A főzés az emberi kultúra alapvető része, de az emberek nem mindig írták le a recepteket úgy, ahogyan most tesszük.
A főzőcskéző videók, receptblogok és a tömegesen gyártott szakácskönyvek viszonylag új keletű találmányok, de őseink is szerettek főzni. A régészek a világ minden táján találtak étkezésre utaló maradványokat, az égetett kása nyomaitól a kőkorszaki edényeken át az ókori Egyiptom sörös kenyeréig. A történelem nagy részében azonban a főzés szóban továbbadott művészet volt, amelyet ritkán dokumentáltak írásban.
Ennek ellentmondóan a legrégebbi receptúra mégis egy ősi civilizációtól származik, igaz teljesen másképp néz ki, mint a ma ismertek. Ezért aztán annak kiderítése, hogy egy ősi feljegyzés konyhai útmutatás-e, nagy kihívások elé állítja a régészeket. Farrell Monaco, a Leicesteri Egyetem tiszteletbeli vendégkutatója szerint aki az ókori római kenyérre specializálódott – az általunk ismert receptek modern találmányok
Ennivaló vagy gyógyszer
Az ókori ételkészítési utasításokban ritkán szerepeltek mértékegységek. A pontosan adagolt hozzávalók gyakorlata csak az elmúlt néhány száz évben vált általánossá – magyarázta Monaco. Az ókori gyógyászati készítmények is gyakran tartalmaztak ehető összetevőket, így nehéz megfejteni, hogy a listát kulináris vagy gyógyító céllal jegyezték-e fel. Ha ehhez hozzávesszük azt a problémát, hogy a régi receptek egyes szavai lefordíthatatlanok, mások pedig olyan alkotóelemekre utalnak, amelyek már nem léteznek, beláthatjuk, milyen nehéz feladat annak megállapítása, hogy ételről van-e szó.
Szájról szájra
Sőt, amit ma legrégebbi receptként ismerünk, azt sokáig nem is így azonosították. Amikor az 1900-as évek elején négy babiloni agyagtábla érkezett a Yale Egyetemre, a régészek nehezen tudták lefordítani a rajtuk található ékírást. A táblák körülbelül i. e. 1730-ból származnak, és a mai Dél-Irak területén készültek.
1945-ben Mary Hussey tudós felvetette, hogy ezek receptek, de kollégái kétkedve fogadták ezt. Ők úgy vélték, hogy gyógyászati keverékek vagy alkímiai főzetek lehetnek.
„A történelem nagy részében a receptek nemzedékről nemzedékre öröklődtek, leggyakrabban nőkön keresztül, ezért nem is hitték, hogy a mezopotámiai korszakban egyáltalán léteztek írásos receptek” – fejtette ki Live Science-nek Gojko Barjamovic, a Yale asszírológiai tanszékének vezető oktatója és vezető kutatója.
Az 1980-as években Jean Bottéro régész megerősítette, hogy a babiloni táblák valóban receptek, ugyanakkor ehetetlennek nyilvánította a táblákon szereplő fogásokat. Egészen a közelmúltig nem is került sor azok újbóli vizsgálatára.
Pazar menüsor
Barjamovic viszont egy interdiszciplináris csapattal a receptek lefordításán és újbóli elkészítésén dolgozott. Ez elképesztő kihívást jelentett, mert a sok sérülés miatt még nehezebben lehetett olvasni a táblákat. De ez nem fogott ki rajtuk. A néhány megfejthetetlen összetevő helyét Barjamovic és társai képesek voltak úgy kitölteni, hogy rekonstruálni tudták az ősi ételeket.
Megállapították, hogy levesek, egy énekesmadárral töltött pite, zöld búza, 25-féle vegetáriánus és hús alapú pörkölt, valamint valamilyen apró, főtt emlősre vonatkozó utasítás található rajtuk. A receptek sok tekintetben hasonlítanak a mai iraki ételekre. De olyan hozzávalókat is megadtak, amelyek egyesek ízlését sérthetik a jelen korban – mint például a vér és a főtt rágcsálók.
Ételeink tisztelete
Bár az egyik tábla részletesebb utasításokat tartalmazott mérésekkel, a többi babiloni recept kevéssé hasonlított a maiakra. Az egyik így szólt: „Húst használsz. Vizet készítesz. Hozzáadsz finom szemű sót, szárított árpatortát, hagymát, perzsa mogyoróhagymát és tejet. Összezúzod, beleteszed a póréhagymát és a fokhagymát”.
Ezek tehát a legrégebbi ismert receptek, de következőkig igen nagy ugrást kellene tennünk az időben.
„A táblák egyfajta furcsa kis szigetét jelentik a kulináris hagyományokról szóló tudásnak, adott helyen, adott időben” – mondta Barjamovic.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
