Eljön-e a csőcselék kora? – Szakács Árpád írása a végnapjait élő magyar nemzetről

A ma embere számára felfoghatatlan jövőbeli perspektíva az, hogy néhány évtizeden belül a Kárpát-medencében a magyarság lényegében megszűnik, legjobb esetben a rezervátumlétet élvezheti, azt is csak akkor, ha szófogadó rabszolgaként képes a külföldi multicégek gyártósoraiba beállni – írja Szakács Árpád Szécsy János Az erőszak kora című könyvének előszavában, amit a Magyar Jelen szemlézett. De vajon van-e bármilyen „csodaszer” ennek a kivédésére?

Néhány évvel ezelőtt az egyik családi barátunk óvodás kisgyereke egészen különleges dolgokkal hívta fel magára a figyelmet: 4-5 évesen már elég jól eligazodott a számok és a betűk világában, sőt, a maga szintjén tudta, mi az összeadás, a kivonás, és képes volt értelmezni a százezres és milliós fogalmakat, ezek mellett földrajzi atlaszokat böngészgetett, ismerkedve a nagyvilág országaival.

– És nem figyeltek fel erre az oviban? – kérdeztem, amikor eljutott hozzánk az eset.

– De, ámulnak-bámulnak rajta az óvónők – mondta szerényen az apuka, mintha valami szégyellnivalója lenne.

– És nem foglalkoznak vele külön? – faggattam tovább.

– Egyáltalán nem, nincs rá idejük, ugyanis a gyengébbekkel való foglalkozás van előírva számukra, azaz az átlag alattiakat kell felhozni átlagos szintre – válaszolta a barátunk.

Természetesen az átlag „faragásának” programja csupa nemes gondolat keretében történik: esélyegyenlőség, szegregáció, felzárkóztatás, a keresztényi könyörületesség az elesettekkel szemben – hát nem szívhezszóló?

Az átlagemberek korát éljük, gondolkozz átlagosan! Ma csak átlagra van szükség. A főtermék az oktatási gyártószalagon: az átlagmagyar.

A kiválasztott helyre születetteknél pedig – az alapítványi és magániskolákban, valamint a kivételezett helyzetben lévő egyházi intézményekben – fel lehet fedezni a tehetséget, még akkor is, ha nincs. Ők alkotják majd az átlagon felüliek átlagát.

A politikai-gazdasági elit és kiszolgáló holdudvara pénzénél és hatalmánál fogva teljesen elvált attól az átlagos társadalomtól, amelyet részben maga tett azzá, ami. Ez az átlag elit.

Viszont ez az elit mentalitásban – átlag feletti létére – ugyanolyan szellemi nyomorék, mint a talpa alatti megalázott tömegek, ugyanis a mai elithez való tartozás csak egy klub, ahová az emberi aljasság és gátlástalanság létráján lehet bejutni.

A régi, hierarchiára épülő társadalmi rendszert azért kellett lerombolni, mert abban – úgymond – nem voltak szabadok és egyenrangúak az emberek, így nem élhettek testvéri közösségekben sem. Meghatóan szép gondolat, amiért százmilliók haltak meg a régi világot eltipró forradalmak, lázadások és háborúk kataklizmájában. És ma láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy azoknak az áldozata, „Kik érted haltak, szent Világszabadság”, mintha a legsötétebb átokként hullana vissza a mai világra, amelyben papírforma szerint megvalósult a „szabadság, egyenlőség, testvériség” boldog óhaja. Csakhogy a kocka minden esetben az ellenkezőjére fordult: a szabadság helyett a demokrácia diktatúrája van, az egyenlőséget kiváltotta a legembertelenebb másodrangúság – gondoljunk csak az elmúlt évek kovidista szankcióira –, testvériség helyett soha nem látott gyűlölet szállta meg a társadalmakat, a boldogság pedig a rettegés és a félelem tobzódásává alakult át.

Amikor elindult az egyenrangúságért vívott „nemes küzdelem”, cáfolhatatlan érvek szóltak amellett is, hogy eljön majd az idő, amikor az egyszerűbb emberek kezébe is Voltaire kerül, de végül Voltaire egyszerűsödött le az átlag szintjére. Sőt! Mára az egyenrangúság nem a szint alatt lévőket húzta fel egy magasabb szférába, hanem az időközben a középszerűvé vált mércét vitte le olyan szellemi mélységbe, ahol a sötétséget vágni és szeletelni lehet, mint a kocsonyát.

Kulturális intézményeink sztahanovista tempóban gyártják a középszerűséget és a giccset. Felcicomázott „nemzeti” szellemi központjaink a lelki sivárság halott kereteinek funkcióját tudják csak betölteni, ahol a nemzetstratégiai, örökséget védő szervezetek egy valamit nem találtak még meg: azt a célt, amiért létrejöttek. Nemzeti dolmányba öltözött szellemi proletároknak a magyar identitást erősítő kulturális teljesítménye a „bomlás virágaiként” bűzölög a nemzet testén, amelyet kölnivel átitatott piros-fehér-zöld zsebkendőt szagolgatva lehet csak „megcsodálni”. Úgy tűnik, a Magyar Hanyatlás Szimfóniája a végéhez közeledik.

Valóban tényleg ilyenek vagyunk?

Milliók érzik ma azt, hogy mélyen átitatta őket a hazaszeretet, a nemzeti eszme, büszkék magyarságukra, a kereszténységükre. Milliók szavazata áll egy olyan politikai rendszer mögött, amely számukra megtestesíti azt az ideált, amiért úgy érzik, hogy küzdenek.

Három terület, három olyan életfunkció, melyek nélkül nincs jövő. A ma embere fel sem fogja, hogy „jövő nélküli világot épített, amelyben nem hagyott helyet saját folytatásának”.

Könyvkiadóként megszámlálhatatlan formában hallgattam meg a panaszkodást: de jó nekem, hogy könyvekkel foglalkozok, bezzeg nekik a sok munka miatt még olvasásra sincs idejük. Természetesen az ilyen embereknek fogalmuk sincs, mit jelent a mai korban könyvkiadással foglalkozni. És persze általában örül az ember az „irigyeinek”, de az én szememben legfeljebb a sajnálat tükröződhetett, és csak a rámragadt, színlelt udvariasság nem mondatta ki velem azt, hogy „Kedves barátom, neked nem időd nincs az olvasásra, hanem igényed, ami teljesen más dolog”. Valójában ezeknek az embereknek a nagy része időmilliomos, akik a virtuális térben naponta órákat töltenek el felszínes kapcsolatok ápolásával, sivár és üres életük kiteregetésével és a senkit nem érdeklő véleményük világgá kürtölésével.

Sokaknak a nemzeti lét egy megélhetési buksza, még többeknek egy plusz jövedelemforrás, másoknak meg egy érdekkapcsolat, de valójában magát az életérzést a maga teljességében átélni, ebben kiteljesedni senki nem tud, aki a rendszer része. A „nemzeti és keresztény” hivalkodó, szánalmas bohócként álvallásos megváltó szerepben tetszeleg. Közben egyetlen igénye a materiális javak teljessége lett. Alapélménye a gyűlölet. Szeretettörvénye: „felebarátom mindenki, aki ellenségem ellensége”.

Ennek a társadalmi közegnek a tükörképét az általa pozícióba helyezett politikai vonal testesíti meg. Így amikor a politikusokat, a politikából milliárdossá lett dúsgazdagokat szidja valaki, mindig gondoljon arra, hogy az ott a magyar nemzet valóságos arca. Azok a személyek nem jobbak és nem különbek, mint maga a magyarságnak nevezett nemzet. És ugyanez a helyzet más területeken is.

Sokan azt hiszik, feloldozást nyertünk, lesz jövőnk, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Nem bűnhődte meg és már nincs is rá ideje. Csak egy példa: az elmúlt évtizedek 6-7 milliós abortusza mára visszahullott a magyarság fejére, már nem porlunk, mint a szikla, hanem fogyunk, mint egy homokhegy a sivatagi viharban.

Kevesen érzik, még kevesebben fogják fel, hogy valami történt az elmúlt évtizedekben – és ez nagyon más, mint amit eddig tapasztaltunk a magyar történelem folyamán.

A politika ma a hit, a politika ma a vallás, az irányjelző, a politika ma a lét értelme, a mai tömeg többségének csak a politika számít, politikai szemüvegen keresztül ítél meg mindent. Ha valami nem fér bele ebbe a primitív és buta politikai keretbe, azt üldözni kezdik, mint az eretnekinek tartott gondolatokat a középkorban.

Mára a Gustave Le Bon A tömegek lélektana című könyvében 1895-ben előrejelzett folyamatok kezdenek beteljesülni. Spengler és Ortega jövendölései hátborzongató pontossággal láttatják velünk az elkerülhetetlen végzetet. De vajon van-e bármilyen „csodaszer” ennek a kivédésére

Kereken 80 évvel ezelőtt, 1943 elején egy fiatalemberekből álló társaság a második világháború megpróbáltatásaitól sújtott Magyarországon elhatározta, hogy egy szellemi világítótornyot építenek egy olyan időben, amikor a reménytelenség, a kilátástalanság, a jövőnélküliség talán legsötétebb napjai uralták az élet minden területét. A „Pharos Könyvkiadóvállalat” keretében olyan kiadványok megjelentetését vállalták, amelyek a gondolat és a szellem fényét mutatták a viharos tengeren hánykolódó embereknek, olyan irányjelzőt, amelyet lehet követni, amely kapaszkodót nyújt a teljes sötétségben.

A kiadó egyik alapítója, (a másik: Szabó-Froreich Antal) vezéralakja egy ismeretlen fiatalember, az alig 24 éves Szécsy János volt, aki elsőkönyves szerzőként 1943 végén olyan művel jelentkezett, amely egy-egy tudományos pálya lezárásaként is nagy teljesítménynek számított volna. Az erőszak kora című műve a legnagyobb nyugat-európai pszichológusok, filozófusok munkáinak magasságába emelkedett, mint például Le Bon, Spengler vagy Ortega, jelenkorunkban pedig Mattias Desmet.

Az erőszak kora megjelenése után még az erősen baloldali Népszava is foglalkozott a kötettel, természetesen kellő osztályharcos kritikai hozzáállással, viszont azt elismerte, hogy „Ilyen bátor hangú írás kevés látott napvilágot az utóbbi hat-nyolc esztendő alatt. Szécsy János polgár. Ez könyvének minden sorából kitűnik. De becsületes és művelt polgár, aki olyan dolgokat is meglát, olyan dolgokat is ki mer mondani, amelyeknek hirdetése korunkban a legnagyobb kockázattal jár.”

Az ekkoriban már több európai nyelvet is beszélő Szécsy János bámulatos műveltséggel, kultúrtörténetbe ágyazva olyan tablót fest a hanyatló nyugati szellemről, a tömegtársadalom uralmának veszélyeiről, amely konkrétan a mai ember problémáinak a gyökeréig hatol. Mert nincs semmilyen gyógyulás, kiút, megmenekülés, ha nem tudjuk azt, hogy merre tovább, ha nem ismerjük „kórtörténetünk” előzményeit.

Szécsy János nem sok reményre adó okot mutat fel, de két dolgot kiemel: Európa pusztulását el lehet kerülni, mert a kis nemzetekben hatalmas erő van. Továbbá akkor van esély, ha visszatalálunk a kereszténységhez, ahhoz, ami ennek a kontinensnek a lelke. 80 évvel ezelőtt a szerző hitt abban, hogy ezeket nem lehet elpusztítani. Ma, amikor e két esélyt adó remény ravatalánál állunk, megrettenve gondolhatunk a jövőre. Ami még megmaradt ezekből, azt is az erőszak eszközeivel próbálják kiirtani az Európai Unió teljhatalmú urai. Igen, valójában a mi jelenünk az erőszak kora.

„Az egész írását átlengi valami spengleri pesszimizmus, de ez a pesszimizmus nem a nyugati gondolkodók utánzata, hanem őszinte meggyőződés, amelyet eredeti gondolatok által fejt ki. »Az erőszak kora« lényegében a »nyugati embert« bírálja. Sorra veszi mindazokat a külső és belső tényezőket, amelyek »az átlagembert« jellemzik és egész sereg bátor megállapításhoz jut.” – ismeri el még a Népszava is, amelyiknek nyilván kapóra jött a „nyugatbírálat”, és természetesen nem említette a „szellemi proletárságra” való süllyedés következményeit.

1944-ben már Magyarország területe is világháborús hadszíntérré változott, mérhetetlen nyomorúságot hozva mindenkire, ahol – érthető módon – az élet megtartása, mentése felülírt minden szellemi foglalkozást, így Az erőszak kora körül nem alakulhatott ki érdemi párbeszéd. Ráadásul Szécsy János 1944-ben főhadnagyként vett részt a nyilasokkal szembeni ellenállásban. Sőt, bámulatos módon 1945-re újabb zseniális műve jelent meg Az ittfelejtett nép címmel, amely a magyarság helyzetét, szerepét vizsgálja.

Szécsyt 1945 júniusában a Független Kisgazdapárt érdekkörébe került Révai Könyvkiadó igazgatójának nevezték ki. Itt rövid ideig tudott tevékenykedni, 1946-ban már leváltották. Ez év karácsonyán Kővágó József, Budapest főpolgármestere a Színház című folyóiratban emlékezett meg róla, amikor arról kérdezték, hogy mit olvasott akkortájt: „De hogy Tolsztojon kívül egy másik írót is említsek, Szécsy János nevét mondom. Esszéista. Két könyvét olvastam, az egyiknek a címe: »Az ittfelejtett nép«, a másiké: »Az erőszak kora«. Kíváncsi vagyok, vajon ez a kiváló író milyen sorban él?”

Néhány hónappal később a kommunista terror eredményeképpen Kővágó József már nem volt főpolgármester, Szécsy Jánosnak pedig szó szerint menekülnie kellett Magyarországról.

Szécsy János 1947-ben életét kockáztatva, aknacsapdás területen hagyta el hazánkat, és Olaszországban kötött ki, ahonnan az élete valóságos Indiana Jones-féle fordulatot vett. Rómában összeismerkedett az angol nagykövetség csinos titkárnőjével, akit rövid időn belül feleségül vett. Együtt vándoroltak ki Közép-Amerikába, ahol Szécsy 1950-ben Guatemala kormányának vezető régésze lett. Ősi inka városok felkutatásával és műemlékek, műkincsek restaurálásával foglalkozott. A guatemalai múzeum inka büszkeségeinek jelentős része Szécsy János nevéhez kötődik.

A magyar zseni sikert sikerre halmozott, ennek volt köszönhető, hogy a guatemalai kormány rábízta Antigua városában a híres Santa Cruz templom restaurálását és az Izabal tó mentén fekvő spanyol erőd, a San Felipe restaurálását is.

Szécsy János 1956 júniusában San Felipéből Guatemala Citybe tartott egy utasszállító repülőgép fedélzetén, amikor az viharzónába került és a Sierra de las Minas fölött, 3000 méteres magasságból lezuhant. Összesen 5 utas maradt életben, köztük Szécsy János is. A guatemalai kormány nagy erőkkel kezdte meg a túlélők felkutatását, de a hegyvidék adottságai miatt a mentőexpedíció megközelíteni sem tudta őket. Mentőfelszerelést, élelmiszert, gyógyszert dobtak le, amíg a speciális egységek megtalálták a módját, hogy eljussanak az áldozatokhoz. A súlyos állapotban lévő Szécsy a lezuhanás utáni harmadik napon még életben volt, ereje egyre fogyott, végül a dzsungel vadállatai ellen nem tudott védekezni. Guatemala hegyvidéki dzsungeleiben ezek végeztek az egyik legnagyobb magyar tudóssal, a mentőexpedíció már csak a szétmarcangolt tetemét találta meg a helyszínen. A guatemalai kormány saját halottjának tekintette a mindössze 37 éves magyar tudóst, aki életének zenitjén, mint fényes hullócsillag zuhant le az egyetemes kultúra égboltjáról.