November 11-én, Tours-i Szent Márton liturgikus emléknapján nyílt meg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a Szeged-Csanádi Egyházmegye által szervezett, Isten Szolgája Bálint Sándor, a hűség példaképe című kiállítás Budapesten, a főiskola aulájában. A tárlat mottója: „Benned ragyog a tisztaság, a jámborság, az alázat.”
A kiállítást Serfőző Levente szeged-felsővárosi plébános, a Szeged-Csanádi Egyházmegye oktatási püspöki helynöke, Bálint Sándor boldoggáavatási eljárásának egyházmegyei referense és Iancu Laura József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató nyitották meg.
Az esemény moderátora Vargáné Bögi Veronika volt.
A megjelenteket Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia rektora köszöntötte. A ferences szerzetes felidézte: a kilencvenes évek közepén Szegeden tanult, és így találkozhatott Bálint Sándor derűt sugárzó, máig inspiráló szellemi örökségével, ahogyan a régiek mondták: „jó illatú emlékezetével”.
Szent Mártont és Bálint Sándort időben ezerhétszáz év választja el egymástól, de életüket és küldetésüket ugyanaz a mély, evangéliumi forrás táplálta: a szolgáló szeretet és az állapotbeli kötelességek hűséges, hősies teljesítése – emelte ki a rektor. – Bálint Sándor, a „legszögedibb szögedi” megosztotta páratlan tudását tanítványaival, idejét és szeretetét a körülötte élőkkel, szűkös javait a hozzáforduló szegényekkel. Ám ennél is többet tett: a vészkorszak legsötétebb napjaiban kockázatot vállalva keresztény hitéből fakadó konkrét cselekedetekkel sietett az üldözöttek segítségére.
Ahogyan Márton katonaként nem fordította el tekintetét a fagyoskodótól, úgy Bálint Sándor sem maradt közömbös a perifériára sodródott embertársai iránt. Közös vonásuk a prófétai helytállás is a maguk vészkorszakaiban. Szent Márton a császári udvarban félelmet nem ismerve vallotta meg hitét; míg Bálint Sándor a kommunista diktatúra szorításában megalázó megfigyelések, elmarasztaló ítéletek közepette sem tagadta meg hitét és elveit.
Bagyinszki Ágoston leszögezte: Bálint Sándornál a tudományos nagyság és a kutatói tárgyilagosság sohasem vált el a hívő ember egzisztenciális elkötelezettségétől. Nemcsak kívülről, hideg objektivitással vizsgálta a vallási kultúrát, hanem egész lényével, ami az értékvilágában gyökerezett. Ezért a ma megnyíló kiállítás több mint tisztelgés egy tudós emléke előtt. Bálint Sándor élete útmutatás: az ő alakja – Szent Mártonéhoz hasonlóan – önmagán túlra, Krisztusra irányítja a tekintetünket. Arra figyelmeztet, hogy a mindennapi munka, a kultúrához való hűség és a rászorulók iránt érzett felelősség egyetlen, oszthatatlan egységet kell hogy alkosson a hétköznapjainkban.
„Lépjünk úgy be e kiállítás terébe, hogy nemcsak emléktárgyakat szemlélünk a múltba révedve, hanem fedezzük fel általuk Bálint Sándor és Szent Márton közös erőforrását: a szolgáló szeretetet, és a hűségesen megélt hit értékét.”
Serfőző Levente atya Bálint Sándor boldoggáavatási folyamatának főbb pontjait foglalta össze. Megvilágította: ez negyvenöt évnyi munkát, törekvést, imádságot, rengeteg jó embernek a szándékát jelenti és önti szavakba. Bálint Sándor 1980-ban költözött vissza a mennyei Atyához, és már akkor megfogalmazódott, hogy életszentség hírében élt. Nemcsak tudós volt, hanem hitvalló is; sokan tekintettek rá szent emberként, már életében. A halála után rögtön felmerült a boldoggá avatás kérdése. Történelmi okok miatt ez a nyolcvanas években nem kezdődhetett el.
A rendszerváltozás után azonban Gyulay Endre akkori szeged-csanádi megyéspüspök a fellelhető adatokat, írásokat összegyűjtötte, hogy előkészítse a boldoggá avatás egyházmegyei szakaszát, majd felterjessze – akkori nevén – a Római Kongregációhoz. 2005-ben mindez formát öltött, és 2006-ban elindult az a munka, melynek gyümölcseként megszületett a pozíció: az a dokumentum, amely az adott, boldoggá avatásra jelölt személy életét, erényeit és életszentségét mutatja be. A tárlaton látható az erről szóló, olasz nyelvű dokumentum, melyet 2020 tavaszán vizsgáltak meg a kongregációhoz tartozó bíborosok, teológusok. 2021 májusában Ferenc pápa elismerte Bálint Sándor hősies erényeit, és ezzel boldoggá avatásának folyamata végső szakaszába érkezett.
Bálint Sándor nemcsak a „szögedi” tájnak, kultúrának az értékeit, szépségét, hagyományait, néprajzát ismerte meg, gyűjtötte, őrizte, ápolta, hanem az egyetemes magyar kultúra misszionáriusa lett – emelte ki Serfőző Levente. – Egy olyan időszakban vállalta fel ezt a missziót, és hitvallóként megélte a hétköznapokban is, amikor e kultúra keresztény gyökereit egy bizonyos politikai, társadalmi rendszer tudatosan tagadta, megkérdőjelezte. Ezzel szemben Bálint Sándor tisztán, világosan tanúságot tett, vállalta és továbbadta e kultúra értékeit, gyöngyszemeit.
Széles látókörű ember volt: nemcsak a magyar, a szegedi, de az európai irodalmat, kultúrát is összekapcsolta a hittel. A hit és a kultúra között az ő személye és munkássága hidat képezett. Egységben látott, békével, tisztán és csendes jó szándékkal. Talán ez adta életszentségének egyik legáthatóbb és legérthetőbb motívumait.
„Amikor a csodáért imádkozunk, azzal a bizalommal tesszük, hogy az az életút, amit most itt láthatunk, valóban a boldogok közösségében tisztelt Bálint Sándor élete lesz” – fogalmazott a boldoggáavatási eljárás egyházmegyei referense.
Iancu Laura néprajzkutató előadásában leszögezte: senki nem értette olyan pontossággal és senki nem képviselte olyan hitelességgel a népi vallásosság emberének hitét, miként tette azt Bálint Sándor. Amikor a néprajztudomány művelői igyekeztek meghatározni a népi vallásosság tárgyát, Karsai Géza népi jámborságról, Illyés Endre népjellemzésről, Tömöri Viola néplélek ábrázolásról, Nagy Olga népi teológiáról, Bálint Sándor pedig népi lelkiségről, lelkiségtörténetről beszélt. És találóan fogalmazott, mert – bár nem beszélünk róla – a paraszti létben mindenekelőtt egy lelkiséget látunk megnyilvánulni.
Ezt a lelkiséget azonban – ahogyan fogalmazott: a „tudománynak még oly fejlett módszereivel is bajos megközelíteni (…), a kutatótól sok áldozatot követel: teljes megértést (…), hiszen a néplélek legspontánabb rezdüléseiről van szó, amelyeknek fogalmi meghatározása sokszor szinte lehetetlen”.
Ez a lelkiség a természet ölén élő ember szívében fogant, aki mindenben megtalálta „a lét titokzatos ritmusát”. Ezért tartotta fontosnak Bálint Sándor újra és újra emlékeztetni a tudomány képviselőit arra, hogy a parasztember, vagy az „úgynevezett egyszerű ember lelkivilága lényegesen különbözik az ún. műveltekétől”. Emlékeztetett arra is, hogy „a világ és az élet az ő (a parasztember) számára is izgató rejtély, amelyet a költőkhöz és filozófusokhoz hasonlóan ő is meg akar érteni és magyarázni”. A parasztember „értelmező kísérlete költői (…), egyszerű, a lényeget kereső (…), nem merül a részletekben, mindenütt a nagy összefüggéseket igyekszik megpillantani (…) Az ész rideg spekulációi, körülményei, elemzései távol állnak tőle. Felfogása szintetikus. Gondolkodását nem a logika skolasztikus törvényei szabályozzák. Világképét a képzelet, érzelem és egyéb irracionális hajlandóságok alakítják, amelyekből azonban a gondolat- és képzetrendszerét éppen olyan szigorú következetességgel, ha nem is teljes tudatossággal építi fel, mint a rendszeralkotó tudomány”.
Bálint Sándor nem csak a népi kultúra valódi arcára, még pontosabban: a szívére irányította a figyelmet akkor, amikor nagyon szelíden a tudományt korrigálta – világított rá Iancu Laura. – Amikor a régi, tradicionális embertípust jellemezte, a modern ember kritikáját is megfogalmazta. A régi embertípusról szólva emberféltő és emberszerető pedagógusként, az irgalom hangján utalt arra, hogy az eredendő ember nem magát tette meg a középpontnak, hanem egész lényével valami másra, valaki másra mutatott rá, és a létezés távlatából szemlélte önmagát. Utalt arra, hogy a régi világban a szépséget nem helyettesítette a nagyság, a tudást az adat, az alkotást az utánzás, a szellemet a hatalom, az embert a gép.
Amikor mindezekről beszélt, korunk kritikáját is megfogalmazta. Naplójában írta: „Egyedül vagyok, mint az Isten… Félek a rossz és félbemaradt emberektől, akik megfeledkeznek halálukról és itt, ezen a földön akarnak maguknak várost építeni.” Bálint Sándor a saját bőrén tapasztalta meg azt, milyen abban a világban élni és dolgozni, ahol a történelem középpontja és mindeneknek a mércéje az ember lett. Bálint Sándor hite az volt, hogy az ember mindössze csak beavatást nyert az egyetemességbe. A végtelenül szelíd tudós ezért nem hallgatta el a legfontosabb kérdést sem: „Megadjuk magunkat a sátáni végzetnek, lélek akarunk-e maradni – kérdezi, vagy mechanizmussá válunk: erre kell mindnyájunknak a legsürgősebben felelnünk.” Mert valóban, testközelből látjuk, hogy „mióta a technikai civilizáció meghódította a nyugati életet, a nyugati ember permanens hadiállapotban él”.
Iancu Laura szerint
Ha azonban belegondolunk abba, hogy mi itt és most mire vállalkoztunk, mit cselekszünk éppen, akkor felismerhetjük azt is, hogy ami eltűnt, az valóban csak egy korszak.
Az a szellem, amely az eltűnt korszakot meghatározta, amely a szerves egészként működő népi kultúrát hordozta, az a szellem – ha láthatatlanul is –, de ma éppúgy megnyilvánul, ma éppoly tevékeny. A szellemnek, az Istennek kijáró dicsőséget magának követelő ember ezt nem ismeri el. Erről az eltévelyedésről vallott Bálint Sándor, amikor azt írta:
Majd úgy fohászkodott: „Isten, add meg ennek a mai világnak az egy lépés malasztját, hogy ne önmagát, hanem egyszer már Téged találjon meg.”
Ma csodálkozással tekintünk a népi vallásosságra, a régi szokásvilágra, mert az ész és az értelem uralmának korában élünk, és már elfeledtük azt is, hogy az emberre és életvilágára eredendően, természetszerűleg jellemző a ritualizáltság – mondta Iancu Laura. – Elfeledtük azt, hogy az ember nemcsak a test és lélek, hanem szellem is. Bálint Sándor ennek az emberképnek a hitében és szolgálatában alkotta meg hatalmas életművét.
Arról a népi vallásosságról, amelynek Bálint Sándor volt a kutatója, csak a tisztelet és az alázat hangján beszélhetünk, hiszen ez az a vallásosság, amely egészen közel maradt az evangélium szellemiségéhez, egyszerűségéhez és tisztaságához. Ezt a tudományos magatartást látjuk megnyilvánulni a Bálint Sándor szellemiségét követő Erdélyi Zsuzsanna, Tánczos Vilmos, Barna Gábor, Mohay Tamás munkásságában.
Az előadó leszögezte: Bálint Sándor személyében a magyar tudós társadalom egy olyan képviselőjét tisztelhetjük, akinek munkásságában a hit és a tudomány egymást erősítette és hitelesítette. Műveltsége, tudása, tehetsége révén megtehette volna, hogy letagadja, figyelmen kívül hagyja a tudás szentségét, és negligálja a tudós felelősségét. De az a tudós, aki a népi vallásosság szakralitásán nevelkedett, megtapasztalhatta azt is, hogy a tudás szent, az igazi tudás olyan, mint a le nem szigetelt, magasfeszültségű áramvezeték, melynek közvetlen megérintése nem válik az ember üdvére. A titkot nem markolhatjuk meg, nem birtokolhatjuk, a titokkal csak egyesülhetünk. A titok megerőszakolásából sok művészet és sok tudomány született és születik ma is, sőt éppen egy ilyen civilizáció bontakozik ki szemeink előtt – de ezek mindegyikéről kiderült, hogy létpusztító bálvány, amely idővel felfalja alkotóját.
Fotó: Thaler Tamás
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
