Július 18-án Varga László kaposvári megyéspüspök mutatott be szentmisét a zamárdi Nagyboldogasszony-kápolna udvarában. A szentmise elején Kocsi György plébános köszöntötte a főpásztort és a híveket, majd a papság és az asszisztencia a kápolnába vonult, melyet a püspök megáldott és szenteltvízzel hintett meg.
Homíliájában Varga László püspök a búzáról és a konkolyról szóló evangéliumi szakaszról elmélkedett.
Miért nem engedi meg kigyomlálni a konkolyt az, aki jó magot vetett a földjébe? – tette fel a kérdést a főpásztor. – Mindenki kigyomlálná közülünk; és úgy tűnik, hogy nemcsak a kiskertünkben, a szőlőnkben végezzük ezeket a munkálatokat, hanem az Egyházban, a társadalomban, a közösségeinkben és a családjainkban is gyomlálunk. Mert mi tudjuk, hogy ki a konkoly; mi pontosan tudjuk, hogy mi a búza vagyunk, de van konkoly. És feltesszük a kérdést: az a konkoly mit keres az Egyházban, mit keres a társadalomban?
Nem értjük Istent, miért engedi meg. És mivel – úgy tűnik – nem tesz semmit, a saját kezünkbe vesszük a megoldást: majd mi segítünk neki, és azt tesszük, amit Ő megtiltott.
Ezzel igazából a kicsinyhitűségünkről teszünk tanúságot. Mert arra a kérdésre, hogy miért nem engedi meg, hogy gyomláljunk, a hit oldaláról a válasz: azért, mert Krisztus meghalt, feltámadt, és nekünk jogunk és lehetőségünk van mindent a feltámadás felől közelíteni – hangsúlyozta a megyéspüspök.
Erre számtalan példát olvashatunk az evangéliumokban, akár Mária Magdolnára, vagy Lévire, a vámosra, vagy a jobb latorra gondolunk. Lehetőségünk van mindent a feltámadás, a hit felől közelíteni. Nemcsak azért, mert Jézus meghalt és feltámadt, és elhozta Isten országának és a mennyországnak az örömhírét, hanem azért is, mert a keresztség pillanatában velünk is megtörtént: meghaltunk, és új életet kaptunk Krisztusban – emlékeztetett Varga László püspök.
Sajnos a tények, a tapasztalatok, az események, a hírek, a tudásunk és a tudományunk felülírja a hit titkát.
Isten azt kéri tőlünk, hogy higgyünk. Higgyünk abban, amit Ő végzett el akkor, amikor megkeresztelkedtünk, vagy amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát. Részesedünk Isten dicsőségében. Isten sokkal többet ad, mint egy prédikáció, amit meghallgatunk, aztán el is felejtünk.
Merünk-e, akarunk-e hinni? Akarjuk-e a mások és saját életünket, Egyházunkat és a világunkat a feltámadás, a hit felől közelíteni? – tette fel a kérdést a főpásztor. – Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy hol tartunk a hitben. Amikor a szentmisében megtörténik az átváltoztatás, a pap nem azt mondja: „Íme, tapasztalatunk szent titka”, vagy „a teológiánk szent titka”. Azt mondja: „Íme, hitünk szent titka.” Kívülről semmi nem változik. Megtörtént, vagy nem? Elhisszük, vagy nem?
Isten mindig a hitünket keresi és szólítja meg. Azt várja tőlünk, hogy merjünk hinni akkor is, amikor semmi nem látszik abból, aminek szerintünk látszania kellene.
Ez nem igaz. Vakok vagyunk, mert nem töltünk időt Istennel, vagy csak nagyon keveset. Ismerjük-e a mennyei Atyát? A legfontosabb dolgokról nem tudunk semmit – mondta a püspök, majd egy, az első plébánosi helyén átélt tapasztalatát osztotta meg a hívekkel.
„Elkezdtem csendes napokat és hétvégéket szervezni, amiben két különleges dolog volt: mindenkit meghívtam arra, hogy nem adok enni, és nem beszélhet. Gyere, és tölts időt az Istennel! Van egy kápolna, ott van az Isten; és adok lehetőséget, hogy egy vagy több órát ott tölts vele. Megdöbbentő tapasztalat volt számomra, hogy olyanok, akik nagyon távol álltak az Egyháztól, és az életük is távol volt a keresztény értékrendtől, megtértek, életgyónást végeztek, megkeresztelkedtek. Olyanok is, akik nem voltak megkeresztelve, de elhitték, hogy ha oda bemennek és időznek azzal, akitől a létüket kapták, aki meghalt értük, mert annyira szeret, és új életet adott, akkor a többit majd meglátjuk. Soha senkitől nem kértem, hogy gyónjon meg, és mégis folyamatosan gyóntattam. Mert ezt a Szentlélek végezte.”
Amikor megtörténik a találkozás, amikor adunk időt, lehetőséget az Istennek, hogy a szívünkhöz beszéljen, hogy kérdéseket tegyen fel rólunk, az életünkről – nem arról, hogy miért ilyen az Egyház vagy a világ –, akkor egy új fejezet nyílik meg.
A nyugati kultúrában a hit krízise az, hogy a tudásunkat, a tapasztalatunkat, az érzéseinket, az információinkat, a magyarázatainkat fölébe helyezzük a hit titkának.
De a szentek tudják, és teljesen nyugodtak, akármerre megy a világ, akármilyen az Egyház, s akármennyi botrány terheli, ez a feltámadt Krisztus teste. A vőlegény ezért az Egyházért, a menyasszonyáért minden szentmisében odaadja magát. Ez a hit titka. Sokkal nagyobb dolog történik, mint amit a hírekben olvasunk, hallunk. Ez akkor is a hit titka, és akkor is Krisztus teste, hogyha nem hisszük el.
Isten nem kérdezi meg tőlünk, hogy egyetértesz-e velem, hanem végzi a dolgát. Mindenkiben. Azokban is, akikben szerintünk lehetetlen, akiket mi konkolyként címkézünk, és kigyomlálnánk. Nyugodtan ráhagyhatjuk az angyalokra, ők nem fogják eltéveszteni. Ők pontosan meg tudják különböztetni, hogy melyik a búza, és melyik a konkoly. Ez nem a mi dolgunk.
A mi dolgunk az, hogy egyre mélyebb, egyre szorosabb, egyre szenvedélyesebb szeretetkapcsolatba kerüljünk a mennyei Atyával, az Úr Jézussal és a Szentlélekkel – hogy el merjük hinni az örömhírt, hogy Isten országa, Isten szereteturalma itt van és növekszik. Nem statisztikailag, nem látványosan, hanem úgy, mint a mustármag. Nem lehet dokumentálni a növekedését – mint a kovász: szép csendben, lassan, és mégis hatékonyan.
– buzdított szentbeszédében a kaposvári megyéspüspök.
A szentmise végén Kocsi György helyi plébános elmondta: elkészült a zamárdi Nagyboldogasszony-kápolna külső-belső festése és a kórus padlóburkolata, továbbá a villamos hálózat korszerűsítése is; és hamarosan az új bútorzat is a helyére kerül.
Forrás: Kaposvári Egyházmegye
Fotó: Kling Márk
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
