Kedden, kora reggel két férfi zsinagógába indult Nyugat-Jeruzsálemben. Udaj Abu Dzsamal és Rasszan Abu Dzsamal azonban nem a hívek közül került ki, hanem pisztollyal és hentesbárddal indultak elégtételt venni arab nemzetük évszázados megaláztatásáért. Az értelmetlen és bestiális kegyetlenség tükröt tart cionista és anticionista elé egyaránt.
Az egész világ elborzadva szemlélhette az izraeli média által szenzációhajhász módon közszemlére tett képeket. A csempén hosszasan húzódó véres sáv, Isten házának bejáratától a belső termekig. Egy rabbi élettelen, imaszíjjal körbefont karja. Egy vérfoltos imakönyv. Egy imasállal letakart tetem. Lövésnyomok az ablakokon.
A felháborodás teljességgel jogos. Legyen az ember bármennyire Izrael-kritikus, de érdektelenül szemlélni egy az Urat dicsérni induló jámbor nyáj levágását nem lehet. Az vérontás felkavaró, az erőszak mértéke megdöbbentő, a tény pedig, hogy a támadás ártatlan híveket ért, különösen szomorúvá teszi a kedd reggeli híreket. Ám míg a Hamasz hívei az utcákon ünnepelnek, a mindenkor töketlen Mahmud Abbasz a palesztin nacionalizmus és az emberi jogok közötti lavírozást keresi nyilatkozataival, és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bosszút ígér, nekünk, távoli szemlélőknek inkább a Közel-Keleten sajnos tényleg mindennapos esemény gyökereit kell felásnunk. Sok rögöt pedig nem kell elgörgetnünk, hogy a cionizmus kórójának rothadó gyökereibe akadjon az ásónk.
Ördögi körben
Az izraeli média a kegyetlen és gyomorforgató módon lemészárolt hívek és papok történetét az újabb elnyomó izraeli intézkedések támogatására, az arab lakosság további sanyargatására, és a ciszjordániai illegális telepek építésének meggyorsítására használja fel. Az igazság azonban az, hogy a szerencsétlen hívek a cionista politikum vetését aratták le. Az izraeli vezetőség az ország lakosságának a kilencvenes évek óta ugyanazt ígéri: békét, anélkül, hogy az arab lakosság és a megszállt területek problémáját megoldanák. Netanjahu minden megszólalásával azt üzeni, hogy a cionista állam minden bűnének ellenére az ország a nagybetűs Nyugathoz, a liberális demokráciák büszke sorához tartozhat, hogy a népek világossága lehet – s hogy eközben nincs gond a rasszizmussal, a faji elválasztófalakkal, a nemzetközi joggal ellentétes telepek építésével, Jeruzsálem etnikai megtisztításával.
Mert természetesen, állítja a cionista politikum, nincs kapcsolat az erőszakos kisgyerek módjára egyre többet követelő cionizmus és az arab terrorizmus növekvése között. Egy teljes ország fogadta el Bibi Netanjahu érveit, hiszen az ár alacsony volt, a jutalom pedig – ideig-óráig – magas. Azonban Jeruzsálem 40%-nyi arab lakosának elege lett az alkuból. Izrael továbbra is ugyanazt kínálja nekik: a katonai törvénykezés vasszigorát, diszkriminációt, erőszakot, földfosztást, otthonrombolásokat, tömeges letartóztatásokat, kizsigerelést és halált. Az arab lakosság többet nem kért ebből az igazságtalan felosztásból, és a felgyülemlett feszültségek olykor a fenti formában robbannak fel.
A cionizmus, bármilyen nevetségesen és ironikusan is hangzik, egykor régen békét ígért a zsidóknak. Azzal hitegette a világot – és talán magát is -, hogy ha önálló állammal rendelkezik majd a zsidó nép, akkor megszűnnek az üldöztetések, és az végre egyenlő félként foglalhat helyet a népek asztalánál. Napjainkra, mikor Izrael a világ klasszikus pária-államainak első sorában ülhet, az ENSZ-határozatok egyik leggyakoribb megszegőjeként, a világ egyik utolsó fennálló apartheid-államaként, láthatjuk, hogy a lázálom alaptalan volt. A cionizmus csakis szenvedést és kiszolgáltatottságot hozott a zsidóságnak, és a mai zsidógyűlölet egyik legnagyobb alapja. Izrael pedig nem, hogy nem képes megvédeni a világ zsidó lakosságát, hanem napjainkra az amerikai diaszpóra alamizsnáján tengődik, miközben idejét agresszív szomszédjaival és a zsidó lakosságot lassan, de biztosan lenövő saját arab polgáraival szembeni védekezésre fordítja. Háború háborút, erőszak erőszakot, vérontás vérontást követ, és a fény nem látszik az alagút végén.
Talán a mi hibánk
És ha valaki, cionista vagy anticionista azt képzeli, hogy az arab terror a felelősöket, az arab gyerekek legyilkolóit, az arab szabadság zászlajának vérbetaposóit érinti, nagyon téved. A Kehilat Jakov (Jákob közössége) nevű megtámadott hitközség vezető rabbija, Mose Alijazer maga közölte, hogy híveinek kilencven százaléka sosem szolgált a cionista seregben. „Mi nem vagyunk erőszakosak” – mondta könnyek között a rabbi az izraeli jobboldali médiának, és a világhálós hozzászólások között persze már meg is jelent az izraeli vélekedés, hogy az Izraelt nem támogató ortodox áldozatokért siránkozni nem kár. „Talán a mi hibánk” – vélekedett Alijazer, hozzátéve, hogy ez alatt a judaizmus békeszerető elveitől való eltávolodásra utalt az izraeliek körében.
De, ahogy az Isten házában mészárlást rendező két bestiális férget sem érdekelte, hogy áldozataiknak vajmi kevés köze van a cionista bűntettekhez, úgy a világot sem fogja sohasem érdekelni a tény, hogy Izrael vajmi kevéssé képviseli a zsidó népet. Ahogy azt az arab terroristát sem érdekelte, aki augusztusban egy építkezési géppel halálra zúzta a Neturej Karta egy békésen sétáló anticionista tagját, Avrohom Valisz rabbit, aki korábban több palesztin tüntetésen is Izrael ellen szólalt fel.
Izrael támogatói és ellenzői sem látnak ki a harci sisak alól, és amíg az anticionista oldal nem tanul meg valóban minden áldozat nevében tiltakozni a cionista apartheiddel szemben, addig a mai konfliktusért és a négy rabbi halálát okozó támadásért felelős izraeli vezetőség továbbra is a kiontott zsidó vér pajzsa mögé fog bújni, míg maga háborítatlanul folytatja az arab lakosság módszeres kiűzését.
László Bernát
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
