Egyszerűen besétált a civilizációba Ishi, az utolsó „vad indián”

1911 augusztusában egy éhező indián férfi sétált elő az erdőből, és be a kaliforniai Oroville városkába. A Kaliforniai Egyetem két antropológusa a Deer Creek környékén honos jahi törzs (a jana nép egyik ága) utolsó tagjaként azonosította. Az Oroville körül pusztító erdőtüzektől kormos és láthatóan alultáplált férfi teljességgel elveszett volt – óriási távolságba került az általa ismert és értett világtól.

A két antropológus, Alfred L. Kroeber és Thomas T. Waterman magukkal vitték a férfit az egyetem San Francisco Parnassus Heights negyedében található campusára, leginkább annak érdekében, hogy megvédjék őt a modern és számára teljesen ismeretlen világtól. A férfinak az „Ishi” nevet adták, amely az ő nyelvén egyszerűen férfit jelent. Ishi a négy évvel később bekövetkezett haláláig az egyetem különféle tudományágakat képviselő kutatóival dolgozott, bemutatva nekik, hogyan készített eszközöket és vadászott, továbbá együtt rögzítették a jahi törzs meséit és énekeit.

Ishi nagy felzúdulást keltett a médiában is – az embereket lenyűgözte „az utolsó vad indián”, illetve hogy mit szól a 20. századi vívmányokhoz. A korabeli beszámolók szerint nagyfokú kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt megfigyelőivel, és Waterman is utalt írásaiban Ishi „úriember mivoltára, amely túlmutat mindenfajta taníttatáson, és a belső lélek kifejeződése.”

A kölcsönös ismerkedést Ishi világa és a 20. század eleji Kalifornia között azonban megszakította a betegség – a férfinál tuberkulózis alakult ki, és 1916-ban elhunyt. Két barátja, Kroeber és Waterman kifejezett kérése ellenére testén boncolást végeztek, agyát pedig tartósították, és csak ezután temették el – keresztény módon. Kijelenthető azonban, hogy Ishi már jóval azelőtt elvesztette mindenét, hogy Oroville-nél előjött volna az erdőből 1911-ben.

1848-ban egy James W. Marshall nevű férfi aranyat talált egy vízimalomnál az American folyón, és az amerikai történelem egyik legnagyobb tömeges migrációját idézte elő: a kaliforniai aranylázat, amelynek keretében 300 000 ember özönlötte el a leendő államot, mesés kincsek után kutatva. A mintegy 1000 lakosú San Francisco két év leforgása alatt 25 000 fős várossá nőtte ki magát, ez alatt az idő alatt pedig nagyjából ki is apadtak a könnyen hozzáférhető aranylelőhelyek. Az aranyásóknak egyre távolabbi területekre kellett merészkedniük, és egyre többször léptek be az indiánok élőhelyeire.

A növekvő bányászat felborította a helyi ökoszisztémát, beszennyezte a vizeket, és elűzte az indiánok táplálékául szolgáló vadakat. A távolról érkező bányászok magukkal hurcolták a himlőt és a kanyarót, olyan betegségeket, amelyekkel az indián lakosság korábban sohasem találkozott. A járványok és az egyre csökkenő élelmiszer-mennyiség következtében helyzetük tarthatatlanná vált.

Azok a törzsek, amelyek felvették a harcot a betolakodókkal szemben, magukra vonták a fegyveres új telepesek haragját – az ellentámadások egész falvakat pusztítottak el. Egyes helyeken még jutalmat is felajánlottak a megölt indiánokért – a skalpokért 50 cent, a fejekért öt dollár járt.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »