Németh István László neve manapság nem cseng túlságosan ismerősen, viszont ha azt mondjuk, hogy Németh-Šamorínsky István, akkor a legtöbb felvidéki magyar is tudja, hogy kiről van szó. Természetesen ugyanarról a személyről van szó, aki 1896-ban Somorján született és 1975-ben Pozsonyban hunyt el. A szlovákiai zenetörténészek olyan alkotóként tartják számon, aki zeneszerzőként, karmesterként, orgonistaként és zenepedagógusként egyaránt jelentős életművet teremtett.
A két világháború közötti évek Csehszlovákiájában és a Tiso-féle Szlovák Köztársaságban még Németh István Lászlóként volt a felvidéki – elsősorban a pozsonyi – magyar zenei élet szervezője és aktív közreműködője, egyebek mellett kórusalapító és Bartók Béla, Kodály Zoltán műveinek előadója, népszerűsítője. Mindezt most azért tartottam fontosnak elmondani, mert kezembe került egy érdekes füzet, amely 1941-ben a pozsonyi Toldy Kör kiadásában, Esterházy János és Aixinger László szerkesztésében látott napvilágot egy akkoriban megjelenő sorozat egyik darabjaként.
A jeles muzsikus ebben a tanulmányában a korszak szlovákiai magyar zenekultúrájának vonja meg a mérlegét. Felteszi azt izgalmas kérdést is: van-e szlovákiai magyar zeneművészet? Válasza egyértelmű:
Nincs! Még pedig azért nincs, mert csak egyetemes magyar zeneművészetről beszélhetünk, csak egy humuszból táplálkozhatik s ez, mint említettem, egyedül a magyar népi elem lehet.”
Ezek a gondolatok napjainkban is ismerősen hangzanak, ahogy sajnos az a kritikája is aktuális, hogy a zene iskolai oktatása rendszertelen, a felnövő nemzedékek nem kapnak olyan alapokat a zene és általában a művészetek terén, amelyekre később nyugodtan építkezhetnek, még ha csupán műélvezők is lesznek. Érdekes az a megállapítása is, hogy Pozsony sokkal fogékonyabb a modern zenei irányzatok befogadására, mint Budapest, ahol
a helyzetet különös módon éppen zenekulturális téren már évtizedek óta jellemzi az egyes, hogy úgy mondjam hatalmon lévő személyiségek szinte diktátori befolyása, vagy legalább is bizonyos kényszer-hatása, amelynek ízlést és irányt szabó határai a momentán befolyásos személységek képességeihez és ízléséhez szabottak. Ez a jelenség másutt is megvan, de talán nem olyan mértékben, mint Magyarországon. Míg tehát ott a zeneművészetben is csak az az irány győzhet, mondjuk inkább boldogulhat, amelynek »hivatalos« képviselői voltak vagy vannak, addig mi az ilyen kényszerbefolyástól teljesen mentesen irányíthattuk és fejleszthettük zenekultúránkat. Ennek az az előnye is megvolt, hogy a cseh, a szlovák s a német kultúrtörekvésekkel párhuzamosan s bizonyos versenytempóban haladhattunk, miáltal nemcsak hogy kritikánk tisztult az összehasonlítások alapján, de erőnk és igyekezetünk is megedződött, hogy le ne maradjunk. Mi éppen ezért iránytszabóul azt választottuk, akik lépést tartanak a jelennel, akik azt tűzték ki célul, hogy előbbre vigyék a zenekultúra ügyét, nem pedig, hogy még mindig a múltban elintézett problémákat tárgyaljanak, másoljanak, lekésve időben, szellemben, célkitűzésben.”
Kétségtelenül figyelemre méltó gondolatok, különösen annak fényében, hogy a progresszió élharcosaiként Bartókot és Kodályt ajánlja olvasói figyelmébe. Azt a Bartókot történetesen, aki e sorok írásakor már Amerikába menekült az egyre fenyegetőbb nácizmus elől. Vajon mit gondolhatott a cenzor, aki 1941-ben ezt a szöveget megjelentetésre alkalmasnak találta.
A cikkíró még azt is fontosnak tartja kifejteni, hogy
őszinte, bátor, de emellett tárgyilagos és szakszerű kritikára van szükségünk a magyar élet minden vonatkozásában. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy elsősorban önmagunkat kell a legszigorúbban bírálni. Az esetleges kedvezőtlen bírálatból ne kovácsoljunk személyes ügyet, hanem csak azt nézzük, hogy mennyire van hasznára az itteni magyarság közös céljainak. Ettől a felfogástól, sajnos még nagyon távol állunk, ezért bírálóink is óvatosan tartózkodnak bármilyen kedvezőtlen szótól. Ily módon struccpolitika folyik, melynek kárát a közösség vallja.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
