A moldvai-lengyel hadak éjjel rájuk gyújtották a várost, áttörték a palánkot, véres kézitusa kezdődött: Mátyás életét legjobb vitézei védték, az ellenség is elit katonáit küldte a királyra. Van alapja a kijelentésnek, miszerint Hunyadi Mátyást övéi győzték le Moldvában?
Mátyás király lovas szobra Kolozsvár főterén, pontosabban a szoborkompozíció Fadrusz János legkiemelkedőbb munkája, élete fő művének nevezhetjük. A Trianon szentesítette „impériumváltást” követően a román nacionalizmus nem igazán tudott mit kezdeni az alkotással, ennek egyik eredménye a műemlékre hivatalosan, félhivatalosan vagy csak provokációból, de rendre visszatérő felirat:
A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.
Az idézet Nicolae Iorga történésztől származik, aki ezzel tette helyre az első világháború után kezdődött vitát a ’20-as években. Nyilvánvaló utalás ez a Hunyadiak „román” származására, illetve Mátyás 1467. december 15-én elszenvedett vereségére III. (Nagy) István moldvai fejedelemtől. Az évfordulón e két állítás tudományos, objektív magyarázatára, árnyalására kértük dr. Horváth Richárd történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársát.
Az oláhnak mondott Hunyadi
Rossz úton jár, aki a Hunyadiak eredetét magyar vagy román viszonylatban próbálja vizsgálni, mert ez nem több, mint XX-XXI. századi gondolkodásunk visszavetítése, anakronizmus. A középkor nem ismerte a mai értelemben vett nemzetet, az emberek bármilyen nyelvet is beszéltek, azon király alattvalónak tartották magukat, akinek államában éltek. A származás kérdése valójában innentől kezdve értelmét veszti, de nyilván a mai közvélemény számára ez sovány válasz.
A források alapján Hunyadi János apai ágon Havaselvéről származik, egy róla szóló viszonylag korai oklevél 1435-ből így említi: „Iohannes dictus Olah filius condam Woyk de Hunyad”, azaz szabad fordításban: „néhai Hunyadi Vajk fia, Oláhnak mondott János”.
Ebben minden benne van, amit forrásokra támaszkodva, objektív módon elmondhatunk róla – mondja a 24.hu-nak Horváth Richárd.
Az utókor persze egyik törökverő hősként, a királyság megmentőjeként emlékezik rá, de akkoriban nem volt több a királyi udvarban szolgáló több tucat lovag egyikénél, a róla megemlékező kancelláriai írnoknak nem állt érdekében ferdíteni.
Havasalföldi
Nem tudjuk, maga Hunyadi János hogyan határozta meg önmagát a nagyvilágban, feltehetően a magyar király vitézeként – aztán a családi szájhagyomány mit mesélt erről hideg téli estéken, az valószínűleg örök titok marad.
Mátyás vonatkozásában tehát édesapja Havaselvéről származó előkelő, talán a fejedelmi família tagja, édesanyja pedig régi magyar nemesi család, a horogszegi Szilágyiak leánya. Nincs a modern nemzetfelfogás szerinti igazság, de nem is lehet, az ilyen dilemmák mindig XX-XXI. századi problémáink visszavetítéséből adódnak.
A történész tanácsára itt el is engedjük az eredet kérdését, mert az utólagos elméletek egyrészt köteteket töltenének meg, másrészt tényleg az égvilágon semmi értelme. Amit biztosan tudunk, az elfért az előzőekben, minden más pedig emlékezetpolitika.
Ugorjunk előre kicsit az időben, és nézzük, mi dolga volt Mátyás királynak 1467-ben a Moldvai Fejedelemségben, és vajon tényleg beletört-e a kardja III. Istvánba?
Erős kézzel
A török előrenyomulásával a Magyar Királyság számára már Nagy Lajos, és főleg Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején megnőtt az ütközőzónának használható vazallus államok, elsősorban Bosznia és Szerbia jelentősége. Mátyás trónra lépése után azonban e két utóbbit megszállta a török, a déli pufferzóna elolvadt: még fontosabbá vált az Erdéllyel szomszédos Havasalföld.
A király eréllyel érvényesítette akaratát, elfogatta és börtönben vetette Vlad Tepes (Drakula) fejedelmet, a bojárokat megregulázta és saját emberét akarta a trónra ültetni, de ez nem sikerült. A törököknek kedvesebb Szép Radu lett az új fejedelem – emeli ki a történész.
Moldva stratégiailag eleinte kevésbé volt fontos hazánk számára, de a közvetlen szomszéddal nyilván a jó, de legalábbis semleges viszony lett volna optimális. A fejedelemség trónján ekkor a kiváló tehetségű politikus és hadvezér, III. (Nagy) István (Ștefan cel Mare) ült, akiről bármit el lehet mondani, de azt nem, hogy passzív szereplője lett volna a térség hatalmi küzdelmeinek.
Sajátos diplomáciai kapcsolatfelvétel
Stabil államot hozott létre Moldvában, sikerrel dacolt három nagy formátumú uralkodó, a török Hódító Mehmed, a lengyel IV. Kázmér és a magyar Hunyadi Mátyás roppant erejével. Ezt persze csak úgy tehette, ha folyvást lavírozva mindig azzal kötött szövetséget, aki épp komolyabban fenyegette hatalmát.
Az 1460-as években a magyar-lengyel viszony meglehetősen hűvös volt, Kázmér ugyanis zokon vette, hogy Mátyás megválasztásával a Jagelló-ház számára elszállt a magyar korona megszerzésének lehetősége. Mikoron pedig III. István Havasalföldi várak ostromával Mátyás bajszát húzogatta, a lengyel királytól remélt védelmet. Meg is kapta.
Erdélyben 1467-ben a magas adók és reformok miatt lázadás tört ki, a király serege élén pillanatok alatt megjelent, gyorsan és határozottan rendet tett, majd Moldva felé fordította tekintetét. A történész úgy fogalmaz:
A két uralkodó között addig érintkezés alig volt, most Mátyás király úgy gondolta, a diplomáciai kapcsolatfelvétel egy sajátos módját választva, ha már úgyis Erdélyben a sereg, betör Moldvába.
Nem tudjuk, mi volt a célja, István megfegyelmezése, megbüntetése, esetleg őt is ki akarta iktatni, mint Drakulát? A király villámháborúra készült, gyorsan haladt előre, hadának pontos létszámát nem ismerjük, de tízezernél mindenképp kevesebb főt számlált. A vajda a felperzselt föld taktikáját alkalmazva hátrált előle ugyancsak ismeretlen méretű, ám – főleg a lengyel segédhadakkal kiegészülve – a magyarnál biztosan nagyobb seregével.
Elit védők, elit vadászok
1467. december 15-én a királyi katonasága fejedelmi székhelytől már csak egy ugrásra fekvő Moldvabányára érkezett, és innentől kezdve nem tisztázott, mi és hogyan történt. Tény, hogy a moldvai-lengyel hadak éjjel rájuk gyújtották a várost, áttörték a palánkot, véres kézitusa folyt, Hunyadi Mátyás is megsebesült, lóra sem tudott ülni, hordszéken hozták haza.
A magyarok gyors ütemben hagyták el Moldvát, 25-én már Erdélyben voltak, több ágyút és sok málhát is hátrahagytak.
Érdekes kérdés, a harcedzett Mátyás és olyan kiváló katonák, mint Kinizsi Pál, Báthori István vagy Jan Jiskra miért állomásoztatták a sereg zömét alkotó lovasságot a városban? Utcai harcban ez a fegyvernem csekély erőt képvisel, és még az sem elegendő indok, hogy esetleg tényleg meglepetésként érte őket a támadás. Arról sincs hiteles adat, Mátyás hol és milyen körülmények között sérült meg – valószínűleg 2-3 sebet szerezhet nyilaktól, kopjáktól. A történész szerint: benne van a pakliban, hogy ő maga személyesen is részt vett az összecsapásban, de az is, hogy a nagy kavarodásban, kimenekítése közben találták el.
Ilyen helyzetben ugyanis a magyar elit katonaság legfontosabb feladata a király mentése, miközben a moldvaiak és a lengyelek legjobb vitézei épp őrá vadásznak. Veszélyes helyzet lehetett, az biztos.
Mindketten győztesnek kiáltották ki magukat
Vereség volt vagy döntetlen? Korábban a román történetírás dicsőséges győzelemként emlegette, ebből származik a cikkünk elején idézett felirat is. A XIX. századi magyar narratíva szerint a „románok” aljasan tőrbe csalták és hátba támadták Hunyadi hadát, míg a szocializmusban a két nép testvéri szeretetén ellágyulva a két fél erős döntetlenben egyezett ki. A rendszerváltás utáni román álláspont a dicsőséges jelzőt visszavonta, de továbbra is győzelemként értékeli.
Ha azonban objektív képet akarunk kapni, a csata hatásait kell megvizsgálni. Mátyás és István is sok ellenséges hadijelvényt zsákmányolt, előbbi ezeket győzelmét bizonyítandó késedelem nélkül Budára küldte, míg a vajda Krakkóba, a lengyel király lábai elé tette ugyanezen okból. Ez már bizony a közvélemény befolyásolására hangsúlyt fektető modern politika kezdete – jegyzi meg Horváth Richárd.
A vajda azonban nem üldözte a magyarokat, ami furcsa, ha tényleg oly fölényesen felülkerekedett Moldvabányán. Ilyen esetekben azért szokás a menekülőket még tovább aprítani, sőt gyengeségüket kihasználva mélyen benyomulni és pusztítani az ellenséges országot. István ezt nem tette meg. A másik oldalon viszont Mátyás sem gondolt bosszúra, nem vezetett megtorló hadjáratot, a két állam között hosszú évekre befagyott a fegyveres semlegesség állapota.
A viszony aztán az 1470-es évek közepére enyhülni kezdett, a hódító Oszmán Birodalom torkában sem Moldva, sem a Magyar Királyság nem engedhette meg magának az ellenségeskedést: a török elleni segítség fejében István vajda 1475 augusztusában hűséget esküdött Mátyásnak.
(Bihari Dániel cikke a 24.hu-n jelent meg)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
