Szeptember 20-án ünnepi szentmisével emlékeztek meg Budapesten az országúti ferences templomban P. Kriszten Rafael (1899–1952) ferences mártírról, a templom egykori plébánosáról és házfőnökéről, aki vértanúság hírében halt meg. A szentmisét követően került sor a több mint hét évtizeddel ezelőtt elhunyt ferences pap földi maradványainak beszentelésére és elhelyezésére a Szűz Mária-kápolnában.
A szentmise elején Berhidai Piusz OFM tartományfőnök köszöntötte a jelenlévőket, arra hívva őket, hogy adjanak hálát Rafael atya hűségéért, és egyúttal könyörögjenek azért a kegyelemért, hogy felismerjék, „mekkora ajándékot ad nekünk az Isten, amikor hasonulhatunk az ő szent Fiához, Jézus Krisztushoz, nemcsak életünkben, hanem halálunkban is”. Ugyanis – mint fogalmazott – a vértanúk hitvallásában világosan megmutatkozik az a hit, amelyet a keresztények vasárnapról vasárnapra a Hiszekegyben megvallanak.
„Otthont kell teremtenünk a hitben”
Kálmán Peregrin, a pesti ferencesek templomigazgatója prédikációjában az evangéliumi szőlőmunkások példázatából kiindulva a hálaadásról beszélt. Rámutatott, hogy sokan vannak, akik kezdettől fogva az Úr szőlőjében lehetnek, akiket Isten már születésüktől fogva magához fogadott. Peregrin atya szerint a keresztény embernek hálát kell adnia azért a kegyelemért, hogy Isten közelségében élhet; ez azonban nem zárhatja be a saját világába. Akkor válik igazán termékennyé, amikor Isten jóságának megtapasztalása mások felé is továbbárad. „Istennek ezt a jóságát a hitben való otthonteremtéssel kell közel vinnünk testvéreinkhez, hogy ők is az Úr szőlőjének munkásaivá válhassanak.”
E gondolat felől tekintett Rafael atyára is, aki az országúti ferences templom egykori plébánosaként és házfőnökeként szolgált. Rafael testvér „a hitben megértette, hogy jó az Isten”, és ezt a felismerést akarta föltárni minden lelkipásztori cselekedetével. A prédikáció több állomást is felidézett Rafael atya életéből. Szólt nyíregyházi és pasaréti lelkipásztori szolgálatáról, valamint azokról az évekről, amelyeket a Margit körúti templom közösségében töltött. Utóbbi éppen a második világháború idejére esett, és ebben a vészterhes időszakban
Peregrin atya felidézte azt is, hogy a Lánchíd felrobbantása után Rafael atya motorcsónakkal járta a romokat, hogy az ott lévő sebesültekhez és haldoklókhoz elvigye a szentségeket. Hegyeshalomból pedig menlevelekkel egy egész vagonnyi embert fordított vissza és juttatott haza, a híveket pedig arra tanította, milyen kegyelmi eszközökbe kapaszkodhatnak életveszély idején. Később Pécsett megszervezte a gyóntatás rendjét, és az egyes utcákhoz felelősöket rendelt, akik a szegények helyzetét figyelték, keresve annak lehetőségét, hogyan tud segíteni az Egyház. „Rafael atya a hitben teremtett otthont. Isten jóságát megérezve az Ő jóságát akarta továbbadni mindenkinek” – hangsúlyozta Kálmán Peregrin.
A keresztből fakadó erő
Elhangzott egy 1943-ban az egyházközség számára írt szöveg is, amiben Rafael atya a szenvedés és a kereszt erejéről vallott, s amely megrendítően hatott a vértanú ferences későbbi sorsának fényében: „A legszebb engesztelés magunk és a világ bűneiért a mindennapok szenvedésének elviselése. A szenvedés erőssé tesz, megedz. Ámuljuk a vértanúk hősies szenvedésviselését. Fokozatos önfegyelmezéssel és a kereszt állhatatos tanulmányozásával lettek erőssé. Az élet mai vándorai is csak a keresztből fakadó erővel képesek összeroppanás nélkül járni az élet útjait.”
A szentmise szónoka felidézte azt az ismert történetet is, amelyről Kriszten Rafael egyik rendtársának feljegyzése tanúskodik: hamvazószerdán, amikor Rafaelt Budapestről átvitték a váci börtönbe, nem volt rajta ing, csak egy nagykabát a hidegben. Az egyik őr ekkor azt mondta neki:
Peregrin atya szerint ez a káromkodásnak szánt mondat különös módon hitvallássá vált. Rafael atya egész életében Krisztushoz akart hasonulni, fogságának megalázó körülményei között pedig Krisztus vált benne jelenvalóvá.
Krisztus diadalmaskodott az ő testében
A szertartás különleges jelentőséget kapott azáltal, hogy ezen a napon Rafael atya földi maradványai is megérkeztek a templomba. Peregrin atya elismerte, hogy az emberi csontok látványa önmagában riasztó lehet, a vértanúk maradványait azonban az Egyház tisztelettel kezeli, s a maradványok templomi elhelyezése ennek előkészítését szolgálja. „Most mi is elhelyezzük és tisztelettel vesszük körül Rafael atya maradványait, mert Krisztus diadalmaskodott az ő testében. Arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus beleírta magát ennek az embernek a természetébe.”
Kálmán Peregrin felvázolta azt is, hogy a földi maradványok azonosításának története önmagában is különleges volt. A tömegsírból kiemelt csontok mellett rendelkezésre állt egy Rafael atya által a negyvenes években írt képeslap. A lap hátulján lévő bélyegből – amelyről feltételezhető volt, hogy Rafael atya nyálazta meg a felragasztásakor – évtizedekkel később DNS-t sikerült kinyerni. Ezt összevetették a csontok DNS-ével, és így azonosítani tudták a maradványokat. Peregrin atya ezt a történetet a hit szempontjából is értelmezte, mondván, hogy
Rafael testvér néhány csontdarabja így annak jele számunkra, hogy Krisztushoz tartozik és Krisztushoz válik hasonlóvá; ezt teszi hivatalossá az egyház – reményeink szerint pozitív – jövőbeli megnyilatkozása, a boldoggá avatás.
Mit tehetünk, amíg tart a boldoggáavatási eljárás?
E kérdésre válaszolva Peregrin atya arra hívta a jelenlévőket, hogy
„Vagy akár ha gyermek születik egy családban, milyen szép lenne, ha Rafaelről vagy az országúti ferences templomhoz kötődő másik vértanúról, Pelbártról kapná a nevét. Így emberek léte hordozná a két vértanú tanúságát” – jegyezte meg.
A szónok hangsúlyozta a történetek továbbadásának fontosságát is: a vértanúk életét el kell mesélni a gyermekeknek. Elmondta: a templomi szertartáson jelen lévő Anna ferences szegénygondozó nővér édesanyja gyermekként tanúja volt annak, amikor 1950-ben Rafael atyát elhurcolták. Nyolc-tíz éves lehetett ekkor, és mivel a hittanon már hallott Szent Tarzíciusz vértanúról, az elhurcolás közepette ez a mondat fogalmazódott meg benne: „Most én leszek Tarzíciusz.” Peregrin atya szerint ez a szentek tiszteletének és közbenjárásuknak egyik lényegét mutatja: egészen más életkörülmények között ugyan, de megszülethet bennünk az elhatározás – olyan leszek, mint ő.
Az emlékező szentmisét követően Berhidai Piusz szenteltvízzel hintette meg a vértanú ferences földi maradványait, amelyeket ezután örök nyugalomra helyeztek a Szűz Mária-kápolnában. Az országúti ferences templom egykori plébánosa így ismét abban a közösségben kapott helyet, ahol egykor maga is szolgált.
P. Kriszten Rafael ferences vértanú tiszteletére az országúti ferences templommal egybeépült Margit körúti ferences kolostor homlokzatán egy éve, 2025. szeptember 14-én emléktáblát helyeztek el. Akkori beszámolónk ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Szöveg: Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Andrei Ivanov
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
