszony, Égető Eszter, Irgalom: nőregény-tetralógia, az életműben tematikus láncolatot, mintegy regényciklust alkotnak. Németh életművét keresztény eszmeiség, lelkiség szövi át. Az irgalom a görög eleos, a héber héséd magyar ikerpárja. Az erósz, a philia és az agapé fogalomkörét magában foglaló Németh László-i irgalom erkölcsi minőséget jelöl. Kertész Ágnes azzá válik, amivé az Emberi színjáték, a Bűn, a Villámfénynél hőse csak szeretne: a test és a lélek orvosává, a teljes ember gyógyítójává: mintaadó példaképpé. Tudja és vallja: az embernek a mégoly fájdalmas élethez is joga van, létjogát a halál távoltartásával is fenn kell tartani. Az emberek „külön universumban” élnek. Ágnes az „irgalmas szívűség” erényét választja alapmagatartásul. Életeszménye mélyen rokon Boda Zoltánéval: „A szeretet bizonyos fokán az ember elmeorvos.” De itt „már néha gyógypedagógusnak kell lenni.”
Domokos Mátyástól tudjuk: a „csokornyakkendős” cenzor ébersége miatt az Irgalom három befejező változata ismert. Az eredeti szövegben a „sánta eszmék” megfogalmazás szerepelt, kifejezve Németh rezignációját is az osztályharcos, marxi szocializmus-utópia iránt. A második variánst sem fogadta el a cenzor: „Ágnes (…) úgy érezte, mintha nem is csak Halmi Ferit, de az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna a mellére – az egész sánta emberiséget.” Németh harmadszorra azzal oldotta meg a problémát, hogy az inkriminált „sánta emberiség” metaforát bővítve folytatta: „amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék”.
– Széchenyi-drámájának emberképe tematikusan is szakrális: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Értelmezhetjük ezt úgy, hogy az igazi életeszmény a hazáért, a környezetünkért élés, egy olyan küldetés teljesítése, ami az egész emberiségre jótékonyan kihat?
– Jogos interpretáció és következtetés. Döbling sorsmetafora: „menny és pokol”, „csodálatos nemzeti szentély”. Széchenyi végső tette is nemzetébresztés. Önfeláldozása tiltakozás a zsarnoki „üdvözítéssel” szemben. Halálával is – amint Széchenyi-ódájában Arany – népe életjussát, nemzeti öntudatát erősíti, hogy legyen benne „hit, jog és erő!”.
Széchenyi a kiművelt emberfők sokaságában, Németh az etikumra emelt minőségeszményben, a minőség forradalmában látta a magyarság jövőesélyét. Széchenyi Lonovics érsekkel folytatott drámai dialógusa történelmi sorstükör. Lonovics érsek nem Világos miatt esik kétségbe, hanem az áruló Babarczyak nagy száma miatt. Széchenyi látnoki sorsértelmezése: „Amelyik népnek ilyen a történelme, ott a Babarczyaknak el kell szaporodniuk. A tanulság minálunk mindig ez volt. Rákócziaknak, Hajnócziaknak, Széchenyieknek: Rodostó, vérpad, bolondház. A Babarczyaknak létra a magasba…”
– Németh László szellemi hídépítő. A szomszédos népekkel való összetartozásunkat fejezi ki a „tejtestvérek”-eszme.
– Németh a Tanu 1935. évi III–IV. számában, a Magyarok Romániában útirajzában a kisebbségek védelmét hangsúlyozza: „Nekünk kisebbségeink vannak, az esztelen fasiszta nacionalizmus bennünket elpusztít. A mi hivatásunk épp az, hogy Németország és Oroszország közt egy nemzetek fölötti belátást képviseljünk.” Amikor támadások érték, megírta védekező iratát. A román Dimitrie Gusti néprajztudóstól kezdve, néven nevezi romániai, erdélyi adatközlőit, köztük Márton Áront is. Németh 1935 augusztusában Márton Áronnal, Keresztury Dezsővel együtt kirándult Kolozsvárról Kalotaszegre.
Sorsközösséget hirdetett a szomszéd népekkel, a „tejtestvérekkel”. Abban a „néma tejtestvériségben” hitt, melyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el”. A „tejtestvér-eszme” adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje. Alapja: „Itt élünk egy sorsközösségben.” „Kelet-Európa népköltészete aránytalanul különb a nyugatinál.” „Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-Atlantiszokban a prehisztória melege, kultúrában ez: óriási tartalék és jövő. Keleten van miből, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek.”
A görögséget és Európát is a magyarságon át látta és értelmezte: „Az európai művelődés: az első igazi polifon kultúra. Ez a szépsége, ereje, nagysága.” Életcélja: ebben a polifóniában a sorstól a magyarságnak szánt „hangjegyfüzet” tudatosítása (Magyarság és Európa, 1935). Azt vallotta: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb.”
– Hogyan mutatkozik meg Németh László életében az, amit ő így fogalmazott meg: „S a legmélyen, az, ahogy a világot szenvedtem, ez az, amiben keresztyén vagyok.”
– Kísérletező emberként, öngyógyító orvosként, önmaga patográfusaként ismerte a „Doleo ergo sum” (Szenvedek tehát vagyok) létállapotait, megélte a „mysterium passionis” mélységfokozatait. Pilinszkyhez hasonlóan tudta: az „agonia christiana” küzdelem az életért. „… a szépirodalomnak az én írói életemben lélekmosdatás, katarzis jutott osztályrészül: legjellemzőbb írásaim magamban lepleznek le, magamból dobtak ki valamit” – írta. Mindig szövődményekben, következményekben gondolkodott, a végveszélyhez mérte állapotát.
A Levelek a hipertóniáról szerzői kommentárjában írja: „Ez a könyv arról szól, ami mindnyájunkkal megtörténik egyszer (…), hogy gyógyíthatatlan betegek leszünk, s a betegség, mint kígyó egy magányos Laokoónt, elkezd körülfolyni, szorítani, ropogtatni (…), csak azt hagyja meg magából, ami életében is egyik sajátsága volt, a dolgokkal szembenéző könyörtelen gondolkozást.” Kiváló orvos történészek bizonyítják: Németh saját életét, írói pályáját hosszabbította meg azzal, hogy önmagán is eredményesen kísérletezett, szinte csak egy lázgörbéhez hasonlítható vérnyomásgörbén figyelte állapotának változásait.
– Németh Lászlóval kapcsolatban eszünkbe juthatnak kritikák, haragok, megbékélések, kiengesztelődések. Lekicsinylően írt József Attila egyik kötetéről, konfliktusba került Hatvany Lajossal, Rónay Györggyel. Az utóbbi kettővel később kibékült…
– Németh a helyes, helytálló, élni segítő gondolatokat, igazságokat kereste. Számára fontos volt az élet és az emberi méltóság, a szellemi szuverenitás. Sokszor került politikai, ideológiai „tévedés” vádja alá. Ma már egyértelmű: nem Schöpflin reményei, hanem Németh „rögeszmének” tűnő, veszélylátó felismerései váltak valóra.
Kibéküléseiről, kiengesztelődéseiről, emberségéről dióhéjban szólok. József Attila Nincsen apám se anyám kötetéről írt, a Nyugatban megjelent kritikája közismert. Ám Grezsa Ferenctől tudjuk: Hódmezővásárhelyen Németh jelmondata lett a költő szállóigévé vált aforizmája: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.” A jóvátétel bizonyítéka, hogy ugyanannyi tanórában tanította József Attilát, mint Adyt.
Némethnek nemcsak keserű vitái voltak, hanem tanulságos kiengesztelődései, kibékülései is. A Hatvany-per palackból kitörő, ártó szelleme kölcsönös vádakat vont maga után. Amikor Hatvany kiszorult a hatalomból, elveszítette korábbi mecénási pozícióit is, de megőrizte kivételes kvalitásérzékét. 1947-ben az Iszonyról és a Tücsökzenéről így nyilatkozott: „Ilyen az én szerencsém. Ha valami jót akarok olvasni, Szabó Lőrincet vagy Némethet kell kezembe venni.” Hatvany Sajkódon is meglátogatta barátját. Végül Németh nekrológban búcsúzott a „literary gentleman”-től: „A halál most mégis úgy választ el minket, mint egymást becsülő s tán mondhatom helyette is, szerető embereket.”
Rónay György a Vigiliában megrótta Németh Lászlót, hogy panaszkodik, holott másoknak is bőven van bajuk, részük mellőzésben, megaláztatásban. Kritikája súlyos sebet ejtett. De szép gesztussal kibékültek. Bohuniczky Szefi írónő temetésén, a síron át békejobbot nyújtottak egymásnak. Rónay két verse Némethről szól. Az alapkérdés: „De vajon ki feszít keresztre? Mi magunkat? / Mások minket? Mi másokat?” És: „egy stigma mitől stigma: mindegy, / ha egyszer fáj (s aki érezte máson, annak / a másik sírontúljáról is visszafáj.)”
Németh László sokáig küszködött valós és képzelt erinnüszeivel. Végül a vádakra, megbélyegzésekre, a maga mentségére a békességóhajtás szellemében válaszolt: „Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit egy életen át összeírtak róla. Én sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadóimat pellengérre állítsam; mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom.”
– Németh László és a nála húsz évvel fiatalabb Pilinszky barátsága közismert.
– Pilinszky Németh Lászlóhoz fűződő barátságának gyémántpecsétje az Ama kései című vers, melyet Pilinszky a Nagyvárosi ikonok (1970) kötetében nyomtatásban is Némethnek dedikált. Ebben, mint Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban, hitelesen, magas művészi fokon őrződött meg valami maradandó a félelmetes 20. századból „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.” Vekerdi László ismerte fel: a miniatűr remekmű sugárzó központja Erdély-metafora. Pilinszky Némethtől kölcsönözte a fenséges képet: „viharokra emelt nyárderű”. Németh Erdély törékeny aranykorát Bethlen Miklós című esszéjében nevezte Bethlen Gábor korát „viharokra emelt nyárderű”-nek.
– Németh László írja egy versében: „Én az Istent sosem kerestem / (…) S egyszer csak: bennem lakott az Úr. // Azt sem mondtam: jó volna hinni / (…) Sosem hívtam s ő rámtalált.” Ez a kegyelem?
– Az ingyen kegyelem égi ajándék, amelyben Isten élete él bennünk. Az Úr érkezése című Ady-vers a kegyelem születésének legszebb versimádsága: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”
Németh irodalmunk „templomépítő” géniusza. Életművének gyémánttengelye: A minőség forradalma. Adytól örökölte a tragikus sorsérzést: az igazságvállalást, a szembesülés etikai imperatívuszát. A Galilei-dráma sub specie aeternitatis megállapítása:
– Ha jól tudom, Németh László regényt tervezett Jézusról, aki minden embert üdvösségre hív.
– Így van. Németh kulcsmondatai közé tartoznak a következők: „Üdvösségügyed van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kellene válnia.”. „Egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja.”
A vallásos nevelésről írt esszéjében kifejti: nem hiszi, hogy Isten nélkül az ember és világa különb lesz, mint amilyen Istennel volt. Betűrendbe szedve: Bakonyi István, Bertha Zoltán, Czine Mihály, Füzi László, Grezsa Ferenc, Gombos Gyula, Görömbei András, Hegedűs Lóránt, Imre László, Jánosi Zoltán, Kocsis Rózsa, Monostori Imre, Olasz Sándor, Tüskés Tibor, Sándor Iván, Vekerdi László és számos további jeles Németh-kutató azt vallja, amit Dékány Endre A magyar református egyház Németh László életművének a tükrében című könyvében tudatosít: Németh „élő hitre jutott”. Életművére a „sajkódi certosa” időszakában, az Irgalommal teszi fel a betlehemi csillagot. Az emberiség, a magyarság jövőreményét az irgalom Atyjára bízza. A Németh-életműkiadás első kötetében a Negyven év pályatörténetének tanúságtétele: „De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.”
– Ma sajnos nagy a hallgatás Németh László katedrálisépítő életművéről. Mi ennek az oka?
– A hallgatás csendjére ítélt, a felejtés peremére szorított Németh László emlékét egyre nagyobb méltánytalanság övezi. Korzenszky Richárd bencés perjel rákérdezett az egyik tanulmányának címében: Miért nem „szól” Németh László? – Mert hallgatunk róla. „Pedig nekünk lenne őrá szükségünk, nem pedig neki ránk.” Németh 1932-ből való felismerése redivivus-vigasz: „Nincs örökké élő mű; a művek meghalnak és feltámadnak. Hogy fel tudnak támadni, ez a halhatatlanságuk.” A művek nem kánonokban, NAT-okban élnek, hanem az olvasók műveltségében, emlékezetében, szeretetében.
Fodor András kérdezi Homloka égöve alatt című, Némethnek szentelt emlékversében: „S most újranézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amig élt, / megérdemeltük-e?” Nagy Gáspár az Éjszakáimban lámpafény. Németh László halhatatlan szellemének című versében válaszol a kérésre: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!”
Fotó: Merényi Zita (archív); Fortepan/Németh László Társaság
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
