Hogy mindjárt egy erős állítással kezdjünk: a magyar népi mozgalom történetének a kutatása nem tartozik a klasszikus történeti slágertémák közé, noha kevés olyan fontos, drámai és heroikus megújítási kísérlete volt a Horthy-korszak ellenforradalmi konzervativizmusának, mint a társadalom több mint felét kitevő mezőgazdasági munkásság, vagyis a parasztság „beemelése” a politikai érdekképviselet és érdekérvényesítés intézményes sáncai mögé.
Sőt a mozgalom ennél „csak” jóval több volt: töredékes, kevéssé jól szervezett és nem egységes reformelkötelezett értelmiségiek – élükön Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Németh Lászlóval, Kovács Imrével és Bibó Istvánnal – válaszkeresése az első világháború kataklizmája és Trianon sokkja után (ha lehet, még inkább) égető gazdasági, szociális és művelődési problémákra, a szegény sorsú széles néprétegekről, életkörülményeikről és sorsáról tudósító tudományos és irodalmi igénnyel írt szívszorító és megrendítő munkák készítése, a hagyományos paraszti világ felbomlásával szembesülő látleletkészítés, velük és világukkal közvetlenül érintkező szociográfiákká sűrűsödő intenzív falukutatás, terepszemle és szervezés, tanulmány-, folyóiratcikk- és prózaírás, lapkiadás, valamint érzékenység és eszmerendszer. Borbándi Gyula hiánypótló A magyar népi mozgalom története (New York, Püski Kiadó, 1983.) munkája mellett az utóbbi évtizedekben azért a magyar népi mozgalomról sokat megtudhattunk, a szerző fajsúlyos munkássága mellett Papp Istvántól, különösen a megjelent munkájából (A magyar népi mozgalom története 1920–1990. Budapest, Jaffa Kiadó, 2012.).
Salamon Konrád történész, az MTA doktora legalább négy és fél évtizede foglalkozik a múlt század húszas-harmincas éveiben felívelő népi mozgalom történetével. 1978-ban védte meg az 1937-ben létrejött szellemi és politikai körről, a Március Frontról írt kandidátusi értekezését, a „népiek” „harmadik útnak” nevezett – a klasszikus jobb-bal politikai felosztáshoz kötődő ideológiákkal szakító – szellemi kísérletéről pedig többször is (elsőként 1989-ben, legutóbb pedig 2009-ben) írt monográfiát. Most megjelent kötetében a két világháború közötti népi mozgalom egyik kiemelkedő alakjának, Kovács Imrének a pályáját mutatja be, az életpályát kronologikus rendben követő jól tagolt fejezetekben, adatoltan és olvasmányosan.
Salamon az ellenforradalmi rendszer Magyarországát úgy írja le, mint ami a földhiányból eredő paraszti nyomor, a mérsékelt földreform és a parasztság számára szerény politikai képviseletet jelentő – 1930-tól – az önálló Független Kisgazdapárt létrejötte ellenére modernizációs kényszerben volt. A kényszer korszerű radikális és konzervatív válaszokat igényelt: a radikálisok szabadultak volna a régi kötöttségektől és hagyománytól – ők „lettek” az urbánusok (persze inkább csak így nevezték őket a harmincas évektől), a népiek viszont abból indultak ki, hogy a „korszerűsítés csak akkor lehet sikeres, ha megőrzi az arra érdemes régi értékeket” és ezekre építve hajt végre szükséges reformokat. A kettő – szögezi le – „alkotó vitájából születhetett volna meg a legjobb megoldás”, de erre sem akkor, sem napjainkban nem került sor. Salamon álláspontja szerint az elnevezés hosszú távon nem tett jót, a két irányzat lényegét ugyanis se a népiség, se az urbánusság nem fejezte ki pontosan, az egyszavas „billog” viszont alkalmat adott számos „félreértésre” és „félremagyarázásra” – a létező ellentéteik ellenére is. Éppen ezért már az előszóban az urbánusok radikális demokrataként, a népiek pedig nemzeti demokrataként jelennek meg, ellentéteik gyökere valójában egymás kölcsönös félreért(elmez)ése és erre alapozott politika volt, holott – Salamon leszögezte – mindkettő hitt az emberi és polgári szabadságjogok érvényesülésében és sürgette a „szociális igazságosság megvalósulását”.
Salamon munkája klasszikus és jól megírt biográfia. Az első fejezetben ismerjük meg a cselédek által lakott Felsőgöböljárás-pusztán 1913-ban született Kovács Imre családi viszonyait és iskoláit: Kovács korai megismerkedését a könyvekkel és a cselédgyerekekkel – akikkel együtt játszott, az édesapa korai halála miatti kényszerű munkába állást, iskoláit és tanulmányait, hamar jelentkező szociális érzékenységét és a társadalmi igazságtalanságokkal és sürgetett reformokkal kapcsolatos véleményéig. Kovács már az egyetemi tanulmányai mellett szociológiai vizsgálatokat folytatott, amelynek eredményeit írásaiban tette közzé. Elég korán hangoztatni kezdte, hogy lehetővé kell tenni, hogy a parasztság tehetősebbje beemelődjön a középosztályba, mert – állapította meg – „mai lehetetlen helyzetünk jórészt annak következménye, hogy a nemzet széles rétegeivel kontaktusban lévő középosztályunk – amelyik az állam életét irányítaná – nincs.” A bátor és tehetséges fiúra sokan felfigyeltek – így Szekfű Gyula is, aki nemcsak felkérte, hogy írjon a Magyar Szemlébe (1944-ig összesen 17 írását közölte a lap), de segítette abban is, hogy Kovács külföldi népfőiskolákra is eljusson ismereteit bővíteni. Emellett Kovács publikált a népi mozgalom folyóiratában a Válaszban, írásokra kérte őt fel Móricz Zsigmond a Kelet Népe számára, de küldött cikkeket a Pesti Naplónak is.
Salamon, ha kell, plasztikus idézetekkel támasztja alá a falukutató mozgalom egyik meghatározó alakjává vált Kovács földosztással és a parasztság helyzetével kapcsolatos okfejtéseit, kiemelve őszinte elkötelezettségét, kiváló kapcsolatteremtési képeségeit, előadásait és szívós munkamorálját. Hősének munkássága mutatja, hogy Kovács mennyire jól ismerte és elsajátította a korszak szociográfiai módszereit. Máig legnagyobb hatású munkája, A néma forradalom 1937 májusában jelent meg, a könyvnap egyik szenzációja lett, 1600 példányát pedig hamar elkapkodták – tegyük hozzá: az elsőként felkért kiadó nem merte a kötetet kiadni. Ezzel a munkájával a mindössze „huszonnégy éves Kovács Imre a magyar szellemi élet egyik meghatározó személyisége lett.” Ismertségéből is fakadt, hogy 1937 március 15-én ő olvasta fel a szervezetté vált Márciusi Front – amelynek ő volt a névadója – tizenkét pontját, köztük az ország demokratikus átalakításának, gondolat-, szólás-, sajtó- és szervezkedési szabadságának, általános, egyenlő és titkos választójogának és minden 500 katasztrális hold feletti birtokok kisajátításának, a progresszív adórendszernek és a magyar revízió Duna-völgyi népeinek önrendelkezési jogán alapuló követeléseit.
A világháború Kovács pályáját a szokásosnál is jobban megtörte: behívták katonának, majd korábbi büntetése miatt a Markó utcában és a Gyűjtőfogházba került, ahonnan csak amnesztiával szabadult. 1942-ben a parasztság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endrével közösen koszorúzza már meg Petőfi szobrát. Pályája a háborús kataklizma általános nehézségein túl is meg-megtörik: újabb letartóztatás, kémvád, kihallgatások következnek, de 1943-ban ott tud lenni a népiek által szervezett szárszói konferencián. A német megszállás után gyomai rokonaihoz menekült, majd bekapcsolódik Márciusi Front tevékenységébe és tagja lesz a németellenes Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának is – ő hozza fel vezetőjének Bajcsy-Zsilinszkyt is vidékről. Miután sikerül összeköttetést találni a Budapestet eddigre körbezárt szovjetekkel, azok kémnek vélik és letartóztatják, fogságából pedig 1945 februárjában tud csak megszökni.
A háború után részt vállalt az újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt munkájában, 1945 elején főtitkára, 1946 márciusában alelnöke lesz, de az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek is tagja lett. A kommunista párt egyre nyíltabb előretörése jövőre vonatkozó terveinek közelgő kudarcát vetítette előre, Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkárának letartóztatásakor kilépett a pártból. Fél évvel később már ő is külföldön volt, „utolsó kísérlete a népi demokrácia megmentésére” – ami az ezt az időszakot tárgyaló fejezet címe is egyben, kudarccal végződött. Előbb Svájcban élt (A politikai hontalanság idején (1947)), 1949-től pedig haláláig az Egyesült Államokban (Az életfogytig tartó száműzetés évei (1947–1980)), ahol dolgozott a Szabad Európa Bizottságnak, tanulmányokat írt és újságot szerkesztett, de volt villanymotorgyári munkás is.
Kovács Imre 1980 szeptemberében – utoljára – jutott el európai „körútra”. Előbb részt vett a hollandiai Mikes Kelemen Kör irodalmi rendezvényén, majd meglátogatta Münchenben élő Borbándi Gyulát és Bécsben élő testvéreit. Innen a Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör meghívására Svájcba utazott, ezt követően Borsos Sándor egykori parasztpárti képviselővel találkozott Párizsban. Itt, Európában lett rosszul, rohamosan romló egészségügyi állapota kezelésre szorult, de repülőjegye miatt vissza kellett utaznia New Yorkba. Itt érte a halál, 1980. október 14-én – épp a kitűzött műtétjének napján. Halála előtti utolsó, feleségének angolul mondott szavai magyarul így hangzottak: „A szabadságomat akarom.” Temetésére október 30-án került sor, New Yorkban, a 82. utcai magyar református templomban. Ravatala mellett két gyászbeszéd is elhangzott, ezeket katolikus barátai, Varga Béla, a Nemzetgyűlés volt elnöke és Varga László, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke tartotta. A gyászbeszédek gyakran kötelező patetikus szólamai helyett az őszinte fájdalom hangján szóltak. Varga, egykori balatonboglári plébános, Kovácsot „a magyar puszta Dávidjának”, „tehetséges”, „magyar, melegszívű, jó” „harcosának” nevezte, akinek csak a halál tudta a tollat kiütni a kezéből, a kereszténydemokrata párt egyik megalapítója, ügyvédként működő Varga pedig úgy vélte, Kovács tehetségének kibontakozásához hiányoztak a kedvező történelmi körülmények, ő ennek ellenére küzdött, emigrációs tevékenységére pedig a „nemzeti kötelesség és közéleti tisztaság” volt a jellemző.
Kovács Imrét vívódó karaktere emigrációs évei alatt is véleményének örökös újragondolására késztette. Többször foglalkozott például Bibó Istvánnak „a magyar kérdés kompromisszumos megoldását” taglaló tervével. Amíg – hozza fel ezt a példát Salamon – 1959-ben Kovács még úgy látta, hogy Bibó „terve” lehet „a legalkalmasabbak a kényes kelet-európai és benne a magyar kérdés megoldására”, és ezért – szögezte le – „Jelszavunk és programunk legyen Bibó!”, 1980-as utolsó jelentősebb írásában, véleménye már kritikusabb volt az 1979-ben elhunyt tudós ’56-os forradalomról írt tanulmányairól és Bibó 1945–1948 között betöltött szerepéről és ezen időszakra vonatkozó megállapításairól egyaránt. A hangsúlyosabbá vált véleménykülönbség – Salamon szerint – tulajdonképpen nem elvi különbözőségből fakadt, hanem abból az imponáló dinamizmusból, amit a „nyugati világ” bámulatosan gyors fejlődése és annak a demokratikus, jóléti társadalom megvalósulása felé tett haladása mutatott. Ezt tapasztalva jutott Kovács néhány évtized alatt arra a felismerésre, hogy a Márciusi Front eszméin – lényegében – túllépett az idő, azok pedig már beilleszthetetlenek az új kor világába.
Kovács Bibóról írt utolsó írása szerint 1980-ra igazán közel került a huszadik század egyik legnagyobb politikai gondolkodójának eszméihez. Ezért is volt, hogy róla született utolsó írása végén annak a vágyának adott hangot, hogy „Magamnak a sorstól csak azt kérem, […] szeretném még megérni, hogy Bibó István szobrának felavatásán, valahol a Parlament körül, én is ott lehessek, és érdemeit néhány szóval én is méltathassam.” Utólag már nyilvánvaló, hogy ennek akkortájt szemernyi esélye sem volt, és nem csak azért, mert 1980 októberében Kovács is elhunyt. A népi írók emlékezete a rendszerváltás utánra igencsak elhalványult, hálózataik szétestek, politikai befolyásuk pedig nem lett. Bibó Istvánnak először a népi írók Békés megyei vésztő-mágori szoborparkjában állítottak szobrot, 2004-ben. A Kovács által már 1980-ban annyira remélt fővárosi szobor felállítására pedig csak 2005 májusában került sor, amikor a Markó utca és a Széchenyi rakpart sarkán felállították a könyvet olvasó Bibó portrészobrát. Ez persze lehet megkésett happy end is, de nem sok jót jelentett, hogy a résztvevők – az egyik ünnepi szónok beszámolója szerint – alig lehettek egy tucatnyian.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
