Elkerülhettük volna a mohácsi vereséget?

Elkerülhettük volna a mohácsi vereséget?

Szükségszerű volt a mohácsi csatavesztés, vagy a Magyar Királyságnak volt még esélye? Elkerülhettük volna a török veszedelmet? Pontosan 496 évvel ezelőtt, 1526. augusztus 29-én győztek az oszmán seregek a középkori európai középhatalomként említhető Magyar Királyság felett.

A csatatér mai helyszíne, a Mohácsi Történelmi Emlékhely. Fotó: MTI/ Sarkadi János

Megállíthatatlan volt az oszmán törzsi államból kifejlődött Török Birodalom azt követően, hogy katonái 1354-ben Gallipolli elfoglalásával Európa földjére léptek. Ráadásul a Bizánci Birodalom végóráiban a Balkán félszigeten létrejött, és egy-egy nemzedéknyi időre akár még meg is erősödő államok egymást gyengítették, hogy aztán nevető harmadikként a török „mindent vigyen”. A késő-középkori európai ütközetek legnagyobbjaként is felfogható mohácsi csata előzményei ezért nyúlnak vissza 1354-re.

Magyar szempontból nem szabad elmennünk amellett, hogy Nagy Lajos királyunk nem sokkal a török Európába érkezése után, 1365-ben meghódította Észak-Bulgáriát, az uralma alá került területeken létrehozta a vidini (magyarosan Bodony) bánságot és felvette Bolgárország királya címet – amit a mindenkori magyar királyok egészen az utolsóig, IV. Károlyig viseltek.

Nagy Lajos király mellszobra a diósgyőri vár előtt. Fotó: MTI/ Vajda János

Noha Nagy Lajos bulgáriai hódításait néhány év alatt elveszítette, Iván Szracimir bolgár cár egészen 1388-ig a magyar királyok hűbérese maradt. Lajos hadakozása azonban éppen akkor gyengítette meg a balkáni országot, amikor annak az erejét a török megállítására kellett volna fordítania. A szultán ugyanis 1363-ban elfoglalta Plovdivot, a Marica folyó menti csatában pedig 1371-ben legyőzte az egyesült bolgár–szerb–makedón seregeket. Ebben a helyzetben jött fel Budára V. János bizánci császár, hogy a térség legerősebb keresztény államának királyától, Nagy Lajostól személyesen kérjen segítséget. Csakhogy ez elmaradt, mert a császár alaposan megsértette a magyar királyt. Nagy Lajos ugyanis kíséretével egyetemben a császár elébe ment, hogy méltó módon fogadja vendégét. Mikor elibe ért, leszállt a lováról, s úgy üdvözölte. A császár azonban ezt nem viszonozta és a „magas lóról” kezdett tárgyalni. Bizánc nem is kapott segítséget a magyarok királyától. Nagy Lajos azonban országa balkáni érdekeinek védelme miatt mégis megütközött a törökkel, és 1377-ben Bulgáriában olyan fényes győzelmet aratott, hogy a hódítók egészen 1389-ig semmilyen jelentős hadmozdulatot sem tettek.

Következő királyunk Luxemburgi Zsigmond volt, aki már úgy került trónra, hogy a török nemcsak a déli puffer-zónát jelentő hűbéres államokat támadta, hanem közvetlenül a Magyar Királyság területét is fenyegette. Az 1389-es Rigómezei ütközetben ugyanis megsemmisült a középkori Szerb Királyság, s „Ozmán vad népe” a szomszédunk lett. Mivel Luxemburgi Zsigmond nemcsak a magyar és a cseh királyi, hanem a német–római császári trónt is birtokolta, így szinte egész Európa katonai erejét a török ellen tudta mozgósítani. Csakhogy a Nikápoly mellett 1396 szeptemberében lezajlott csatában még ez sem volt elég és a keresztény lovagok megsemmisítő vereséget szenvedtek I. Bajazid szultán hadaitól.

Zsigmond rádöbbent: a törököt nem lehet kiszorítani Európából, mert túlságosan is erős. Uralkodónk nagyságát mutatja, hogy képes volt taktikát változtatni, és nekifogott egy olyan végvárrendszer kiépítésének, amely a Mátyás király halála utáni időkig lényegében megfogta a törököt.

Európában ilyen, kettős várrendszer sehol másutt nincs. Ilyet csak a magyarok építettek.

Többek között ez is mutatja a középkori Magyar Királyság erejét. Az adriai tengertől indul, első vonalában Bosznián keresztül, második vonalában mögötte, a horvát határ mentén, hogy aztán a Száva térségében Kelet felé forduljon és eljusson egészen Erdély égig érő hegyeiig. Ez több mint ezerötszáz kilométeres távolság, amely mentén úgy épült ki két, várakból álló védelmi vonal, hogy a nagyobb erősségeket kisebb, úgynevezett huszárvárak vették körbe.

Az egész rendszer legfontosabb eleme, s ezáltal az ország kapuját őrző szilárd bástya a Duna és a Száva összefolyásánál található Nándorfehérvár, vagyis a mai Belgrád.

A Zsigmond király egyik ránk maradt oklevelében udvari lovagként említett, később legendás törökverő hőssé emelkedő Hunyadi János aztán új taktikát választott. A török 1442-ben Erdélyre mért támadására mintegy válaszként a következő évben I. Jagelló Ulászló királlyal egyetemben a balkáni népek erejét is igénybe véve indította meg a később „hosszú hadjáratként” emlegetett támadását. A várnai és a rigómezei veresége azonban mélyen belé véste a török erejét.

Hunyadi János szobra a budai várban  Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Hunyadi János nevét már ekkor zengte egész Európa.

Bizáncban például ezt a költeményt írták róla: „Méltó és illendő tehát hogy Róma szent egyháza, napkelet és napnyugat keresztény sokasága egyaránt dicső alakja emlékét szívében híven hordja, kit örök dics övez véres háborúkban, s a hős és félénk emberek minden nemű csoportja Magyarországból származó János előtt hódoljon és a nagy lovag előtt fejét dicsérettel meghajtsa”.

Aztán Bizánc is elesett a török pörölycsapásaitól és a keleti császár városának kapuit betörő II. Mehmed szultán minden erejével hazánkra rontott. Nem állt ellene már más, csak Hunyadi vasakarata és egy rendkívül megerősített vár, a Magyar Királyság kapuja, vagyis Nándorfehérvár. És Hunyadi itt, e várnál legyőzte a Bizáncot hódoltató szultánt, aki veresége ellenére is mélyen megrendült a törökverő hős halálán. A kortárs Thuróczi János krónikájában ezt írta: „Amikor Mahomet császár Hunyadi halálának hírét meghallotta, lehajtotta fejét, és sokáig hallgatott. Ezután azt mondta: Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.”

Giovanni Christoforo Romano Mátyás királyt ábrázoló fehérmárvány domborműve. Fotó: MTI/ Kozák Albert)

A nagy törökverő fia, az 1458-ban királlyá választott Hunyadi Mátyás felismerte, hogy a Magyar Királyság ereje a legjobb esetben is csak az ország déli határainak védelmére elegendő. Apja tapasztalataiból kiindulva ősszel és télen indította a hadjáratait, amikor az oszmán főerők nem tudnak átkelni a Balkán-hegység hófedte bércein. Ennek a taktikának köszönhetően Bosznia közepén stabilizálni tudta a frontvonalat. 1490-ben II. Ulászló követte a trónon. Uralkodása alatt a magyar államkincstárt felemésztette a száz éve folyó háború. A török azonban pont ekkor foglalt el hatalmas területeket, szerencsére a glóbusz másik oldalán: Szíriát, Palesztinát, Perzsiát, Mezopotámiát, az Arab-félszigetet, legvégül pedig Egyiptomot vonta uralma alá.

A XVI. század elejére ez, a világ legerősebb hadseregével és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező szuperhatalom fenekedett a vitathatatlan európai középhatalomnak tekinthető Magyar Királyságra.

II. Ulászló tisztában volt azzal, hogy a török feltartóztatására már annyi esély sincs, mint Mátyás idejében volt, ezért békét kért, a Habsburg-házzal pedig előnyös házassági szerződést kötött. Eszerint fia, II. Lajos nőül vette Máriát, Miksa német–római császár unokáját, a később a császári címet is elnyerő Ferdinánd osztrák főherceg pedig Annát, a magyar király lányát vitte az oltár elé. E kettős házasság, valamint az a tény, hogy a magyar király unokatestvére ült a lengyel trónon, rövid időre kellő tekintélyt adott hazánknak ahhoz, hogy elkerülje a török támadását. Ráadásul a szultán akkortájt leginkább Perzsia és a Földközi-tenger irányába figyelt. A Mátyás idejében, 1483-ban kötött békét így négy alkalommal is megújították. I. Szulejmán trónra lépésével azonban véget ért ez a békés időszak. Az utókor által a „Hódító” előnévvel felruházott Szulejmán ugyanis szakított apja közel-keleti politikájával és dzsihádot, vagyis a „hitetlenek elleni szent háborút” hirdetve Európára tört. Ráadásul már nem is Budát, hanem egyenesen Bécset célozta, amihez meg is volt minden ereje.

Hírdetés

II. Lajos király szobrának részlete, Varga Imre szobrászmûvész alkotása. Fotó: MTVA/ Váli Miklós

Az 1521-ben kiújult török-magyar háborúban elesett Nándorfehérvár, a török pedig sorra elfoglalta a Délvidék stratégiai fontosságú várait. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1525-ben I. Ferenc francia király titkos szerződést kötött a szultánnal, amely értelmében egyikük Nyugatról, másikuk pedig Keletről ront a Habsburgokra.

Minden készen állt ahhoz, hogy 1526-ban Szulejmán megindítsa a középkori Magyar Királyságot elveszejtő, végzetes hadjáratát.

Tomori Pál kalocsai érsek, aki magas méltóságából kifolyólag a délvidéki seregek parancsnoka is volt, kiváló kémhálózattal rendelkezett, így már kora-tavasszal értesült a szultán szándékairól. A hírt személyesen vitte Visegrádra, a királyi palotában tartózkodó ifjú magyar királynak, II. Lajosnak, aki a nyár végére a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadseregét verbuválta össze.

Csakhogy lassan és zötyögve ment ez a folyamat. A király körbe küldte követeit az európai uralkodói udvarokba, de csak a pápától kapott támogatást. A többi helyen azt válaszolták, hogy majd misét mondatnak és imádkoznak a magyarokért. Mivel az államkincstár meglehetősen szegény volt, s azt még a pápai segély sem tudta feltölteni, a királyi tanács úgy döntött, hogy a zsoldos katonákat a lehető legkésőbbi időpontban fogadja fel.

A tanács helyzetét két dolog nehezítette: a magyar had a vártnál lassabban gyűlt össze, a török pedig a vártnál hamarabb érkezett. A haditanácsban az elmúlt száz év katonai tapasztalata alapján úgy számoltak, hogy a szultán hetvenezres serege Isztambultól a magyar határig naponta huszonöt kilométert tud megtenni. A meglehetősen jó kémszolgálatnak köszönhetően tudták, hogy a Nagy-Morava folyó menti áradás elmosta az utakat. Ez alapján úgy számoltak, hogy a török szeptember elején érkezik, tehát Lajos király teljes haderejének, beleértve a cseh és horvát hadakat, valamint a felfogadott zsoldos alakulatokat is, akkorra kell egybegyűlni. Az államkassza is ezt diktálta: nem mindegy, hogy hány napig kell egy több tízezres sereget etetni, s a zsoldot fizetni, ráadásul a pestis is fel-felütötte a fejét.

Szulejmán azonban erőltetett menetet rendelt el, előhadaival pedig úgy veretett hidat a Száván, majd Pétervárad, Újlak és Eszék elfoglalása után a Dráván, hogy a folyami átkelő akkorra készült el, mire a főhad odaért. Ezáltal a vártnál hamarabb érkezett, s ez később csatadöntő tényező lett.

Tomori amúgy a határt védő, hatezres hadával még csak lassítani sem tudta a szultánt, pedig a déli végeken folyamatosan portyázott, augusztus második felében pedig szétvert egy tízezres török előhadat.

A Tolnán gyülekező királyi had augusztus 24-én érkezett Mohácsra.

———————–

Tomori Pál szinte egész életében hadakozott. 1505-ben fogarasi várnagy volt, s a következő évben részt vett a székely lázadás leverésében. 1514. július végén, Dózsa György fegyverletétele után szétverte az utolsó, még harcoló parasztsereget, 1518-ban Buda várkapitánya lett. 1520 nyarán azonban letette a kardot, hátat fordított a világnak, vagyonát szétosztotta a rokonai között és belépett az obszerváns ferencesek rendjébe. VI. Adorján pápa II. Lajos személyes kérésére kalocsai érsekké nevezte ki, így feladata lett a déli határvidék védelme.

———————

A csatára ennél kiválóbb adottságú terep a Dráva és Buda közötti térségben nincs még egy. Az út ugyanis itt egy hatalmas mocsárvidéken halad keresztül, melyet Keletről a Duna árterei, Nyugatról a Borza patak lápjai zárnak le. A magyar sereg azért vonult a mocsár északi kijáratához, hogy azt lezárja. A terep adottsága miatt a török hadoszlopok ugyanis itt csak egymás mögött haladhatnak, tehát Szulejmán három önálló hadserege nem végezhet összehangolt átkaroló hadműveletet.

II. Lajos király Tiziano Vecellio festményén

A szultáni had hatalmas létszámfölénye is ezt indokolta, hiszen Lajos király táborában mindössze huszonötezer katona várta a török közelgő hetvenezres seregét. Frangepán Kristóf tízezer fős horvát serege még Zágráb térségében, Lajos király nagyjából ugyanekkora cseh serege pedig Veszprém térségében járt, Szapolyai János vajda tizenöt-tizennyolcezres harcedzett erdélyi serege pedig Szegednél. Mind ide tartott volna, de egyik sem ért ide. A haditanácson ezért a csata előtti napokban eluralkodott a kapkodás és az idegesség. Ellentmondásos parancsokat küldtek Szapolyainak: egyszer azt, hogy azonnal jöjjön, máskor pedig azt, hogy maradjon és tartsa magát az eredeti haditervhez, amely szerint neki a török mögé kell kerülnie, el kell vágnia az utánpótlási vonalakat és hátba kell támadnia Szulejmán seregét.

A mohácsi csata Székely Bertalan festményén

A csata előtti utolsó haditanács végzetesnek bizonyult. Többen is azt tanácsolták II. Lajos királynak, hogy a sereggel vonuljon vissza Buda vagy Veszprém felé, mert a mohácsi táborban túl kis haderő gyűlt össze. Korábban maga Tomori is ezt a nézetet képviselte, a haditanácson azonban megváltoztatta a nézeteit. Azt mondta: elkéstünk, a török már túl közel van ahhoz, hogy biztonságosan vissza lehessen vonulni. Perényi Ferenc váradi püspök ennek ellenére is a csata elhalasztását javasolta. Azt mondta, hogy más esetben Rómában húszezer magyar vértanút kell majd szentté avatni, akik Krisztus hitéért haltak hősi halált.

A visszavonulás gondolata valahogyan kiszivárgott a tanácsból, szinte pillanatok alatt megtudta a tábor összes katonája. Azok, akik az ország déli vidékeiről származtak és a török már a családjukat és vagyonukat veszélyeztette, a tanács sátra elé siettek és dühösen ordítozva a csata felvállalását követelték. Azt kiabálták, hogyha Tomori néhány nappal korábban egy maroknyi sereggel szét tudta verni a török előhadat, akkor a táborban lévő huszonötezres had is le tudja győzni a törököt. A katonák ordítozását a tanács is hallotta. A lelkesedés rájuk is átragadt, és döntöttek: másnap megütköznek a törökkel.

Tomori a mocsaras területet lezáró teraszon, két hadrendben állította fel seregét. Haditervét a magyar nehézlovasság mindent elsöprő erejű rohamára építette.

A török kora-délután érkezett meg a Karasica-patak irányából. Elsőnek Ibrahim pasa ruméliai hadteste, jóval mögötte a szultán az udvari janicsárokkal és a zsoldosokkal, legvégül az anatóliai hadtest következett. A mocsáron való átkelés nehézségeit mutatja, hogy reggel óta csupán tíz kilométert tudtak előre haladni. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán a csata elhalasztása mellett döntött. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzon le. A hadtestből Bali bég vezetésével kivált egy nyolcezer fős akindzsi-alakulat, amely a magyar jobbszárny mellett előretört a Nyárádi patak irányába, hogy majd hátba támadja II. Lajos király seregét. Tomori mindenképpen el akarta kerülni a bekerítés rémét, de a magyar had kis létszáma miatt ellenük csak a király őrzésére kirendelt elitcsapatot tudta küldeni, Ráskai Gáspár és Török Bálint vezetésével. Később ez a döntés nagymértékben hozzájárult II. Lajos balvégzetéhez, hiszen alig maradt körülötte testőr.

Tomori felismerte, hogy a ruméliai hadtestet a másik két török had csak jóval lemaradva követi, ezért a támadás mellett döntött, hiszen így esély nyílt arra, hogy külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit.

Az udvari zsoldosok még csak a terasz szélén jártak, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny lovassága teljes vágtában megrohamozta őket. A centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg a Perényi Ferenc vezette balszárny helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később érkeztek meg. Olyan erejű volt a magyar lovasság támadása, hogy valósággal elsöpörte a ruméliai hadtestet. A magyar katonák pedig betörtek a török táborba, többen már fosztogatásba is kezdtek.

A magyar főparancsnok ekkor megindította II. Lajos király hadának második lépcsőjét, amit azonban megállított az időközben a helyszínre érkező janicsárok sortüze. Valószínűleg ekkor esett el Tomori is.

A gyalogság lendülete megtört, Perényi rohama pedig az időközben beérkező, többszörös túlerőben lévő anatóliai csapatok ellen nem járt eredménnyel. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, az ágyúk előtt harcoló gyalogságot pedig az oszmánok bekerítették és nagy részüket lemészárolták.

Elesett négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, tizenhat zászlósúr valamint tizenkét főúr, a  menekülő király pedig a Csele-patakba fulladt.

Életüket adták a hazájukért. Hősök voltak.

——————————-

A mohácsi csatában nem pusztult el az ország teljes hadereje, ráadásul több ellenállási gócpont is kialakult. Szapolyai János vajda vezetésével Szegeden megmaradt a teljes erdélyi had, amely 15-18 ezer harcedzett katonát jelentett. Veszprém térségébe tartott Lajos király cseh gyalogsága, a horvát katonaság pedig Zágráb térségében volt. Mindkét haderő lekéste a csatát. Jelentős paraszti ellenállási gócok is kialakultak. Pilismarót térségében huszonötezer menekült torlódott össze, nők, férfiak, gyerekek, akik szekérvárat alkotva védekeztek. Több támadó török hullámot is visszavertek. A szultán tízezer szpáhit és hatezer janicsárt, valamint ostromágyúkat küldött ellenük. Olyan sikeresen védekeztek, hogy még a janicsáragát is levágták, de az ágyúk szétlőttek mindent, a török pedig mindenkit megölt. Hasonló ellenállási góc volt a Mátrában, Pécs mellett, a délvidéki Szabadkánál és a Duna menti Bács városánál is. Ez utóbbi helyen a magyar védők még a szultán ítéletvégrehajtóját, a csausz basit is megölték. A parasztvárak ostromával közel akkora veszteség érte a szultánt, mint a mohácsi síkon.

——————————

Jezsó Ákos

 

 


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »