Kisgyerek koromban egy főtéri bérház kétszobás földszinti lakásában éltünk. Központi fűtés hiányában télvíz idején csak az ebédlőben fűtöttünk Péter-kályhával, az onnan nyíló hálószobába a nyitott ajtón át szöktettük be a meleget.
Amúgy is dunna alatt aludt a család, amikor lehunyta sok szemét a ház. Úgy emlékszem, a konyhában főzés közben a sparhelt szolgáltatta a meleget is, és a fürdőszobában apám csak szombaton durrantotta be a gázmelegítőt, mert akkor fürdött a család egymás után a kádban, persze meleg vízben, az utolsó már csak langyosban…
Úgy emlékszem, a kajával nem volt gondunk, sőt engem, a nyápic kisfiút mindig valamilyen ennivalóval traktáltak, ezt egyek, meg azt, csak akkor mehetsz ki játszani.
„Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!”, szavalgatta nekem édesanyám. Inkább maradok kicsi, válaszolgattam durcásan, „Ettelek volna meg!” (József Attila: Kései sirató). Azért persze elég jól megnőttem, az étkezési szokásaim pedig átalakultak. Gyerekkoromban az utcára lehetett kergetni például a pörcös túróscsuszával, a töltött káposztával vagy a gulyással, ma már ezekkel és néhány társukkal lehet csak becsalogatni a lakásba. A szilvásgombóc, a grízes tészta és a palacsinta pedig idővel lekerült az étlapomról.
Azok az iskolák járnak most jól, ahol még nem dobták ki a régi vaskályhákat, ezekkel tudják majd esetleg kompenzálni a takarékossági 18 fokot, és persze van olyan egykori diákjuk, akiből kéményseprő lett. Még hogy nem lehet kesztyűben írni és dudálni, fülessapkában zenét hallgatni és nagykabátban tornázni a fűtetlen tornateremben!
De miért is kellene visszapörgetni az idő kerekét, amikor napjainkban a Holdra repülni már nem kunszt, mobilon és laptopon jön be a világ a szobába, nem is ismerem a postást, mert máshogy levelezek, ami gyorsabb a táviratnál is!
Nemrégiben fájdalmas búcsút is vettünk tőle. Készételeket főzünk (szegény anyám, ha tudná, megkérdezné biztos, hogy minek főzni, ami kész), gyorséttermekben és utcán ebédelünk kapkodva, sör helyett féldecit iszunk, mert az gyorsabban megvan, a talponállók már luxusnak számítanak ebben a rohanó világban.
Lefékezni a felgyorsult világot? De miért? Mert valahol így gondolják? Mert nagyon szolidárisaknak kell lennünk azokkal, akikhez semmi közünk? Értük fogunk fagyoskodni, éhezni? 1956-ban értünk ki fagyoskodott? Mert szankcionálni kell azokat, akikhez már hál istennek szintén nincs semmi közünk? Engedelmesen tesszük magunkévá mások esztelen háborúját, miközben télen befagyhat a fenekünk, de az senkit sem fog érdekelni! A karácsonyi ünnepi asztalunk úgy nézhet majd ki, mint tavaly az asztalbontást követően.
Újraéled a régi falvédők üzenete: ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek.
Ne féljetek pontyok, vissza lesztek engedve a nagyhordókból a nagyvizekbe, nem kelletek senkinek se ilyen áron! Már az is gyanús lesz, akinek az ablakán át fényfüzér dereng ki. Micsoda pazarlás! Kivilágítatlan utcákon át siető, sötétben tapogatózó Mikulások, füst nélküli kéményekbe ütköző rénszarvasfogatok. Adventi várakozás a közösségi ingyenvacsorákra! A szentmiséken zsúfolt templomok, addig sem kell otthon fűteni és attól rettegni, hogy a fűtésrendőrség az ajtónk előtt állva hőmérővel túlfűtést állapít meg. De lehet majd pislákoló fényekre vadászó villanyrendőrség is…
Kazinczy Ferenc is megirigyelné a legújabb nyelvújítási szóösszetételünket: éhenfagyunk! Szemléletesen fejezi ki a télen leselkedő kettős veszélyt.
Sok európai országban, a szomszédunkban is igyekeznek kitalálni valamit a kivédésére! Nálunk? Szlovákiában még azt se tudjuk, mivel kell számolnunk, milyen energiaárak várnak ránk a közeljövőben. Mindenki csak találgat, hogy mennyi lesz az annyi, a kormány szerint nem kell félni, számítani lehet kompenzálásra is. Hiszi a piszi! Megijedni viszont rosszabb, mint félni…
De hogy már a türelmünkkel együtt elfogyott a téli tűzifa is, az nem sok jóval kecsegtet, meg az sem, hogy a gazdasági miniszter is szedte a sátorfáját, mert kellett a kandalójába.
Megjelent a Magyar7 2022/39. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
