A Biblia egészen konkrétan megfogalmazza, hogy a böjt az Istennel való kapcsolatfelvétel módja és kísérője.
Hamvazószerda van, a nagyböjt kezdete. Ilyenkor az egyház arra hív, hogy a Krisztus-hívők „mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban.” A böjt áldásos mivolta mellett tehát kiemeli, hogy a közösség együtt nagyobb erőt képvisel, ezért merjünk kilépni az individuális kapcsolatkeresésből, és éljünk a közösség erejével!
A Tanú című filmben Pelikán József gátőrt az elvtársak időnként váratlan ajándékokban részesítik. Ám az élvezetet mindig beárnyékolja egy kissé nyomasztó mondat: „Egyszer még kérünk magától valamit”.
Sokan, akik az élet adományait inkább élvezik, mint elszenvedik, hasonlót élnek meg: tudják, egyszer majd áldozatokat is követel ez az élet, de addig… És különben is, hátha meg lehet úszni.
Ebben a nagyon természetes, de még felszínes megélésben a jó a nyereségeimet, a rossz a veszteségeimet jelenti. A szorongás pedig arra vonatkozik, hogy elkerülhetetlennek látszik, hogy előbb-utóbb veszteségeim legyenek. Ebben a szemléletben a középpont én vagyok. Ebben a szemléletben az önmegtartóztatásnak, a lemondásnak sincs semmi értelme. Miért tanítják mégis az egész világon, hogy az aszkézisnek boldogító gyümölcsei lehetnek?
A többség hamar rájön, hogy itt valami nem stimmel. Nem lehet megnyugtató ugyanis egy olyan életcél, amelytől folyamatosan távolodunk, végül szükségszerűen elveszítjük. Ha a saját kielégülésem, egyszerű jóllétem a cél, akkor az öregedés már harminc felett igazi tragédia, a halál pedig mindent lenulláz. Ennek így nem lenne semmi értelme!
Ezután a felismerés után természetes erkölcsiségünk elvezet odáig, hogy valami nagyobb jóban való részesedés ad kárpótlást a harci sebekért, úgy is, mint a gyerekeink jövője, vagy a társadalom jobbítása, a pandák megmentése, stb. Ez egy jó út, mert a szűkebbtől a tágasság felé vezet.
Van azonban egy mindezeket meghaladó perspektíva, ahonnan nézve nem a lemondás, a veszteség az elkerülendő rossz, hanem a kapcsolat elvesztése. Az elérendő jó pedig a lehető legteljesebb egység a nálam nagyobbal, az élet forrásával, Istennel. Ezen a szinten a kapcsolat lesz a legfontosabb, aminek a magamra irányuló gondoskodás felfüggesztése is eszköze lehet.
Ezért van, hogy minden nagyobb vallás ismeri az önmegtartóztatás, a böjtölés útját a transzcendenssel való kapcsolódáshoz. A Biblia egészen konkrétan megfogalmazza, hogy a böjt az Istennel való kapcsolatfelvétel módja és kísérője. A fontos döntések, elhatározások előtt szokásos a böjtölés, hogy olyan ürességet hozzunk létre magunkban, amit Isten betölthet. Ha képszerűen akarjuk látni lelkünk böjtbeli állapotát, elképzelhetjük a szükségleteinket, mint kérésre kinyújtott kezeket, amelyek üresen maradnak. Nem kapják meg, amit kérnek, de végül jobbat, többet kapnak, mint amire vágytak.
Az Ószövetség egyik legszebb leírását Izaiás prófétánál olvassuk a jó és a rossz böjtről. A rossz böjt, amikor ugyanúgy önmagunknál maradunk, és Isten nem hallgat meg. A jó böjt, ami jelenti az irgalmasság cselekedeteit, a világi dolgainktól való időleges elfordulást, az őszinte odafordulást, az Istennel való együttlét örömével ajándékoz meg:
„Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek és az Úr kedves napjának? 6Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! 7Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! 8Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. 9Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!… fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. 11Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. 12Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá. 13Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, 14akkor gyönyörködni fogsz az Úrban,” (Iz 58, 5-14)
Csodálatos, boldog együttlétet ír le ez a szöveg!
A böjt célja tehát nem a szenvedés, bár kísérője kétségkívül lehet. De mi történik a böjtben? Pál Ferenc atya prédikációi segítettek megfogalmazni ezt a tapasztalatot. Valami egyensúlyvesztés történik, a hiányállapot tudatos kitartása, amikor nem fogadjuk el a megszokott választ, nem nyúlunk a megszokott kenyérért. Éhesek vagyunk, szomjasak, vagy többet vállaltunk abból, hogy másokkal törődjünk, és lelki éhségben szenvedünk, hiányzik a buksisimi, vagy egyszerűen a gondolataim békés rendezése. Ekkor az evés vagy pihenés helyett tudatosan benne maradok ebben a hiányban. Nem adom meg a szokásos választ magamnak, hanem visszahúzódok, és várok. Ilyenkor megláthatom, milyen erők jelentkeznek a feladatra, hogy betöltsék a keletkezett teret. Mivel tudatosan vállaltam a folyamatot módomban áll választani, és az Istennel való szövetséget megerősíteni.
Jézus maga is böjtölt. Máté evangelistánál olvassuk, hogy a Lélek indítására kiment a pusztába, hogy megkísértse a sátán. Érdekes az a fordulat, hogy negyven napig böjtölt, majd aztán megéhezett. Negyven napig tartott, míg az éhség megtörte a harmóniát, és a sátán megpróbálkozhatott a maga válaszaival. De mielőtt megéhezett, Jézus nyilván imádsággal töltötte az időt, amiben az Atya felé fordult. A három kísértés után így szól: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” 11Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.
Nemcsak egyszerűen elhagyta az ördög, hanem részesült, ha töredékesen is, a mennyei örömökben.
Nagyon érdekes történet szintén Máténál a holdkóros meggyógyítása. Akkor már Jézus hatalmat adott a tanítványoknak, hogy gyógyítsanak, ördögöt űzzenek, de ezzel a beteggel nem boldogulnak. Ekkor Jézus haragra gerjed, hitetlenségüket kárhoztatja, kiűzni az ördögöt, majd hozzáfűzi: Mindamellett ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel.” (Mt 17; 21)
Nem mondom, hogy teljes mélységében értem ezt a történetet, de érdemes elmélkedni rajta. Én úgy értem, hogy olyan erővel állunk szemben, ami ellen szükséges, hogy az Istenhez való tartozást egy új aktusban megerősítsük. Jézus talán azért dühös, mert az ő jelenvalósága sem elég a tanítványoknak, hogy egészen egységben legyenek vele.
Önmagunkra irányultság és önátadás, kapcsolat és egység különbségeinek érzékeltetésére engedjétek meg, hogy egy regényből idézzek:
„Mindkét testamentum tele van írástudókkal, prófétákkal, tanítványokkal, legkedvesebb fiakkal, tele Salamonokkal, Ézsaiásokkal, Dávidokkal és Pálokkal – de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta. Ne gyere nekem Mózessel. Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istenével ésatöbbi – de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn vele. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás. Ó Istenem, micsoda szellem! Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent. Ne is mondd nekem, hogy Salamon. Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát. Egyébként – ami azt illeti – alighanem Szókratész is ugyanígy tett volna.”
Hamvazószerda van, a nagyböjt kezdete. Ilyenkor az egyház arra hív, hogy a Krisztus-hívők „mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban.” (Egyházi Törvénykönyv 1249. kánon) A böjt áldásos mivolta mellett tehát kiemeli, hogy a közösség együtt nagyobb erőt képvisel, ezért merjünk kilépni a csak individuális kapcsolatkeresésből, és éljünk a közösség erejével.
Hajrá!
Gerzson Éva
A szerző filozófus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
