Ferenc pápa Szent József ünnepén megnyitotta az Amoris laetitia-családévet. A Szentatya szándéka szerint egy évet szánunk arra, hogy A családban megélt szeretetről kezdetű apostoli buzdításról gondolkodjunk, s elmélyítsük annak tartalmát. A dokumentumról Bognár István, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet spirituálisa és dogmatikatanára írt ismertető sorozatot.
Apostoli buzdításának 7. fejezetét Ferenc pápa a gyermeknevelésnek szenteli. Bár az eddig megtett úton, az előző fejezetben többször utalt már a Szentatya a gyermeknevelés problémáira és kihívásaira, egyáltalán ne csodálkozzunk azon, hogy úgy döntött, egy egész fejezetben igyekszik részletesen is tárgyalni ezt a kérdést. Saját szavaival megfogalmazva: „Mivel a családok nevelői feladata annyira jelentős, és nagyon bonyolulttá vált, kiemelten szeretnék e témával foglalkozni.”
Az első fontos kérdésfeltevés: Vajon hol vannak a gyermekek? Kik azok, akiknek a vezetésére bízzuk őket a szabadidejükben? Kik foglalkoznak velük, s férkőznek be a szobájukba a számítógép képernyőjén, a telefonon keresztül? A pápa válasza: „Mindig ébernek kell lenni, soha nem szabad őket teljesen magukra hagyni. Az igazán nagy kérdés pedig nem is az, hogy fizikailag hol és kivel van a gyermek az adott pillanatban, hanem hogy egzisztenciális értelemben hol van, hol áll meggyőződései, céljai, vágyai, élettere szempontjából. A legfontosabb tehát azt tudnunk, hogy igazában hol van a lelkük. És mindenekelőtt: akarjuk-e tudni?”
A következő pontban a Szentatya igyekszik a célt is megfogalmazni: „Hogy gyermekeink olyan személyek legyenek, akik fenntartások nélkül megértik, a kezükben van a saját és a közösségük élete, s ez a szabadság bizony nem csupán mérhetetlen ajándék, hanem ugyanakkor felelősség és kihívás is.”
Ferenc pápa ezután a gyermekek etikai nevelésének felelősségéről beszél. Az iskolai nevelés mellett elengedhetetlen a szülői háttér. A szülőknek ugyanis szeretetteljes tiszteletet és bizalmat kell ébreszteniük a gyermekekben, szokásokat kell kiérlelniük bennük. Itt idézi a Szentatya azt a három kulcsszavát, mely oly gyakran szerepel igehirdetéseiben, katekéziseiben: „légy szíves”, „bocsánat”, „köszönöm”. Rá kell szoktatni gyermekeinket, hogy maguktól kimondják, használják ezeket.
A következőkben ismét egy fontos, bár sokak által mára már megkérdőjelezett, mégis mellőzhetetlen problémát vet fel a pápa: a büntetés ösztönző erejét. A ránk bízottaknak azzal is számolniuk kell, hogy a rossz cselekedeteiknek bizony következményei vannak. Az okozott kárt mindig jóvá kell tenni, sőt személyesen kell bocsánatot kérni. A jogok mellett kötelezettségeink is vannak. El kell érnünk tehát a nevelés folyamán, hogy a fegyelmezés konstruktív korlát legyen az úton, melyen a gyermeknek el kell indulnia, s nem pedig fal, amely az utat lezárja. Persze nagyon lényeges az is, hogy tudatosítsuk a magunk számára: az erkölcsi nevelés hosszú folyamat, s ha túl sokat várunk el, előfordulhat, hogy nem érünk el vele semmit. Végig a gyermekek mellett kell állnunk a nevelés útján, és segítenünk őket belső megsebzett világuk, csalódottságuk, szeretethiányuk hosszú gyógyulási folyamatában. Csak lépésről lépésre lehet előrehaladni, úgy, hogy igazi értékeket mutatunk be, s mindehhez alapos pedagógiai és pszichológiai érzékre, nagy türelemre, tapintatra és sok-sok szeretetre van szükség.
A továbbiakban Ferenc pápa nyomatékosan hangsúlyozza a család elsődlegesen meghatározó szerepét, hiszen a családi fészekben mint nevelési közegben tanulhatjuk meg igazán a szabadság helyes használatát. Egy nagyon is aktuális problémát emel ki: a kommunikációs eszközök üzeneteinek kritikus megkülönböztetését.
Említsünk meg még egy konkrét kérdést, s a Szentatya saját szavaival keressük a választ a problémára. Ez pedig a „mindent és azonnal”, azaz az „Adjad, Uram, de rögtön!” rossz szokása. „Ez egy nagy tévedés, amely nem kedvez a szabadságnak, hanem megmérgezi azt. Ha ellenben ráneveljük gyermekeinket, hogy tanuljanak meg bizonyos dolgokat elhalasztani, és kivárni a megfelelő pillanatot, azzal azt sajátítják el, hogy mit jelent az önuralom, az autonómia a saját ösztöneikkel szemben. Így, ha a gyermek megtapasztalja, hogy tud uralkodni önmagán, gazdagabbá válik önértékelése. Ugyanakkor ez megtanítja őt mások szabadságának tiszteletére is.”
Csodálatos foglalatát adja Ferenc pápa annak, mit kell megtanulnunk a családban: mások meghallgatását, elviselését, tiszteletét, segítését, a velük való osztozást és együttélést. A szeretetteljes családi környezetben tanuljuk meg a közelséget, a törődést, a köszönetet és az udvariasságot. Nagyon szép az is, ahogyan a pápa a családok elsődleges szerepe mellett kiemeli a katolikus iskolák jelentőségét. Idézzük a szinódus záróüzenetét: „Ezek az iskolák létfontosságúak a szülők gyermekeik nevelésére irányuló kötelességének támogatásában. Bátorítani kell tehát ezen iskolákat fontos küldetésükben, hogy segítsék diákjaikat olyan érett felnőtté válni, akik Jézus szerető tekintetével tudják nézni a világot.”
A fejezet legvégén még két nagyon fontos dologról beszél a pápa: a szexuális nevelés és a hit továbbadásának felelősségteljes feladatáról. A Szentatya határozott igenjét a szexuális nevelés kérdésében – úgy gondolom – senki sem vitatja. Látjuk, tapasztaljuk az európai uniós szabályozásban és a hazai reakciókban egyaránt, hogyan áll szemben egymással egy egészen szabadelvű és egy hagyományos irány. A médiából a fiatalok felé áramló szexuális ajánlatok inváziójával szemben elengedhetetlen a mi egészséges állásfoglalásunk, amelynek meg kell nyilvánulnia szeretetben és tapintatos türelemben, de ha kell, akár határozott formában is.
De ki beszél ma ezekről a dolgokról? Ki képes komolyan venni a fiatalokat? Ki segíti a nagyszerű és nagylelkű szeretetre való felkészítésüket? – teszi fel a pápa ezeket a lelkiismeret-vizsgálatra sarkalló kérdéseket. Összefoglalásul pedig megjegyzi: „Azt hiszem, túlságosan könnyedén vesszük a ránk bízottak szexuális nevelését.”
Végezetül ejtsünk még szót a másik fontos kérdésről, a hit továbbadásának felelősségről. A hit ugyan Isten ajándéka, nem emberi tevékenység eredménye, a szülők mégis Isten élő eszközei a hit érlelődésében és kibontakozásában. Az olasz gyökerű, de dél-amerikai pápánk külön is megemlíti azt a szép szokást, amikor az édesanyák arra tanítják gyermekeiket, hogy csókot küldjenek Jézusnak vagy a Szűzanyának. „Mennyi gyöngédség van egy ilyen gesztusban!” – írja, majd így folytatja: „Ilyenkor a kicsinyek szíve az imádság helyévé alakul!” A legszebb, leghatásosabb erejű tanúságtétel egy keresztény család életében a közös ima, melynek nagyobb evangelizáló ereje lehet, mint bármely szónoki, meggyőző beszédnek.
A Szentatya köszönőszavaival zárjuk fejezetünket, melyekkel szeretné kifejezni háláját különösen minden édesanya iránt, aki Szent Mónikához hasonlóan szüntelenül imádkozni tud Krisztustól eltávolodott gyermekeiért.
Szerző: Bognár István
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 28-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
