Hét éve ismerjük a kormányfő elhíresült szavait, amelyek szerint „ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek”. És a magyar magyar közvélemény azóta is töretlenül értelmezi, boncolgatja, és csámcsogja – Orbán szavait. Most is ez történik. Holott valójában a helyzet az, hogy – mint oly sok más esetben – a miniszterelnök odamondogatásának az égvilágon semmi jelentősége nincs. Illetve nagyon is van – de messze nem az, amiről egy napja beszélünk.
Ebben a történetben ugyanis nem az az igazán lényeges, hogy honnan szerez forrásokat Magyarország – hanem az, hogy erre a pénzre égetően szükségünk van.
Márpedig Orbán december 22-én s arról beszélt szokásos Kossuth rádiós, nemzethez intézett szózatában, hogy
„Senki pénzére nem vagyunk rászorulva, az ország a saját lábán áll.”
Aztán eltelik 19 nap, és német üzletemberek előtt azt bizonygatja, milyen „jelentős hátrányokat” kell behoznunk infrastrukturális téren, és ehhez
„forrásokra van szükségünk.”
Olyannyira, hogy még azzal is fenyegetőzünk a kínai befolyástól egyre jobban fázó Brüsszel felé, hogy, ha az Unió nem ad pénzt, akko „Kínához fordulunk„. Nem vagyok teljesen naprakész a pekingi gazdaságpolitikai döntésekben, de nem tudok róla, hogy az elmúlt három hétben kohéziós alapot hoztak volna létre a közép-európai országok támogatására. vagyis, ha „hozzájuk fordulunk”, akkor
hitelt veszünk fel.
Mégpedig nem is közös üzleti projektre, mint a Budapest-Belgrád vasútvonal, hanem – miként a kormányfő mondta – „új utak, vagy vezetékek építéséhez.”
A miniszterelnök tehát tegnap nem jól megleckéztette a gonosz Nyugatot, és nem is borult le a sötét Kelet előtt.
Orbán Viktor könyörgött.
Az uniós forrásokért, amelyektől reménytelenül függővé tették ezt az országot. És történt még egy, ennél is sokkal fontosabb dolog:
Orbán Viktor bevallotta, hogy ordas nagyot hazudott a magyaroknak.
Nem kisebbet, mint, amekkora kamuval Gyurcsány lebukott Őszödön.
Ugyanis nem egyszerű kis füllentésről van itt szó. Még csak nem is egyszerűen a kormány gazdaságpolitikájának kudarcáról.
Tegnap a NER reality-show egyik legfontosabb díszlete omlott le látványosan: nem állunk a saját lábunkon, nem vagyunk se erős, se büszke ország.
A félperifériáról a teljesen reménytelen periféria felé sodródó, EU-s fejlesztési pénzekből épült Patyomkin-falu vagyunk. Amelynek a saját népének jövőjét kilóra eladó elit azt a fényes fejlődési pályát szánja, hogy, ha szorgalmasan és engedelmesen dolgozunk, talán lehetünk a nemzetközi nagytőke legvidámabb összeszerelő csarnoka. Amit az éhbérért dolgoztatott melósoknak épülő-szépülő „munkaalapú” Kánaánnak adnak el. És a munkanélküliséghez, a teljes létbizonytalansághoz képest akár még tűnhet annak is. Mindaddig, amíg fel nem tesszük a kérdést, amelyet a nyolcvanas évekbeli anekdota szerint egy disszidálás közben lebukott punk srác vetett oda a határőr tisztnek, aki nem értette, miért akar lelépni a „legvidámabb barakkból”.
„Jó, de mi a francnak kell nekünk egy barakkban élni?”
Mi a francnak kell nekünk egy összeszerelő csarnokban élni?
A válasz pedig nem is olyan bonyolult: azért, mert húsz éven át azt mantrázták nekünk, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami velünk történhet. Amikor meg kezdtünk ráébredni, hogy talán létezhetnek más utak is, akkor azt kezdték el hazudni – és hazudják egyre pofátlanabbul nyolc esztendeje – hogy ez nem is összeszerelőcsarnok, hanem egy szép, büszke, és erős várkastély, amely minden hódítási kísérletnek bátran ellenáll.
Lobog a nemzeti zászló, zúg Himnusz, és a Boldogasszony anyánk, zengenek a veretes szónoklatok, reccsen a brüsszeli asztal az odacsapó magyar ököltől – és közben egy-egy multinak négy évre előre fizeti ki az állam az alkalmazottak nyomorúságos bérét, a magyar kis-és középvállalkozások meg örülnek, ha egy zsíros kenyeret dob nekik a hatalom.
Közben az oktatásunk innovatív, tanulékony és éppen ezért jól fizetett szakemberek helyett megrendelésre gyártja a jövő egybites bérrabszolgáit. Akik aztán boldogok lesznek, ha a német bérek harmadáért gürizhetnek, és megköszönik majd, ha napi egy helyett akár kétszer is elmehetnek wc-re.
Állig fegyverben és páncélban pózoló gyáva árulók vezetnek minket, míg mi rongyos, jobbágyokként álmodjuk büszke uraknak magunkat. A propagandagépezet a szabadságharc heroikus filmeposzát vetíti – hogy a NER-mozi vásznát bámulva egy pillantást se vethessünk a lábunkra. Nehogy észrevegyük a láncokat.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
