Az ellenzék programjáról nem tudunk túl sokat. Azonkívül, hogy a Gyurcsány-párttól a Jobbikig, az MSZP-től Momentumig szinte kivétel nélkül az összes párt a miniszterelnök távozását követeli, igazából csak a sötétben tapogatózunk, ha aziránt érdeklődünk, hogy mi fog történni, ha az összes fideszest börtönbe zárják/száműzik/fellövik az űrbe. A minap ugyan a DK igyekezett fényt gyújtani a koromsötét ellenzéki éjszakában, és valamiféle programot bemutatni, de csak egy rettenetesen kínos előadásra futotta.
Történt, hogy a DK új üstököse, Gyurcsány Ferencné közvetlenül a példátlanul tehetséges – mernék mást írni – Nagy Blanka után fellépett a színpadra, és egy hosszú monológgal lepte meg izgatott rajongóit. Sárga blézerben, kipirult arccal állt a pulpitus elé, hogy aztán férjét és a világ leggyatrább büfészínészeit lepipáló előadással nyissa meg a DK európai uniós kampányát. Gyurcsányné szikrázó tekintettel vágott bele a lendületes szónoklatba. Ujjait széttárva, széles mozdulatokkal gesztikulálva csak mondta, csak mondta.
Gyurcsányné szeret beszélni. Ezt egyébként felszólalása közben ő maga is álpironkodva elismerte. Szeret, úgyhogy beszélt. Hosszan. Állt a pulpitus mögött, és hadonászva szavalt. Suttogott és kiabált. Mesélt és elérzékenyült. Sírt, majd büszkén, mint egy könnyeit nem szégyenlő hős amazon, elcsukló hangon megfenyegette a miniszterelnököt. Önmaga hatása alá került.
Állítása szerint az egyszerű emberek, az igaziak, a húsból és vérből valók indokolatlanul gyakran osztják meg vele a gondjaikat, ő pedig, lévén roppant figyelmes asszony, szívesen meg is hallgatja az egyszerű emberek problémáit. Ilyenkor szokott csöndben maradni.
Hogy aztán, miután a kényszerhallgatása letelt, kiálljon az ő szeretve tisztelt közönsége elé, és elmesélje, micsoda aljas gazemberek irányítják Magyarországot. Olyanok, akik tönkreteszik, megnyomorítják és szétlopják az országot. A nagyasszony, az ünnepelt színésznő, a közmunkás története taglalása közben egyszer csak dühbe gurul. A rokkantnyugdíjasnál már harciasan, összeszorított szájjal sziszeg, de az igazi nagyjelenet, az álló tapsos finálé az unokáját már csak telefonon halló nagymama szívszorító tragédiájának bemutatásakor jön el.
Hangja elcsuklik, mélyeket lélegzik, majd elhallgat. Sír. Könnyeit törölgeti. A közönsége ugyanígy tesz. Élvezi a rivaldát, élvezi, hogy szerepelhet. Imádja, hogy hallgatják, hogy vele nevetnek, hogy vele sírnak. Élvezi, hogy sikerült végre Feri bohócot közös megegyezéssel nyugdíjba küldetnie, és hogy eljöhetett az ő ideje.
Ijesztően élvezi az egész helyzetet. Ami félelmetes, mert egy olyan beszédben hazudik az állítólagos nagymama miatt feltört visszatarthatatlan meghatódottságáról, ami egyébként mértani pontossággal lett kiszámítva, felépítve, betanulva. Rémisztő, hogy egy nagymamát és az unokáját elképzelve, közönség, kamerák és egy ország előtt képes szénné égetni magát.
Annál kínosabbat pedig már el sem lehet képzelni, hogy a borzalmas produkcióról nem érzi, hogy elképesztően ciki. És még annál is több. Még annál is rosszabb. Mert ez az ember nem őszinte. Mert ez az ember hazug. Pedig ez az ember politikusjelölt. Annak súlya kellene hogy legyen. De nincs, mert egy erőltetett, izzadságszagú műsírással nagy nyilvánosság előtt veri át a hallgatóságát.
De a legijesztőbb mégis az, hogy az embernek déjá vu érzése támad. Már láttunk borzalmasan kínos műsírást ettől a családtól. A 2008. október 6-án bekövetkezett monorierdői vasúti katasztrófa után állt ki a kamerák elé Gyurcsányné férje, Feri, hogy minden idők legkínosabb, legerőltetettebb, legaljasabb produkciójának előadásával írja be magát a történelemkönyvekbe.
A ripacsok fejedelme a négy halálos áldozatot követelő baleset elhunytainak emlékét meggyalázva, az áldozatokból kampányeszközt faragva, akadozva beszélve, sírást imitálva jelentette be a Parlament folyosóján, hogy a baleset után elfogadta Szabó Pál közlekedési, hírközlési és energiaügyi miniszter, valamint Kamarás Miklós, a MÁV Zrt. igazgatósága elnökének lemondását.
Gyurcsány népszerűsége ekkor már mélyponton volt, fél év múlva pedig le is mondott. De 2008. október 6-án még kézzel-lábbal kapaszkodott a miniszterelnöki székébe. Annyira, hogy kétségbeesésében, hogy szimpátiát váltson ki, és hogy tovább halogathassa a bukást, egy vasúti katasztrófa áldozatait felhasználva sírást imitált, emberi érzelmeket hazudott.
Úgy tett, mintha a halálos baleset annyira facsarná a szívét, hogy képtelen sírás nélkül elmondani a pár mondatos közleményt. Kevés aljasabb dolgot lehet elképzelni, mint amikor egy ország vezetője aprópénzre váltja, hatalmon töltött hónapokra használja fel elhunyt emberek emlékét. Pedig Gyurcsány Ferenc sok mindent megtett, számtalan gyalázat fűződik a nevéhez, de a monorierdői vasúti katasztrófa utáni ripacskodása mindent vitt.
Az akkori balliberális lakájsajtó propagandistái persze ünnepelték a bukott pojáca magánszámát. Úgy tettek, mintha nem látták volna a hazugságot és a számítást Feri szemében. Mindenki más látta. Egy ország látta, hogy színészkedik. Egy ország látta, hogy a király meztelen. Csak a sajtója hazudott ruhát Gyurcsány Ferencre. Ezek a balliberális szerkesztőségek hazudtak szakszerű rendőri intézkedést 2006-ban, ezek a szerkesztőségek hazudtak azonosító számokat. Viperákat, szemmagasságban kilőtt gumilövedékeket viszont nem láttak. Se símaszkos rendőröket.
Csak igazi, valódi könnyeket.
Ma sem látják, ha színészekkel van dolguk. Nem látják Kunhalmi Ágnes orbitális műesését, nem látják, hogy Bangóné Borbély Ildikó miképpen koreografálta meg nagyon erős képét, nem látják, hogy Varju Lászlót nem verték agyba-főbe, nem látják, hogy Gyurcsányné éppen most lép férje dicstelen nyomdokaiba. Mindenki látta. Csak az ellenzéki aktivisták, a balliberális újságírók nem láttak semmit.
Pedig ha egy politikusjelölt ilyen gátlástalanul tud hazudni az állítólagos őszinte könnyeiről, az veszélyes. Egy szavát sem szabad elhinni.
Apáti Bence – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
