Élő és holt erdők ösvényeit járva Havran Kati2024. 01. 12., p – 09:28
Vajon mit tudnak a művészek hozzáfűzni a klímaváltozáshoz, és kell-e, hogy a művészet az emberi tevékenység természetbe való beavatkozását firtassa? A Línia lesa (Az erdő vonala) című kiállítás azt bizonyítja, hogy a művészet eszközei az ember és a természet kapcsolatának meglepően izgalmas mélységeit képesek feltárni.
A Nyitrai Galéria kiállításán döntőrészt hazai művészek alkotásain keresztül vizsgálhatjuk, hogy az alkotók mit gondolnak, hogyan élik meg a klímaváltozást és az azzal szervesen összefüggő problémákat. A művészet ősidők óta foglalkozik az ember természeti környezetéhez fűződő viszonyával. Az itt kiállított munkák azt szemléltetik, hogy ezt a kapcsolatot meg lehet közelíteni kifejezetten szubjektív szempontból, bensőséges módon, mások pedig a tudományos hozzáállás (képzelt) objektivitását kommentálják. Van, hogy az alkotó kiragad egy-egy részletet a tájból, arra ösztönözve minket, hogy tanuljunk meg befogadóak lenni az apró részletekre, hiszen meglehet, hogy ezek a részletek első pillantásra nem tűnnek fontosnak, igazából azonban nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az erdőben. Emellett érdemes esztétikai értékük miatt is figyelnünk rájuk. Más alkotók komplex egészként kezelik a tájat, arra figyelmeztetve a szemlélőt, hogy a természetben minden elem összefügg, kommunikál az őt körülvevő elemekkel, és ha megbontjuk ezt a kapcsolatot, az végzetes lehet a közegre.
Márpedig tudjuk, hogy bolygónk döntő részén már megbontottuk a természetes közegek rendszerét. Mi ennek a hatása, és mit tehetünk most? A tárlat ezt a kérdést sem kerüli el. És nem csupán a szemléletmód változatos, mellyel az alkotók az erdő témája felé közelítenek, hanem a műfaji felhozatal is – plasztikákat, hang- és videóinstallációkat tekinthetünk meg, csakúgy, mint hagyományos eszközökkel készült képeket, festményeket, de van olyan alkotás is, melyet nem lehet a hagyományos műfaji kategóriák egyikébe sem sorolni – ilyen például egy-egy erdő miniatűr makettje.
Talán elsőre meglepőnek tűnhet, de az ember tevékenysége nem csupán természeti környezetünk jelenét és jövőjét (és azáltal persze az emberiség jövőjét) befolyásolja, hanem a múltjára is hatással van. Michal Machciník Subfossil Turnover – Odtlačky vrstiev pamäte című alkotása (melynek címét magyarra úgy fordíthatnánk, hogy Szubfosszilis fordulat – Az emlékezet rétegeinek lenyomatai) izgalmas és meglepő anyagot választ kiindulópontul. Machciník a szubfosszilis fák szerepét feszegeti, tehát olyan sok-sok éves faleletekét, melyek különféle természeti folyamatoknak köszönhetően jó állapotban őrződtek meg – és érdemes megjegyezni, hogy nemcsak néhány száz, hanem akár több ezer évről is beszélhetünk. A szubfosszilis fák tehát a természeti környezetünk emlékeinek őrzői, melyek rengeteget árulhatnak el tudósok számára letűnt korokról – miközben az utóbbi időben keresett luxusárucikké váltak. Vajon hogyan fogalmazódik át ezeknek a leleteknek a szerepe azzal, hogy árucikké válnak? Ezt a kérdést vizsgálja Machciník több műfaj – többek között videó, objektumok, installáció és frottázs – keretei között.
A múlt szerepe a klímaváltozás viszonylatában több alkotó számára is elkerülhetetlen téma. A tárlat keretén belül megtekinthetjük Denis Kozerawski és Peter Kašpar experimentális dokufikcióját is, mely 11 millió évvel ezelőttre repíti vissza a nézőt időben. Michal Czinege immerzív fényinstallációja által szintén egy rég letűnt kor elevenedik meg. Az installáció egy egész kiállítóterem falait kitölti, körbevéve a terembe lépő szemlélőt, aki villódzó fények kereszttüzében találja magát: a fények növénysziluetteket világítanak meg a falakon. Ahogy arra az alkotás címe is utal – The Garden of Death (A halál kertje) –, ezek a növények már nem léteznek. Czinege, aki jelenleg Finnországban él és alkot, az ország egyik régiója sok-sok évvel ezelőtt kihalt vegetációjának állít emléket.
A dunaszerdahelyi származású Tóth Helen az egyetlen olyan kiállító, aki szisztematikusan foglalkozik az erdővel – Nyitrán most válogatást láthatunk munkáiból. Az alkotó festészettel foglalkozott a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen. Az erdő részleteit egyrészt hagyományos eszközökkel jeleníti meg vásznain, melyekbe saját szubjektív érzéseit vetítette bele. A festmények és grafikák mellett azonban olyan befőttesüvegeket helyez el, melyekben valódi erdőrészleteket – ágakat, mohát, talajmintát – helyezett el. Az így megalkotott miniatűr erdőmakettek némelyikét gyantába öntve konzerválja, másokban az erdő elemei szabadon érintkeznek új környezetük levegőjével. Az alkotó számos erdőt járt be az országban, munkái így annak lehetőségét kínálják, hogy erdőmakettjei segítségével összehasonlítsuk az egyes tájakat, miközben az erdőirtás szomorú mementóiként nem elhanyagolható arányban találkozunk a felhozatalban üresen ásító üvegekkel. Eközben Tóth Helen számára az erdő nem csupán minduntalan visszatérő toposz, hanem kiállítási tér is: annak az alkotássorozatának dokumentációjának részletét is láthatjuk, mikor az alkotó az erdőben helyezte el a művét, megkérdőjelezve azt a nézetet, miszerint a képzőművészet „otthona” csupán galéria és múzeum lehet.
A kiállítás arra ösztönöz minket, hogy tanuljuk meg minél több rétegét észlelni a bennünket körülvevő természeti környezetnek. Az erdőben nem csupán a látnivaló, hanem a hangok is ugyanolyan fontosak – erre Maija Laurinen finn alkotó és Martin Bízik hanginstallációi emlékeztetnek minket. Jozef Suchoža és Martin Piaček a klímaváltozás a vegetációra gyakorolt egyértelmű hatásait vizsgálják – Suchoža olyan fafajtákat állít a figyelem középpontjába, melyeket a főként monokultúrás erdőgazdálkodás hatására veszélyeztet a kihalás, Piaček pedig olyan, eredetileg mediterrán térségekben őshonos fajokat vizsgál, melyek az éghajlat melegedésének köszönhetően már nálunk is megélnek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
