Életveszélyes kaland is lehetett némelyik zarándokút a középkorban

Életveszélyes kaland is lehetett némelyik zarándokút a középkorban

Az olykor több ezer kilométeres, oroszlánokkal és megannyi veszéllyel tarkított zarándokút megtétele után a hívők a középkor évszázadaiban a szent ereklyék társaságában sem lelhettek nyugalomra és csendes áhítatra. A középkori zarándokhelyek körül lejátszódó jelenetek – lökdösődés, kiabálás, segítségkérések, buzgó, ám annál hangosabb áhítat – hasonlítanak azokhoz, amelyeket napjainkban a mekkai Kába kőnél vagy a Gangesz partján láthatunk.

A zarándoklat ősi, általános vallási szokás. A hívek ilyenkor kiszakadnak mindennapi életük menetéből, hátrahagyják szeretteiket, ismerőseiket azért, hogy felkeressenek egy olyan helyet, ahol a hiedelem szerint az istenség különös módon jelen van. Nem számít az út fáradalma, nem tőrödnek a reájuk leselkedő veszélyekkel.

Legfontosabb a vállalt cél elérése: a személyes találkozás a természetfelettivel. A középkori keresztény zarándokok három legfőbb úti célja Róma, a Szentföld és az észak-hispániai, compostelai Szent Jakab-sír volt. De jelentős tömegek özönlöttek Aachenbe, Mont-Saint-Michelbe, valamint a Szent Miklós püspök maradványait őrző Bariba is.

A keresztény zarándok számos okból vállalkozhatott hosszú útjára. A legfontosabb a vallásos meggyőződése volt. Az illető jámbor elhatározást vagy fogadalmat tett, hogy Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből, a lélek megváltásáért, búcsú elnyeréséért, esetleg valamely bűnének megváltásáért kész vállalni a megpróbáltatásokat.

Mint minden utazás, a zarándokút finanszírozásáról is gondoskodni kellett. A költségek igen sokrétűek lehettek, de függött az úti céltól és az igénybe vett szolgáltatásoktól. Lehetett menni magányosan, kisebb, illetve nagyobb kísérettel, gyalog vagy lóháton. Ha az illetőnek nem volt elég pénze, akkor sor kerülhetett akár házak, birtokok, értéktárgyak elzálogosítására is.

Hírdetés

Az utazás során a zarándokra számos nehézség leselkedett. Komoly megpróbáltatásokat jelentett, ha a zarándokút háborús területeken haladt át. A szentföldi tartózkodás idején pedig előfordulhatott, hogy a buzgó zarándok egy oroszlánnal találta magát szembe. Az utak jelöletlensége miatti eltévedés, különösen a sivatagban közvetlen életveszélyt jelentett.

Manapság talán a legnagyobb vallási tömegeket a muszlimok szent relikviája, a Mekkában található Kába kő tud megmozgatni, amelyhez az iszlám előírás szerint minden igazhitűnek az életében egyszer el kell zarándokolnia. A 2019-os zarándoklat, a háddzs ideje alatt például 1,85 millió hívő igyekezett megérinteni a szent követ, azonban Mekka az év többi napján sem pang az ürességtől.

A mai muzulmán zarándoklatokhoz hasonlóan a középkori keresztény szentélyek sem a csendes áhítat és a békés fohász színterei voltak. A középkori ima ugyanis megkövetelte a mozgást, az élénkséget, amelyből hatalmas zajongás kerekedett. Az úttól kifáradt hívők kiabálással, hangos segítségkéréssel igyekeztek buzgóságukat kifejezni.

Tours-i Gergely apát a VI. században így számolt be a Szent Márton sírja melletti tolongásról: „A szentély körül a zarándokok lökdösődnek, hogy eljussanak a sírig. Imájuk, litániájuk hallatszik. A föld tele van hintve a démon által itt hagyott szennyeződésekkel. A démon, akit a megszállott emberek teste üldözött, a szent beavatkozásának köszönhetően két úton szabadult meg tőlük: köpet és ürülék által.”

Hat évszázaddal később a szintén franciaországi Saint-Denis apátja is hasonló légkörről tudósított: „A hívek száma egyre nő, betódulnak könyörögni a szentekhez, a sokaságot a bazilika nehezen tudta elviselni, mivel gyakran, a nagy ünnepélyek alkalmával zsúfolásig megtelt. Minden oldalról özönlöttek az emberek, a véget érő mise ontotta ki a túláradó tömeget − nemcsak azok nem tudtak mozdulni, akik be akartak menni, hanem azok sem tudtak mozdulni, akik ki akartak jönni. (…)

A tömeg nyomása miatt a milliónyi ember közül senki nem tudott lépni sem, és e miatt a nyomás miatt nem tudtak mást tenni, mint egy helyben állni, mint egy márványszobor, időnként meglepődve azon, hogy valakinek még van ereje kiabálni. (…) A tömeg nyomása alatt összeroskadó szerzeteseknek, akik bemutatták az ereklyéket a népnek, nem volt más választásuk, mint menekülni a relikviákkal együtt az ablakon át.”


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »