A csallóközi kisvárosból indult a nótaéneklés két évtizede meghatározó párosának karrierje. Idén Dankó Pista életműdíjjal jutalmazták Dóka Zsuzsa és Bősi Szabó László munkásságát, akik a Covid-19 miatti lezárások következtében közel egy évig nem állhattak színpadra. A kényszerszünetet is arra használták, hogy tökéletesítsék tudásukat, ugyanis fő szempontjuk az, hogy mindig nívós előadást nyújtsanak a zenére éhes közönségnek.
Bősi Szabó Lászlóék otthonában találkozunk a nótaénekesekkel, akik megnyerő közvetlenséggel beszéltek közös karrierjükről, életútjukról, arról, hogy van-e igény a magyar nótára, és színpadi álmaikba is beavattak.
Zsuzsa Bősi Szabó Lászlóval húsz évvel ezelőtt lépett először színpadra a bősi Csemadok jubileumi ünnepségén. Bősi Szabó László karrierje is innen indult negyvenöt évvel ezelőtt. Hogyan emlékeznek vissza a kezdetekre?
Zsuzsa: Nagymegyerről származom, harmincegy éve élek Bősön. Valóban így történt, ugyan gyerekkoromtól énekeltem, de a bősi műsoron debütáltam. Előtte Mihályfa Kolónián egy csárdában Razgyel János tulajdonos bátorított arra, hogy folytatnom kell az éneklést. Neki köszönhetően ismerkedtem meg Lacival. Már korábban is figyelgettem őt mint énekest, de nem mertem megszólítani. Így indult a történet, ekkor kezdődött a „hivatalos” pályafutásom, Laci felkarolt.
László: Tornaljáról származom, gyermekkoromat palóc vidéken töltöttem. Lakhelyem, Bős meghatározó szerepet játszott életemben. Itt kezdtem el gyakorolni hivatásomat, a tanári pályát, itt alapítottam családot és azóta is itt élek. Amikor 1994-ben először énekeltem a Duna tévében, akkor megjegyezték, hogy rengeteg Szabó László van. Megkérdezték, hogy hol élek, és így lettem én Bősi Szabó László. Büszkén viselem a „Bősi“ művésznevet, hisz sokat köszönhetek a bősi lakosoknak. Nagyon jólesett, amikor énekesi pályafutásom kezdetén támogattak, elkísértek budapesti fellépéseimre, szurkoltak nekem és tapssal biztattak a versenyeken. A város vezetése is elismerte művészi tevékenységünket és támogatta pályafutásunkat. Mindketten elmondhatjuk, hogy Bős számunkra mindent megadott.
Hogyan reagálnak az emberek, amikor összefutnak az utcán, megismerik önöket?
Zs: Kedvesen közelednek, és olyan is volt, hogy egy párnak hittek bennünket, vagy összekevertek Nellikével, Laci feleségével. Egy párost látva azt érzik az emberek, hogy ez egy ideális kép, a családot és az életet szimbolizálja. Olyan dalok is vannak, amik ennek köszönhetően hitelesek.
Számos évet töltöttek el egymás mellett, mennyire alakult át a repertoárjuk, hogyan befolyásolják a közösen eltöltött évek a dalválasztást?
Zs: A közönséghez igazítjuk a repertoárt. Ha valahol először lépünk fel, akkor ez határozza meg a dalválasztást. Legyen hazafias, családról szóló, de vidám is, mulatós. Régi slágerek is vannak a repertoárunkban. Ha egy fiatal énekes a szerelmi csalódásról énekel, nem mindig hiteles, ha mi énekeljük, nekünk elhiszi a közönség.
L: Nagyon szerencsés, hogy egy városban lakunk, a szakmai beszélgetések, próbák is könnyebben megvalósíthatóak. A két család is nagyon szoros baráti kapcsolatban van. Szeretünk együtt énekelni, támogatjuk és ösztönözzük egymást.
Van kedvenc nótájuk? Mi az a dal, amit a legszívesebben énekelnek a közönségnek?
Zs: Mindig valami aktuális nóta jár a fejemben. Sokat nézegetem az archív felvételeket, kevésbé ismert dalokat. Most megtetszett az Álljatok meg évek Vörös Sári előadásában. Idén ez az aktuális, hiszen jubilálok. Minden egyes életszakaszhoz kötődik egy-egy dal. Az emberek is szeretik a nótákat, ezt a visszajelzésekből is érzékeljük.
L: Nagyon sok olyan nóta van, amelyik kedves számomra, nem tudnék közülük választani. Már gyerekkoromban megismerhettem a nótákat, hiszen szüleimnél, nagyszüleimnél mindig szólt a magyar nóta. Utána jött a beat korszak, beat együttesben is énekeltem. Majd Bősön először az énekkarban, később szóló előadásokat az esztrádműsorokban. Operett betétekkel kezdtem, utána jöttek a magyar nóták. Repertoárunkban a magyar nótán és operetten kívül helyet kapnak a világslágerek és az örökzöld melódiák is.
Idén átvehették a Dankó Pista életműdíjat, amellyel a Magyar Nótaszerzők Országos Egyesülete méltatja a művészeket. Mit mond ez az elismerés?
Zs: Talán azt mutatja, hogy az énekesi pályafutásunk során mit adtunk ennek a műfajnak. Hanghordozók, tévé és rádió felvételek formájában értékeket hagyunk magunk után, és látható, hogy egész életünket ennek szenteltük.
L: A díj további tisztességes helytállásra kötelez. Ebben a szakmában ugyanis állandóan képezni kell magunkat, tovább kell fejleszteni azt a tehetséget, készséget, ami nekünk megadatott. Továbbra is igyekezni fogunk a tudásunk legjavát adni minden alkalommal, minden fellépésen.
Önök szerint mi a siker titka, minek köszönhető az, hogy ilyen sokra vitték?
Zs: Szerintem a sok munka, a szerénység, az alázat és a tanulás. Az, hogy megtisztelem a közönséget és a műfajt a felkészültségemmel. Sokan azt gondolják, hogy magyar nótát bárki énekelhet, nem kell hozzá iskola. De ez egy nagy tévedés. Egész életemben tanulok, most a bősi zeneiskolában fejlesztem magam, ez a folyamatos fejlődés kulcsa. Mellette dolgozom is. Összeér a két álomvilágom, a munkám és a hivatásom.
Hogy élték meg a Covid-19 miatti lezárásokat?
L: Szinte egy fellépésünk sem volt, de akkor is összejártunk, tanulgattunk. A nappaliban van egy hangosító-szettünk, itt gyakoroltuk be az új dalokat, viszont nagyon hiányzott a színpadi éneklés, a közönség szeretete.
Zs: A zenei tudásom tökéletesítésével is foglalkoztam.
Hol volt a legtávolabbi fellépésük, és ilyen karrier után vannak-e még beteljesületlen álmok?
L: Legmesszebb Erdélyben jártunk, de Zsuzsinak mindig vannak tervei, hogy hogyan szárnyalhatnák túl az eddigieket.
Zs: Nagy álmom, hogy eljussunk az Egyesült Államokba, vagy Ausztráliába énekelni az ott élő magyaroknak. Természetesen elérhetőbb álmaink is vannak, többet szerepelni a szülővárosunkban Tornalján és Nagymegyeren.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
