1323. július 18-án az avignoni székesegyházban XXII. János avatta szentté Aquinói Tamás domonkos szerzetest, aki 1274-ben hunyt el a fossanovai ciszterci apátságban. Halála után tanait többször elítélték, majd rehabilitálták, míg XIII. Leó végül az Egyház hivatalos filozófiájává nyilvánította őket. Szentté avatása 700. évfordulója alkalmából jelent meg Jitianu Liviu dogmatikus két tanulmánya.
A Vasárnap című katolikus hetilap 2023/29-es számának Fókusz rovatában megjelent és a RomKat.ro erdélyi katolikus hírportálon is közzétett tanulmány az „angyali doktor” jelentőségét, tanítását történeti kontextusba helyezve foglalja össze.
A Nagyító rovatban közölt írás pedig Aquinói Szent Tamás írásai alapján az Isten és ember kapcsolatából származó helyes életforma milyenségét tárgyalja.
Az alábbiakban részleteket közlünk Jitianu Liviu tanulmányaiból.
Minden gondolkodó (…) korának és kultúrájának diakónusa. Így van ez a teológusoknál is. Habár mindenikük a krisztusi örökség és az Egyház töretlen hitének gyermeke, gondolkodásuk mégis az adott korszellem keretében mintázódott. (…) A második keresztény évezred első fele alapvetően egyháztani kérdésekkel foglalkozott (Egyház, egyházi rendek, szentségek). A népvándorlások lezárulta után a társadalmi szerkezetében megváltozott Európában (királyságok létrejötte, hierarchizált társadalmi rend megszilárdulása, meginduló városiasodás, egyetemek, iskolák születése) keresi az Egyház a helyét, próbálja pozicionálni hatalmi struktúráit, és igyekszik missziós küldetésének eleget tenni. Alapvetően az egyházatyák gazdag, rendszerező örökségére épült a késő középkor szisztematizáló, avagy rendszerező teológiája (szentenciák és summák), amit nagy általánosságban a skolasztika korának nevezünk. Ezen területen is egyértelmű a nagy görög gondolkodók (különösen Platón) hatása. Új viszont a görög filozófia reneszánsza, ami az egyetemek diskurzuskultúrájának a középpontjába kerül. A kortárs teológiai irodalomban két szerkesztési alapminta ismerhető fel: az egyik üdvtörténeti irányultságú, amelyre nagyszerű példa Petrus Abelardus szentenciás könyve, amelynek hármas alapszerkezetére: hit, szeretet és szentségek épülnek a hitigazságok, az erkölcsi elvek és az egyházi élet. A másik minta a hitigazságok (Apostoli Hitvallás) sorát követi. Csodás munka ebben a keretben Szentviktori Hugó: De sacramentis christianae fidei. (…) Ezek talaján születnek meg a summák, a teológiai gyűjteménykötetek, amelyek elsősorban apológiai és/vagy didaktikus jelleget kapnak (legjelentősebbek a Summa Halensis és a Summa Theologiae).
A 11. század vége felé fordulópont jelei mutatkoztak a keresztény gondolkodásban: a kegyelemre épülő hit és az isteni kinyilatkoztatás már nem az egyetlen tekintélyek a teológiában, hanem az a meggyőződés kap egyre nagyobb teret, hogy a hit és a teológia összefüggésében az emberi értelemnek is jelentős szerepet kell játszania. Ennek az irányzatnak egyik első képviselője Canterbury Anzelm bencés szerzetes volt. Tekintettel az iszlám és a judaizmus növekvő tudományos és gazdasági jelentőségére, be akarta bizonyítani, hogy a keresztény vallás racionálisan felülmúlja a többi vallást. Az újszerűség sarokköve a régi görög (hellén) gondolkodók kritikus méltatása és értelmezése. Arisztotelész muszlim és zsidó tudósok (köztük Avicenna, Averroës és Maimonides) általi közvetítése és értelmezése képezte a 12. és 13. századi (virágzó) skolasztika legnagyobb kihívását. Arisztotelész írásai a keresztes hadjáratok és a spanyolországi hódítások idején jutottak el a latin Nyugatra, és kerültek az egyetemi értekezések középpontjába.
Albertus Magnus domonkos szerzetes, majd tanítványa, Aquinói Tamás is igyekeztek Arisztotelész gondolataival szembesülni. Feltett szándékuk volt: értelmi alapon és tudományos módszerrel alátámasztani a hitet. Az ez irányú teológiát hevesen ellenezték a konzervatív teológuskörök, akik eretnekségnek tekintettek minden olyan tanrendszert, amely nem kizárólag a kinyilatkoztatáson alapult. (…) szakadás alakult ki a papság és az új kolduló rendek (ferencesek és domonkosok) között, amelyek az új rendek alapításának 1215-ös tilalma ellenére is óriási vonzerővel rendelkeztek. Az akadémiai életben tevékeny szerzeteseket ezért is sok nehézség érte. Maguk a rendek teológusai sem voltak az arisztotelizmust illetően ugyanazon a véleményen: míg a ferences Bonaventura azzal vádolta Arisztotelészt, hogy ő a tiszta keresztény tanítás pogány beszennyezője, Tamás szenvedélyesen küzdött azon téziséért, amely szerint Isten adta lehetőség bármilyen észalapú rendszer hasznosítása a hit megerősítésére.
Óriási munkát hagyott maga után, beleértve a két összegzést (A teológia foglalata/Summa Theologiae és a Pogányok ellen összegzett tanítás/Summa contra gentiles). (…) Néhány munkája: De ente et essentia, Questiones disputatae, Bibliai kommentárok, Boethius-, Arisztotelész-, Dionysius-kommentárok, De rationibus fidei. Legfontosabb témái: a teológia tudományossága, istentan, szentháromságtan, teremtés, antropológia, kegyelem és megigazulás, teológiai etika, krisztológia, szentségtan, eszkatológia.
Aquinói Tamás teológiájának jelentősége elvitathatatlan, recepciótörténete korántsem problémamentes. Halála után többször is elítélték tanítását (három évvel halála után 219 tézist ítélték el az arisztotelianizmussal kapcsolatosan a párizsi vita során). A tomizmus ellenmozgalmaként a skótizmus (a ferences Johannes Duns Scotusra vezetjük vissza) kapott vezető szerepet, amely szerint a vallás és a logika összeegyeztethetetlenek. Tamást halála után ötven évvel rehabilitálták (1309-ben vált kötelezővé a tomizmus a prédikátorok rendjében), és 1323-ban szentté avatták. Teológiai összegzése a domonkosok és jezsuiták rendi főiskoláinak tananyagává vált. 1567-ben egyházháztanítónak nyilvánították.
A filozófiában azonban a skolasztika egésze, így az ő tanítása is jórészt a feledés homályába merült. Sokkal később, a barokk korban kapott mindkettő ismét erőre, mindenekelőtt Johannes Capreolus és Thomas de Vio Cajetan szorgalmazták a tomizmus elterjedését. Tamás teológiája valójában a 19. században kapott igazi lendületet. A neotomizmus a század második felében jelent meg a természettudományba vetett hit és a modern filozófia ateizmusa elleni mozgalomként. Egyházon belüli méltatást kapott, mivel azonban katolikus filozófiaként értelmezte magát, egyre inkább elszigetelődött a kortárs filozófiáktól. XIII. Leó pápa Tamás tanítását 1879-ben ugyan a Katolikus Egyház hivatalos filozófiájává nyilvánította, ezzel sem változott meg a helyzet. Neves teológusok – mint Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Yves-Marie Congar, M-D. Chenu vagy Gottlieb Söhngen – igyekeznek lebontani a differenciálódási tendenciákat, és kritikai szempontból dolgoztak Tamás teológiájával, visszahozva ezzel az új metafizikai értekezések sodrásába.
Tamás munkásságáról azonban továbbra is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint általa (is) a hit az ész korszaka felé lépett, míg mások egy ősrégi dogmákba fagyott katolikus attitűd megtestesítőjét látják benne. Mindenesetre, Tamásnak a mai napig szilárd helye van a katolikus teológiában.
Aquinói Tamás 1265-től néhány hónappal 1274-ben bekövetkezett halála előttig dolgozott fő művén, a Summa theologiae-n. Mint minden más munkája, ez is tükrözi az akadémiákon elterjedt vitagyakorlatot, jegyzetei egy része is az akadémiai tanítási gyakorlatból származik. A pogányok elleni summától eltérően, amelyet 1261 és 1264 között írt a spanyol muszlimok és zsidók megtérítésére, a Summa theologiae a keresztényeket célozza meg. Tamás a Biblia, az egyházatyák (különösen Ágoston, rajta keresztül Platón és a középplatonizmus) és Arisztotelész alapján a lehető legátfogóbban akarta megmagyarázni és megvédeni a katolikus tanítást. Második párizsi professzori állása (1269–1272) minden bizonnyal meghatározó volt a munkában, amikor egyszerre két fronton kellett küzdenie: a neoaugusztinusokkal szemben, akik őt a hit fényének figyelmen kívül hagyásával vádolták, míg az averroisták azt állították, hogy Arisztotelész tanítását „megkeresztelte”.
A szinte olvashatatlan, kézzel írt eredeti szöveg arra utal, hogy hosszú éveken át mániákusan dolgozott. Amit nem ő írt le, azt sokszor (egy időben) titkárjainak diktálta. (A számítások szerint naponta átlagosan tizenkét oldalt készített.) 1273 decemberében hirtelen abbahagyta munkáját. Egyszerűen így érvelt: „Olyan dolgok derültek ki előttem, amelyek miatt minden, amit leírtam, szalmaszálnak tűnik.” (A Summa befejezését barátja és tanítványa, Pipernói Reginald írhatta.)
Tamás gondolkodásának egyik legerőteljesebb vonulata az igazságfeltárás két útjának szintézise volt: az isteni kinyilatkoztatás és az emberi értelem kompatibilitása. Az alapgondolat a következő volt: ha Isten igaz, és ha a racionális kutatásokon alapuló emberi tudás is igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy a kettő ellentmond egymásnak? Tamás szerint a kettő átfedi egymást. Először is Isten feltár bizonyos dolgokat, amelyeket az ember is felfedezhet (racionális, tapasztalati felismerés); és minden, ami ezen túlmutat, ott az ember az isteni kinyilatkoztatástól függ. Ebben az összefüggésben két központi jelentőségű elvet követett: az első az, hogy az intellektuális vizsgálódás, megfelelően alkalmazva, soha nem tár fel semmi olyat, ami ellenkezik Istennel. A második az, hogy vannak bizonyos igazságok, amelyeket az intellektuális vizsgálat nem tud sem bizonyítani, sem cáfolni, és ezekben az esetekben egyszerűen el kell fogadni tényként, mint Isten kinyilatkoztatását.
Aquinói Tamás ízig-vérig tanítómester volt (XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanítói tevékenység védőszentjévé tette). (…)
A teológiai összegzés három kötetének tartalma két nagy témára osztható: az 1. kötet Isten létezésével és a racionális lények (angyalok és emberek) eredetével és természetével, míg a második (2. és 3. kötet) etikával, erkölcsteológiával és a tágabb értelemben vett üdvtannal foglalkozik. Tamás a skolasztikus disputa módszerét követi: 631 kérdést vizsgál; módszerében elsőként kifogásokat vezet fel a vizsgált kérdés igazával szemben (úgymond az ördög ügyvédjét játssza), majd a valóságtartammal kapcsolatosan megerősítő érveket hoz a Bibliából, egyházatyáktól és filozófusoktól származó idézetek formájában. Végül megadja saját záró válaszát a kérdésre. (Ez az eljárás Arisztotelész tanításán alapul, amely szerint minden belátást meg kell előznie a különböző nézőpontok kiegyensúlyozott ütköztetésének.) Tamás világos és tömör stílusra törekszik. Mindazonáltal munkája a laikusok számára nehezen érthető, a néha problémás latin eredeti szövegek fordítása miatt is.
(…) Szakmai igényessége, a gyökerek ismerete, a hagyomány tisztelete, nyitottsága a másság felé mindenképp példaértékű. Ami számomra mégis a leginkább megfogó benne: egyházszeretete. Nem mintha nem ismerte volna kora Egyházának visszásságait, esettségét, merevségét és bűneit. Mégis szerette egyházát, amely nevelője volt, majd életterülete, és bizonyos fokig édesanyja.
* * *
Tamás legismertebb gondolatsora Isten létezésének „bizonyítéka”. Úgy tűnik, vallja, a teológia egyáltalán nem tudomány, mert azzal foglalkozik, ami meghaladja az emberi értelmet, és valójában csak a hit számára hozzáférhető. Közelebbről megvizsgálva azonban ez az érv megalapozatlannak bizonyul: a teológia nem csupán egy tudomány a sok közül, hanem minden más felett trónol: elvégre végső igazságokon alapul, amelyeket Isten kinyilatkoztatott nekünk. Míg az emberi értelem nem mentes a tévedéstől, a kinyilatkoztatás isteni eredetű, ezért tévedhetetlen.
Isten létezését az „Istenhez vezető öt út” segítségével lehet bizonyítani: 1. Semmi sem mozdul magától. Minden mozgásba lendült valamikor. Isten a mozgás első okozójaként létezik, mintegy „mozdulatlan mozgatóként”. 2. A világ okokból és következményekből áll. Ok nélkül nincs hatás. Kell lennie egy első oknak – és ez Isten. 3. Lehetséges, hogy a földön minden dolog legyen vagy nem. Következésképpen léteznie kell egy szükséges lénynek, aki a puszta lehetőségből a létezésbe emelte őket: Isten. 4. Minden dolgot és lényt fokozatos tulajdonságok jellemeznek: valami mindig melegebb, nagyobb vagy szebb, mint valami más. Csak egy létező lehet a tökéletesség legmagasabb szintjén: Isten. 5. A világ számtalan elemből alkot tökéletes egységet. Csak egy tervező intelligencia lehet felelős a benne rejlő rendért: Isten.
Tamás érvelésében: minden létezés oka Isten, aki végtelen, ezért bölcsessége és ereje is végtelen. Ezeket nem lehet emberi mércével megítélni. Ezt a rossz okának kérdésénél is figyelembe kell venni: Ha végső soron minden Istenre vezethető vissza, nem vonatkozik-e ez a rosszra is, és akkor Isten is gonosz? Nem, mert a gonosz a tökéletesség hiánya, a nemlét felé való mozgás. Mivel Isten tökéletes lény, nem lehet az oka ennek a hiányosságnak. A gonosz az oka a rossznak és a bűnnek, ami az ősszülők bukása által került az ember világába. Bűnük az volt, hogy maguk akartak különbséget tenni jó és rossz között, azaz olyanok akartak lenni, mint Isten. A választási szabadság, ami emberré tesz bennünket, fontos Tamás számára: elvégre a rossz alternatívája (és ennek választhatósága) nélkül nem lenne jó sem.
Tamás embertana az ágostoni antropológia továbbvezetése. Az embert test és lélek/szellem egysége alkotja. A test csak a lélekkel kapcsolatban létezhet, mert a lélek adja a formáját. Az emberi lélek egyedülálló a természeti világban: az érzéki lélektől eltérően, amelyet az állatok is megkapnak, az emberi kognitív lélek a testtől függetlenül is létezik és halhatatlan. A lélek, akárcsak a test, visszatér Teremtőjéhez. Az ember rendkívüli helyét a teremtésben az biztosítja, hogy Isten tökéletlen képe. A tökéletes hasonlatosság állítása egyáltalán nem elfogadható, mivel Isten egyedülálló, és ezért minden más létformával összehasonlíthatatlan. (…)
Az ember erkölcsi felelőssége értelmi adottságán alapszik. Ez segít a természetes, ösztönös késztetéseket és hajlamokat jó irányba terelni. De mi az etikus cselekvés? Mi az erény? E kérdések megválaszolásához az ember végső célját, a boldogságnak a kérdését kell tisztázni. A tettek csak akkor kifejezetten emberiek, ha eltérnek az értelmetlen lények cselekedeteitől. Az emberi viselkedés szándékos, egy meghatározott cél felé hajlik, nem pedig ösztön vagy késztetés vezérli. Ahogy minden ok az elsőre vezethető vissza, a cselekvés is elkerülhetetlenül a végső cél felé irányul: a boldogság felé. Függetlenül az egyes emberi törekvésektől, ez végső soron Isten felismerésében rejlik. Ezért is az emberi akarat alapvetően a jóra irányult, még akkor is, ha a józan ész néha más következtetésre jut.
A tökéletes létezés ugyanis teljesen jó. Amiből hiányzik a jóság, az rossz. (…) Alapvetően a lelkiismeret – az erkölcs iránytűje – által vezérelt értelem határozza meg, hogy mi erkölcsös, és mi a jó. A lelkiismeret Isten nevében parancsol, ezért abszolút jellegű. Innen forrásozik a természetes erkölcsi törvény. Ezt Isten belénk teremtette, és ezért döntéseinkben, különösen kétség esetén, az örök, isteni törvény eligazító az ember számára, gyakran ugyanis nem tudjuk korlátozott kognitív képességeinkkel felismerni az isteni akaratot. Ezzel kapcsolatban Tamás három, hierarchikusan egymáshoz kapcsolódó törvényformáról beszél: az örök, az isteni törvény mint minden dolog mértéke; a természetes törvény mint az értelem részvétele az isteni akaratban; az emberi jog mint az isteni törvény gyakorlati megvalósítása a közösségben. Az ember alkotta törvények soha nem írhatják felül a magasabb síkokat.
Az erényes ember felismeri a benne rejlő jóra irányuló képességeit. Ez azonban nem történik meg automatikusan. Az embert nevelni kell: gyermekkorában mások által, később mindenki egyre inkább saját maga nevelője. A nevelés célja: jó döntések meghozatala. Az erényes cselekedet olyan választás, amelyet az értelem hoz meg a természetes erkölcsi törvény talaján. A döntések veszélyzónái az egyén érdekeit szolgáló szenvedélyek és vágyak. Ezért állítja Tamás az egyén érdeke fölé a közösségi jót: a jó és rossz tettek mindig beágyazódnak az adott társadalmi kontextusba. Megítélni őket aszerint lehet, hogy hány ember húz hasznot belőlük vagy hány embernek okoznak kárt.
Az erény ellentéte a bűn. Ez ellenkezik az emberi természettel, mert szembeszáll az értelem természetes rendjével. A bűn elkövetése történhet lélekben és/vagy testben is, a lelki bűnök nagyobbak viszont, mint a testi bűnök, mert az Istentől való elfordulást jelentik, míg a testi bűnök csupán az érzéki örömökben való engedékenységet jelentik. A tudatlanság nem mentség a bűnt illetően, ezért feladat tanulással legyőzni ezt. Az ördögre mutogatás sem mentesíthet a bűn terhe alól. A gonosz bár megpróbálja rávenni az embereket a bűnre, szabad akaratunkban áll, hogy ellenálljunk vagy engedjünk a kísértésnek. A bűn betegséghez hasonlítható: ha gyógyíthatatlan károkat okoz vagy akár halálhoz is vezet, akkor halálos bűnről beszélünk, egyébként bocsánatos bűnről. Az eredendő bűn miatt az ember már nem képes saját erőfeszítéseivel teljesen megszabadulni a bűntől. Ehhez isteni kegyelemre van szüksége. A kegyelemre adott válasz a hit, ami mindenek fölött áll. Annak érdekében, hogy megvédjük az embereket a tévhitektől és az eretnekségtől, szükség van az egyetlen, szent, katolikus és apostoli Egyház intézményére. Hinnünk szükségszerű, mert maga Isten világosít meg minket. A hit fénye vezet el a teljes igazsághoz, ezért nem hinni észszerűtlen, az emberi értelem határai ugyanis nem feltétlenül az igazság határai.
(…) Aquinói Tamás tanítása kérdései, válaszai túlnyomó részt csak a dogmatörténet számára relevánsak. Ami viszont szinte hétköznapi hitéletünk része lett: az Úrnap liturgikus szövegei tőle származnak. Az Adoro te devote, a Lauda Sion Salvatorem vagy a Pange linqua himnuszok ma is a katolikus eucharisztikus imák alapvető alkotóelemei, és az „angyali tanító” mélységes jámborságáról tanúskodnak. A Katolikus Egyház Eucharisztia-értelmezése sem elképzelhető Tamás filozófiai és teológiai munkája nélkül. Az átlényegülés tanát Tamás dolgozta ki és fogalmazta meg.
A hit és az értelem „nagy harmóniája” kapcsán XVI. Benedek pápa is nagy elismeréssel beszélt Aquinói Szent Tamásról. A középkori teológust a „gondolkodás mesterének” és a hit tudományos tanulmányozása „mintájaként” tekintette. Ferenc pápa, a szentté avatás évfordulója kapcsán így fogalmazott:
A 13. századi egyházdoktor a hithirdetés maradandó példája és „a valóságra való figyelés mestere”. Ez ihletet ad(hat) a holnap egyházának – írja Ferenc pápa. Imával, tanulással, prédikációval és „lenyűgöző teológiai és kulturális munkával” szolgálta Isten ügyét. Tamás „erőforrás” és „értékes eszköz a ma és a holnap egyháza számára”.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
