A templom szürkére mázolt háttérdarab a reggeli és délutáni otthonelhagyási és visszatérési rítushoz. A lépcsőház is szürke, mint az út pora, olyan tejeskávés-szürke.
A por azonban kincseket rejtett. Ha leguggoltam, az út szélén mindenhol apró színes gyöngyöket gyűjthettem. Közel volt a gyöngygyár, ezt leginkább a vegyszeres szag jelezte kedvezőtlen széljárás idején. A lakásunk is szürke emlékű, tapétás, végigszőnyeges kis odú. Máig szeretem a szürkét.
Csak Mális néni, a szomszédasszonyunk nem volt szürke. Ápolt, titkokat rejtő öregasszony. Bár akkor mindenki kegyetlenül öregasszony, negyvenen túl. Bazárja volt, pedig csak üzletvezetőnek hívták. Sokszor benéztünk hozzá, amikor arra jártunk. Tornásztunk egyet a boltja elé betonozott bizonytalan célú vaskereteken. A főutcán majdnem mindig útba esett a félhomályos, tágas, magas mennyezetű üzlethelyiség mindenféle áruval. Különleges volt sokszínűsége. Ott vettük első lemezjátszónkat, egy orosz márkájút, amelyen csak a konnektorba csatlakozó dugaszt kellett kicserélni. Meg a madaras hímzett sárga blúzomat, ezüstözött kanalakat, puccos étkészletet, cipőt, szerszámot. És valószínűleg sok titkos holmi is gazdára talált Mális néni bazárjában.
A lakása másfajta gazdagságról árulkodott: keleti dísztárgyak, valódi óriási festmények (Dolán György munkái), gyógynövényes cukorkák, külföldi rágógumik és egy képes Biblia. Az egyik lánya Jugoszláviába ment férjhez, ő hozta. A másik Líbiában volt egy ideig orvos. A harmadik joghallgató. Sokáig azt hittem, nincs férje, míg egyszer valamiért elmentünk a házhoz. A gyógyszertár félreeső, görbe utcájában, aminek egyik bejárata a Horánszky-üzlettel szemben kezdődött, a másik meg épp a Dóka kocsmával átellenben (melyet anno egy társasággal Csontváry Kosztka Tivadar gyújtott fel mérgében), és a kastély parkjáig kanyargott. Szóval a ház, az osztálytársamék, Lakatos Sanyiék szomszédságában állt, ők pedig nagy hangú, népes családban éltek. A házat magas fakerítés védte. Zöld kert lugassal. Mesekert. Az ősdzsungelben egy széken üldögélt Mális bácsi hófehér hajjal, magában, magának. Úgy dereng, mintha kipa lett volna a fején, vagy glória. Hogy Mális bácsi mikor és hogyan tűnt el, nem tudom. Amikor újból bementünk a titkokat rejtő fakapun, akkor már nem volt zöld fényű kert zöld lugassal, fehér hajú öreg zsidóval. A házba benézve is az üresség szúrt szemet, de a csupasz szoba közepén két bábu hevert: Manócska és Mazsola. A szívem majd megszakadt, mégsem mertem még azt sem mondani, mennyire tetszik, és milyen vággyal lettem terhes.
Mális néni sokszor jött át hozzánk pongyolában, csavarós hajjal, egy kis lisztet, tojást kölcsönkérni, ha sütni akart, és nem volt otthon készlet. Bejárónője, aki ablakot mosott, és segített a takarításban, fekete kötényes, mesebeli szolga volt. Mális néni saját kolbászt töltött otthon, saját szaloncukrot csomagoltak a fára. Olyan kiválasztottan más szagú volt a szép négyszobás lakása, ahol az év nagy részében egyedül élt.
A szaloncukorba a legfinomabb desszert csokija került, az ezüstpapírba selyempapírt helyeztek, amit gondosan felvagdostak a téli szünet vizsgaidőszakában hazalátogató lányával. A hosszú fehér csíkok, mint a hópávafarkak lógtak az előkelően visszafogott díszítésű fájukon.
Mális néni fejébe vette, hogy elvisz engem éjféli misére. Legalábbis a család így tálalta ezt a váratlan, sorsfordító lehetőséget. A közös duruzsolásokból már jó előre kihallhattam, hogy valamire készülnek. Ismeretlen szavaik nem vonzottak, és főleg nem a szavak mögött bújó bizonytalanság. Nem értettem, miért vagyok kiválasztott, miért kell részt vennem egy rendszerellenes kísérletben. Miért kell az én megszokott egy évtizednyi ritmusomat hirtelen fölszakítani, belökni egy számomra nem létező világba, a családi karácsony kényelmes állomásáról: hal, hagymás krumpli, gyertya, mézes ostya, díszektől roskadó lucfenyő, a szomszédban, persze, mindig erdei. Vacsora után ajándékok, amikre nem is tudtam vágyni, hisz a játékszekrényünkben minden volt. A meglepetés, amire vágytam, nem tudott tárgyi szinten már megfogalmazódni. Aztán családi szavalás, éneklés. Radó Lili: Tárd ki fácska, télapó itt van. Később észrevétlenül beszivárogtak az értelmetlen (bár az értelmetlenség minket nem zökkentett ki semmiből), templomi énekek. De jó volt a szülőknek eljátszani velünk, hogy karácsony van, és mi beültünk egy körre, gyerekek vagyunk, sikongatunk gondtalanul, vagy inkább igazoltan, mielőtt visszaszállnánk a kommunizmust építő mátrixba.
Hogy az milyen gyönyörű!
És éjfélkor. Az éjféli mise.
Eddig nem is feltételeztem, hogy a templomot ki szokták nyitni. Nem illett a díszlethez az élet. Ráadásul éjfélkor. Azóta már álmodtam azokkal a fenyegető, arany-füstös, zsúfolt szertartásokkal, amik rápecsételtek lelkemre.
Mise, orgonaszó, pásztorok, csendeséj, ministránsok. Hát eddig nem beszéltünk magyarul. És mindig valami szakadásból tűnt elő. A masszív fekete kőfal szétrepedt, és bent a résen túl zajlott a fülledt színjáték. Rengeteg ünneplő ember. Közéjük szorulni.
Ahogy közeledett a karácsony, napról napra nőtt bennem a félelem.
A titkos-fényes hosszanti repedés szája csurgatta nyálát.
Nem jutott eszembe, hogy bárkivel megbeszéljem.
Elalvás helyett szoktam beszélni magamhoz, ami inkább egy ugráshoz hasonlított az én saját pótvalóságomba, és vitt, szállított, sehol sem téve ki a partra. Ebben az áradásban, öntudatos polgárként, saját magam alakítottam szívtelen létem kereteit és lehetőségeit, természetesen egy lakatlan szigeten leigázott növények és állatok társaságában.
Éjféli mise nem szerepelt az álmodozások végtelen filmjén, mégis biztos úton haladt az én bolygóm felé ez a tűzgolyó, ez a világvége, és sok minden jelezte előre a katasztrófát.
Az egyre nagyobb sötét és hideg. A hó. A jégpálya a telített szürke háttérben, sűrű ködből pislákoló utcai lámpák fényében imbolygó kóbor kutyák. És hogy apám betömte a kompótok és egyéb gyűjteményei közé a félemeleten lévő spájzba a karácsonyfának való fenyőt.
Húgommal megnéztük a könyvüzlet kirakatát, milyen lemezt vegyünk a szüleinknek még zárás előtt.
A bejelentés pillanatától karácsony estig húzódott-nyúlt ez a fekete gyerekgyilkos ragasztó, amikor aztán félénken beleheltem, hogy mégsem, én nem és nem megyek karácsonyeste sehová. Éjféli misére. Szabadulásom visszaröppentett a megszokás biztonságába. Hogy kinek milyen csalódást okoztam, eszembe sem jutott. Kaptam valamilyen ajándékot, és jó volt együtt, bár mindig együtt töltöttük be a teret. Nem szorított semmi.
A csodához ki kellett volna lépnem, de ehhez nem kaptam mintákat. Vagy nem fordítódtak át a képek, nálam mindig túlzott volt a távolság. Az a bizonyos lépés fölöslegesen hosszúra nyúlt a halálugrás előtt.
Lemenni együgyűbe nem vonzott. Míg rá nem jöttem, hogy az vagyok, senkinél se több, de megajándékozott nemcsak magammal, hanem a léttel, ami egyszerűen kezdődik, akkor is, ha dráma. Hidegben, sötétben lelkes nézők, alázatos teremtmények között. Akik nem akarják Istennek megmondani, hogy azért egy kicsit adhatott volna a környezetre és a társaságra. Mégis. Így én is odaállhattam, s az oszlop mögül, hogy ne kerüljek fénybe, be-bekukucskáltam a szentélybe, a szentély mellett kirakott betlehemi jelenetre, ami az oltár tömbjéből kitakartatott. Isten idejében, a mi időnkben születés és halál. Karizmatikus szinesztézia. Együttlátás. Együttlét. Együttállás. Megérdemelte Ferenc a szentséget, ezért is.
Az első éjféli misémen lefagytak a lábujjaim, még évek múltán is viszkettek. Misestigma. Mert felébredtem, és elkaptam a csodát. Valóban, az angyalok ilyenkor nyilvánosan dicsőítik Mális nénivel, lekéri nagymamámmal és nagypapámmal a szentekkel és a kicsikkel a született Jézust, a mi szabadítónkat és megváltónkat. Ezt a megrendülést csak fénnyel és jó illatú áldozattal lehet kifejezni. (Vajon kik voltak azok, akik tőlem elrejtett életükben szintén jártak éjféli misére?)
Hivatalosak vagyunk. El kell jönni, a sötétből be kell lépni! A szentségház nem üres. Vendéged van. És maradna veled.
Hol vagytok ti nagymamák, nagypapák, szomszéd nénik és ismerősök, akik elhívjátok a csodához a gyermekeket? Talán már ti is a meleg szobában villogó képernyő elől nézitek fásultan az előadást? Nem léptek be a szereplők közé, vagy csupán a hívó szavatok dermedt belétek? Nem vagytok vén bolondok, Isten őrült szentjei? Már ti sem hisztek a szeretet egyszerű, szegényes, tiszta csodájában?
Pedig ez olyan más!
Az éjféli mise!
Vetkőzzünk magunkra, legyen üres a gyomrunk!
Majd Ő beragyog, hogy valódi ajándékká válj.
Bár nem mentem el a nulladik éjféli misémre, de onnantól élt, nődögélt a kovász, lassan teljesedett be a meghívás.
Szívből köszönöm, Mális néni. Hallod, ugye?
Németh Csilla
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
