A trianoni békediktátum után a magyar politikai vezetés egyik fő célkitűzése a területi revízió lett.
Éppen ezért, miután a Szovjetunió 1940. június 28-án megszállta az első világháború után Romániához került Besszarábiát, s ráadásul Bukarest nem tanúsított semmiféle ellenállást, a szovjet sikereken felbátorodva a magyar kormány is agresszívebben lépett fel Romániával szemben.
Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter még aznap üzenetet küldött Budapestre, melyben tájékoztatta a Teleki-kormányt, hogy az olaszok, illetve a németek engedékenységre szólították fel Romániát, azonban Magyarországnak sem szabad elragadtatnia magát, mivel az súlyos következményekkel járhat. Csáky István külügyminiszter ígéretet tett arra, hogy a magyarok alkalmazkodni fognak a tengelyhatalmak tanácsához, viszont kilátásba helyezett egy esetleges a magyar intervenciót is. Az Erdélyre vonatkozó magyar igényt azonban a román kormány elutasította. A magyar fél ezért a román határra vezényelte hadseregét. Az ügyet még sürgetőbbé tette, hogy a sorozatos német győzelmek a háború közeli végét ígérték, valamint, hogy Románia július 1-jén felmondta az ország területi épségére vonatkozó brit garanciát, vagyis Erdély megtartása érdekében a Náci Németországhoz közeledett.
Végül sikerült elérni, hogy 1940. augusztus 16-án, a romániai Szörényváron a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. Azonban az augusztus 16-24. között lezajlott magyar-román tárgyalások a „süketek párbeszédének” bizonyult. Egyre világosabbá vált, hogy a magyar-román vitát csak a tengelyhatalmak döntőbíráskodása, vagy egy katonai akció oldhatja csak meg. A kétoldalú tárgyalások megrekedése végül odáig vezetett, hogy nem is a magyar, hanem a román kormány kérte fel döntőbíráskodásra Németországot és Olaszországot.
Románia ezért bízott a tengelyhatalmak kedvező döntésében, Horthy és Teleki azonban úgy vélte, még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország egyértelműen Németország mellett kötelezi el magát. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelmet ráadásul a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezete még tovább erősítette.
A bécsi Belvedere-palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által 1940. augusztus 30-án, délután 3-kor kihirdetett második bécsi döntés Észak-Erdélyt és a Székelyföldet Magyarországnak ítélte, ugyanakkor szavatolta a megmaradt román területek integritását. Ez a döntés tehát főként a magyaroknak kedvezett, s így érthető, hogy az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu román külügyminiszter el is ájult.
A hatpontos döntőbírói határozatot, már csak a német és az olasz külügyminiszterek írtak alá. A második bécsi döntés kijelölte az új, de „végleges” magyar-román határt, kimondta, hogy a román csapatoknak két hét alatt kell kiüríteniük az átadandó területeket, rendelkezett arról, hogy a Magyarországra átkerülő román nemzetiségű állampolgárok, és a másik országba átköltözni kívánó állampolgárok ügyét „nagylelkűen és előzékenyen kell kezelni”, végül pedig előírta, hogy ha a két fél nem tud megegyezni valamelyik kérdésben, úgy azt végérvényes elbírálás végett a német és az olasz kormány elé kell terjeszteni.
Az átcsatolt terület közel 43.000 km2 volt, 2,4 millió lakossal, melynek 54%-a, (1,3 millióan) volt magyar. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-én lépte át a határt, s szeptember 13-ára ért el az új román-magyar határra. A nagyváradi és szatmárnémeti bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett.
Magyarországon a második bécsi döntést a közvélemény nagy lelkesedéssel fogadta, melyet hatalmas revíziós sikerként tartottak számon. A Teleki-kormány azonban nem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni.
(forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
