A nemzeti ünnep nem a sajnálat ideje. Pedig nincs szánalmasabban magányos a hatalom legfőbb emberénél, akit elhagy a nemzete. Megtapasztalhatta ezt az emigráns Kossuth Lajos a kiegyezéskor, Horthy Miklós a portugáliai száműzetésben, Nagy Imre, amikor a Ház ablakába visszaszólt neki a tömeg: nem vagyunk elvtársak, vagy Kádár János, aki élete végéig viaskodott annak a Nagy Imrének a szellemével, akit a nemzet sohasem hagyott el. Megtapasztalhatta a magányt tegnap Orbán Viktor is, amikor a nyílt köztérről a Zeneakadémiára menekült a sajátjaival, emlékezni arra, amire emlékezni neki van a legkevesebb oka.
1956. október 23. a szabadság napja, foglalta szlogenbe a hatalom, pedig az az októberi nap minden volt, csak a szabadság napja nem. A tiltakozás napja volt, nyomában egy furcsa forradalom ígéretével, amely minduntalan kifog az őt kisajátítani akarókon.
Furcsa forradalom volt, mert forradalmat nem lehet csinálni. Ha „fülkében” csinálják, akkor úgy nevezik: puccs, ha parlamentárisan, mint tette a Fidesz 2010-ben, akkor alkotmányos puccs. A forradalom 1956-ban is „lett”, azok legnagyobb meglepetésére, akik előkészítették, akik részt vettek benne. s akik ezer mellékutcából érkeztek a főútra, amelynek jövőbe vezető irányáról meglehetősen eltérő elképzeléseik voltak. Ami elmondható: baloldali demokratikus, függetlenségi forradalom lehetett volna, ha el nem tiporja a geopolitika realitása. Az „elég volt”-felkeléssel a nemzet le akarta rázni magáról a sztálinista diktatúrát, a szovjet birodalmi uralmat. Eltiporták, a birodalom maradt, a sztálinizmus restaurációja nem ment, lett a „gulyáskommunizmus”, hogy aztán 1989-ben ezt is lerázza magáról a nemzet.
Most, tíz nappal azután, hogy a helyhatósági választásokon a tekintélyelvű kormánypárt lórúgást kapott az ágyékába, a kormányfő a Zeneakadémiára vonult beszédet mondani. Mindegy, mit mondott, nem tud érvényeset mondani 1956-ról sem. Az őt is sújtó „elég volt”-ról nem tudhat mit mondani, 1956-ot szakralizálni pedig képtelen, mert amikor a Fidesz a kilencvenes évek közepén jobboldali fordulatot vett, örökre búcsút intett 1956-nak, és annak is, ami őt magát létrehozta: a tiltakozásnak, amellyel fellépett a kádári puha diktatúra ellen. A hatalom azt teszi, amit tehet: szóvirágai ellenére társadalmi közönybe kergeti 1956 emlékét.
Az önkormányzati választás „elég volt”-ja még nem ok az ellenzék felhőtlen optimizmusára, de azért ne becsüljük le az „elég volt” érzését, ami mind inkább eltölti a nemzetet. Ettől fél, félhet is a hatalom, mert azt jelzi: nem jó a kormányzás, ellenébe megy a közakaratnak. A kormányfő szereti hangoztatni, hogy a magyar szabadságszerető nép. Az, de semmivel sem szereti jobban a szabadságot, mint bármely más nemzet. Szabadságon pedig kézzelfoghatóan azt érti, mint bárki más: hagyják békében megélni egyéni és közösségi életét. A kormányfő meg ezt nem érti, ezért menekülhet a Zeneakadémia falai közé: nemzete lassan magára hagyja, és ezt nem leplezi híveinek tapsa sem. Sajnálatunkat nem érdemli.
Friss Róbert: A magányos hatalom
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
