John Lewis Gaddis a Yale Egyetem Pulitzer-díjas történész professzora, akinek szakterülete a második világháborút követő évtizedekig tartó nagyhatalmi szembenállás, a hidegháború története. Kutatási tárgyáról régóta tart az őszi szemeszterben előadást, alkalmanként több száz hallgatónak.
Általános tapasztalata az, hogy a világpolitikát évtizedekig meghatározó hidegháború eseményei és annak kulcsszereplői (Churchill, Sztálin, Truman, Gorbacsov és mások), az a világ, amelyben generációk számára volt reális lehetőség egy újabb világháború rémképe, hallgatóinak alig mondanak valamit, vagy szinte semmit nem jelentenek. Ez azért van, mert számukra a hidegháború már egyáltalán nem „jelen idejű” esemény. Gaddis az elsősorban a személyes érintettség hiányából eredő tudatlanságot érzékelve döntött úgy, hogy az „új nemzedékek” számára ír egy újabb könyvet a hidegháborúról, amely – hangsúlyozottan – „nem új keletű események közzététele”, hanem részben új szempontokat közbeszédbe hozó és a hidegháború keveset emlegetett színtereire és döntéshozatali erőközpontjaira nagyobb fényt vető vaskos összefoglalás.
„Több évet kevesebb szóval”
Gaddis előadásaiban és az egyetemi hallgatói számára feladott kötelező olvasmányokban lassabban és részletekbe menően van lehetőség a több évtizedes konfliktus, az őrjítő versengés és a hidegháború egyes forró, válságpillanatainak megértetésére és körbejárására. Egyik előadásán ugyanakkor az egyik hallgatója udvariasan azt kérdezte, hogy a professzor „nem tudna esetleg több évet kevesebb szóval összefoglalni?” A meg is nevezett hallgató ötletét Gaddis ügynöke és a kiadója is támogatta, ebből az udvarias kérésből született ez a kötet.
A könyv első fejezete 1946-ban indul, amikor az elhunyt feleségét gyászoló és súlyos tuberkulózisban szenvedő Eric Blair brit író a skót Jura-sziget északi csücskén egy nehezen megközelíthető helyen házat vásárolt, hogy a világtól elvonulva fejezze be a regényét. Időben épp csak túl vagyunk a második világháború szörnyű kataklizmáján, és bár a britek végül győztesen kerültek ki a konfliktusból a győzelem egyáltalán nem olyannak tűnt, mint amilyennek remélték: a győzelem feletti eufória hamar elillant, a béke és szabadság időszakának bekövetkezte mindinkább naiv illuzónak tetszett, a világ pedig – úgy tűnt, tartósan – két táborra szakadt. A jövőre vonatkozó szkepszist – érthető módon az atombomba-paradoxon is táplálta: a minden addigi pusztítást felülíró eszköz jelentősen hozzájárult a világháború korábbi befejezéséhez, az emberiség technikai fejlődésének csodája mellett ugyanakkor ez az eszköz egyszerre hirdette azt is, hogy a történelemben először olyan fegyver született, amely képes az emberi civilizáció megsemmisítésére is.
A jövőre vonatkozó súlyos balsejtelmek rémképeitől, csalódásoktól és kétségektől gyötört szerző kézirata két évvel később elkészült, a kötet pedig 1949-ben Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is megjelent. Az 1984 súlyát – amely George Orwell nevén jelent meg (ez volt Blair írói álneve) – a sötétebbnél sötétebb tónusokkal megfestett közeljövő fenyegető árnyékát és szimbólumait az értő olvasók hamar felfogták. Az 1984 kulcsregény lett: főhőse Winston Smith a diktatúráknak kiszolgáltatott és ezek által megnyomorított kisember gyakran idézett prototípusává vált, a rémisztő „orwelli világ”, amelyben él, pedig a totalitárius rezsimek működési mechanizmusának és agymosó propagandájának gyakran idézett disztopikus víziója lett. Eric Blair alig élte túl kultuszkönyvvé vált regénye sikerét, 1950-ben meghalt egy londoni klinikán.
A jobb világ vége
1945. április 25-én Németország keleti részén, az Elba-parti Torgauban a szovjet Vörös Hadsereg 58. gárdaosztályán és az amerikai hadsereg 69. gyalogoshadosztályán keresztül a Németországot kettévágó szövetséges hadseregek először találkoztak. Az eseményt öröm, tánc és éljenzés kísérte – alig több, mint két héttel később a németek feltétel nélkül megadták magukat. A győztesek vezetői, Churchill, Sztálin és Roosevelt pohárköszöntőket mondtak, az „eljövendő jobb világról” pedig a teheráni és a jaltai csúcstalálkozóikon fejezték ki reményeiket. Gaddis ugyanakkor meggyőzően érvel amellett, hogy az öröm pusztán látszólagos volt – a tényleges találkozó idejére a szövetségesek egymás iránti véleményét sokkal inkább a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte, az eufória helyett pedig valójában a kétely és bizonytalanság szele lengte át a légkört. Az igazi győzelem helyett, ez annak tragédiája volt csupán, mert Gaddis szerint valójában „a diadalhoz arra lett volna szükség, hogy a győzők vagy ne legyenek többé azok, akik, vagy pedig feladják annak java részét, aminek elnyerésében a háború megvívása folytán bíztak”.
A szerző szerint tehát a győzelem pillanatáig többé-kevésbé már eldőlt a szövetségesek jövőbeni konfliktusa, a későbbi hidegháború így kódolt volt, noha a konfliktus mélysége és tartóssága nem volt eleve elrendelt: egész pontosan megjósolhatatlan volt, mikor lesz vége. Sztálin országa – támasztja alá meggyőzően Gaddis – épphogy a „szerencse folytán túlélte a borzalmakat”, az évekig tartó irtózatos szovjet erőfeszítések, a rettenetes emberveszteségek (huszonhétmillióra becsült szovjet állampolgár halála) és az elkeseredett ellenállás ellentételezésére a generalisszimusz a szovjet veszteségek arányos ellentételezését várta. Ezen a háború alatt a németekhez került területek, valamint Finnország, Lengyelország, Románia egyes részeinek és a balti államok megtartását értette, valamint földközi-tengerparti támaszpontokat és a legyőzött Németország megszállását és attól kapott tetemes kárpótlást. Sztálint prioritásai mellett illúziói is a hidegháború járszalagjára lökték: a marxizmus-leninizmus hatása alatt álló szovjet vezető a tőkés kapitalista rend közelgő krízisével számolt, megkérdőjelezte az amerikai–brit viszony tartósságát, a britek erejét pedig következetesen alábecsülte. Egy új európai egyensúly helyett jövőképének központi eleme az európai kontinens szovjet dominanciája volt, a szovjet érdekszférába került területeken a szovjet ideológia korlátlan terjesztésével – ugyanakkor, és ez volt Sztálin dilemmája, a tetemes szovjet veszteségek miatt mindezek kikényszerítésére nem volt módja.
A második világháborúban az amerikai hadseregnek a japánokkal vívott csendes-óceániai és a németek elleni európai frontjának összecsapásai az országuktól jócskán távol zajlottak, veszteségük ezért viszonylag kevés volt – az amerikai emberáldozatok a maguk háromszázezer elesett katonájával csak a szovjeteké kilencvened része. Az európai politikai folyamatokba korábban hagyományosan beavatkozni nem akaró, az izolacionizmus sémáját követő amerikaiakat egészen más szempontok vezették: ők a „gondolatok területén akartak az egész világra kiterjedő befolyásra szert tenni”. Roosevelt háborús prioritása az volt, hogy összetartsa a szövetségeseket (Nagy-Britanniát, a Szovjetuniót és Kínát), biztosítsa a szövetségesek háború utáni együttműködését (a béke zálogát), új kollektív biztonsági szervezet létrehozásával szüntessék meg a jövő háborúinak és az újabb válságok okait, valamint az izolacionizmussal szakító és globális porondra lépő új amerikai szerepvállalást sikerrel fogadtassa el odahaza az amerikai néppel. A britek célja ennél sokkal prózaibb volt: Churchill túl akarta élni az országára nehezedő irtózatos német nyomást, akár azon az áron is, hogy az amerikai–brit-tandemben a vezető szerep az amerikaiaké lesz.
Porondok, konfliktusok
Gaddis szerint a saját szerepekre és a jövőre vonatkozó tervek eleve összeegyeztethetetlenek voltak, az amerikai–szovjet viszony pedig súlyosan meg lett terhelve 1945-re és ott volt az atombomba, amely szintén „fokozta a Kreml és a Fehér Ház közti bizalmatlanságot”. Nem is konkrétan a bomba előállítása – így pedig az amerikaiak számára elért óriási lépéselőny – volt az, ami Sztálint kiborította (az amerikai atomkísérletekről, az előrehaladott tervezésről és az átütő sikerről a szovjet hírszerzés amúgy rengeteg mindent tudott – ez az intenzív kémtevékenység is sokatmondó „szövetségesek” esetében), sokkal inkább a bomba bevetése Japán ellen. Japán kapitulációjával ugyanis teljesen fölöslegessé vált a szovjet hadsereg bevetése japán ellen és az ország szovjet megszállása, amitől pedig Sztálin a háború utánra a Szovjetuniónak tett újabb engedményeket szeretett volna kicsikarni. A szerző az atombomba bevetéséről, annak pusztító erejével való szembesülésről és a fegyver jövőbeni felhasználhatóságáról szóló politikai-filozófiai dilemmákat – találóan – Yann Martel Pi élete című könyvében megfogalmazott helyzettel szemlélteti: a mentőcsónakban hánykolódó fiú és a bengáli tigris egyaránt hajótörés áldozatai, akik köztük „értelmes párbeszéd nem alakulhat ki”, érdekeik radikálisan különböznek a túlélés kényszere mégis együttélésre készteti őket: a fiú halat fog a tigrisnek, az pedig megvédi. Miután 1949-ben már a Szovjetuniónak is volt atomfegyvere, az atomfegyver is ilyen tigrissé vált: az érintett felek tudták, hogy túlélésük tétje a másik kezében van, és a tigrissel, ha ez nem egyszerű is, „meg kell tanulniuk együtt élni”.
Gaddis a hidegháborús szembenállás olyan, az indokoltnál kevesebb figyelmet kapó területeire, frontjaira és hátterére tér ki, mint a megosztott Koreai-félsziget (ahol két éven át folytak az első világháború frontjaihoz kísértetiesen hasonló küzdelmek), a hidegháború eljövetelét idéző profetikus politikusi beszédek, a Truman-adminisztráció megfontolásai a nukleáris fegyver bevetését illetően, a Politbüro változó állásfoglalásai, Tito Jugoszláviája, Mao Kínája, Egyiptom és a Közel-Kelet kérdései, a harmadik világbeli országok el nem köteleződési politikája, a vietnámi háború, a konfliktus kínai–amerikai stációi, a nukleáris fegyverkezési versenyben enyhülést jelentő szovjet–amerikai kétoldalú megállapodások és csúcstalálkozók vagy az afganisztáni háború.
A versengés végét Gaddis sokkal váratlanabbnak tartja, mint a kezdetét. 1989-ben munkások és értelmiségiek spontán lázadása tört ki, amely „az egész világot meglepte”. Az elkeseredést a második világháborút követő átmenetinek gondolt (remélt?) rendezés tartóssá válása, a nukleáris fegyverektől való pánik és döntően az életszínvonal-emelkedést garantálni képtelen tervgazdaság-politika szülte, és a vezetők érzékelték ugyan a trendet, hogy a „hidegháborúnak nem muszáj örökké tartania”, a verseny villámgyors végére senki nem számított. Gaddis szerint a hidegháború vége „hétköznapi emberek” sikere: magyaroké, akik megnyitották a határt a keletnémetek előtt, újratemették Nagy Imrét, és lehetővé tették, hogy a keletnémetek az országban nyaraljanak, lengyeleké, akik „elsöprő győzelemmel” segítették hatalomra a Szolidaritást és németeké, akik felvonulásán megalázták Honeckert, majd megrohamozták és ledöntötték a berlini falat.
Epilógus
Gaddis írói stílusa a legjobb angolszász hagyományokat követi: jó tempóban, közérthető módon, találóan könnyed, esetenként lezseren bravúros nyelvi megoldásokkal, kulcsmondatokkal operál. Gyakran idéz a történeti szövegekben általában keveset hivatkozott irodalmi művekből, akár a Pi életéből, akár Machiavelli Fejedelméből. Tapasztalatának és ismereteinek köszönhetően remekül szelektál, célját pedig feltétlenül eléri, amikor fontos hangsúlyokat tesz a hidegháború történetének elbeszélése közben, és felhívja a figyelmet a gyakran az indokoltnál kevesebbet emlegetett helyszínekre, szereplőkre és fordulópontokra.
A Blair halálával és az 1984 születésének elbeszélésével kezdett történetírói narratívájában Gaddis a versenyt a szovjet rendszer kifulladásának dokumentációjával fejezi be. 1946-tól, amikor a balsejtelmektől gyötört Blair házat vásárolt, hogy alkotói magányban fejezze be regényét, 45 év telt el addig, amikor 1991. december 25-én Gorbacsov „a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének utolsó vezetője felhívta az Amerikai Egyesült Államok elnökét, hogy boldog karácsonyt kívánjon neki”, búcsúbeszédében pedig a fáradt politikus bejelentette a hidegháború, így pedig az ország „őrült militarizációját” eredményező és számos gazdaságtorzító intézkedéssel járó fegyverkezési verseny végét.
Mi volt ez az egész? – tehetjük fel a kérdést. Összességében a szerző találó definíciója szerint a második világháború végén felsejlő béke eljövetelének kudarca abból fakadt, hogy lehetetlennek bizonyult „összeegyeztethetetlen érdekeket” összehangolni „összeegyeztethetetlen társadalmi rendszerek között”. Mert amíg „Roosevelt és Churchill egy olyan háború utáni rendezést képzelt el, amely egyensúlyt alakít ki, ugyanakkor elvekhez igazodik. A lényeg az volt, hogy elkerüljék egy újabb konfliktus kialakulását azáltal, hogy száműzik a hibákat, melyek a második világháború kitöréséhez vezettek. […] Sztálin víziója merőben különbözött ettől: olyan rendezésre vágyott, amely garantálja az ő és országa biztonságát, miközben további vetélkedésre készteti a tőkéseket, ami hite szerint újabb háborúhoz vezet majd. A kapitalista testvérharc eredményeként aztán a szovjet dominancia fokozatosan egész Európára kiterjed…” Négy évtizeddel később, 1989-re Gorbacsov maga is komoly dilemmák közt hánykolódott, mert meg akarta menteni a szovjet rendszert, de nem akart erőszakhoz folyamodni. Így pedig – ahogy a hidegháború kezdete, annak vége is összeegyeztethetetlen célkitűzések eredménye volt.
John Lewis Gaddis: A hidegháború. Budapest, Antall József Tudásközpont, 2020.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
