A Jézus által kért és Szent Fausztina közreműködésével megfestetett kegykép nyomába eredünk. Jó ilyenkor, az otthoni karantén idején – legalább a cikk olvasásának erejéig „kimozdulni” a négy fal közül. Utunk célja nem Lengyelország, nem is Krakkó, hanem egy kevésbé ismert és frekventált balti állam, Litvánia, fővárosa, Vilnius, és egy kicsit Belaruszba is kiruccanunk.
Az évek, évtizedek múlásával – hála Szent II. János Pál munkásságának és a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévnek – itthon is egyre többen ismerik a Szent Fausztina által elindított Isteni Irgalmasság mozgalmát. Ezért is hat fájón, hogy amikor megkérdezem, hol található a nővér naplójában is megemlített, Jézus által kért és Fausztina közreműködésével megfestetett kegykép, mindenki azonnal rávágja, hogy Krakkóban, az Isteni Irgalmasság bazilikájának főoltárán. A kérdéssel kapcsolatban minden illúziót eloszlat két tény:
De akkor hogy lehet, hogy naplójában még arról is megemlékezik: sírt, amikor meglátta a kegyképen ábrázolt Jézust?
Nyomozásunk Fausztina élettörténetén és naplóján át Litvánia mai fővárosába, Vilniusba vezet. Való igaz, hogy mélységesen mély a múltnak kútja, s a kegykép története magán viseli a történelmi korok lenyomatát és az isteni kegyelem emberi helyzetekben megmutatkozó jeleit. De induljunk el Vilniusba…
A vilniusi rendház
1934-et írunk, amikor Fausztina, immáron másodízben, s ezúttal három évre megérkezik a városba, akkori lengyel nevén Wilnóba. Nem önként teszi. Rendi elöljárói küldik ide, hogy megfigyelés alatt tartsák, hiszen enyhén szólva is kétkedéssel fogadják misztikus találkozásait Jézussal és a Mester hozzá intézett kéréseit, amelyekről beszámol.
Sopoćko atya – akinek boldoggá avatására XVI. Benedek pápasága idején, 2008-ban került sor – a Báthory István által alapított Vilniusi Egyetem teológiai karának professzora és a szeminárium tanára volt. A keresztény közösség az egyetemi campushoz közeli Szentháromság-templomban (amely történetünk végén főszerepet kap) hallgathatta városszerte híres prédikációit és templomi konferenciabeszédeit. Szent Fausztina naplójában így ír lelkiatyjáról: „Jézus jósága azonban határtalan, látható segítséget ígért nekem itt a földön, s rövid időn belül meg is kaptam őt Vilniusban. Sopoćko atyában ismertem fel Isten e segítségét. Mielőtt Vilniusba jöttem, egy benső látomás által már ismertem őt. Láttam őt egy napon a kápolnánkban, az oltár és a gyóntatószék között, s egy hang szólalt meg lelkemben: íme, a látható segítség számodra a földön. Ő segít majd neked, hogy teljesítsd akaratomat a földön.” (Napló, 53)
Fausztina a polocki rendházban történt korábbi látomása nyomán, melyben Jézus arra kérte őt, hogy készítsen egy festményt (Napló, 47), Sopoćko atya biztatására, szervezésben és anyagi támogatásával 1934. január 2-án Vilniusban felkereste Eugeniusz Kazimirowski festőt, és megbízta az irgalmas Jézust ábrázoló kép elkészítésével.
Az eredeti kegykép
A kép elkészültekor váratlan dolog történt: amikor Fausztina megpillantotta a festményt, nagyon elszomorodott, mivel az azon látható Krisztus nem volt olyan szép, mint a látomásaiban megismert Jézus-arc. Imáira egy látomásban kapott megnyugtató választ. Naplójában így ír erről: „Midőn a képet festő művésznél voltam, és láttam, hogy Jézus képe nem olyan szép, mint amilyen ő a valóságban, ez nagyon elszomorított, de bánatomat elrejtettem a szívembe. (…) Otthon azonnal bementem a kápolnába, és keserves sírásra fakadtam. Azt mondtam az Úrnak: »Ki tud téged olyan szépre lefesteni, mint amilyen vagy?« Erre ezeket a szavakat hallottam:
Látomásaiban Fausztina nővér ezt követően többször is olyannak látta Jézust, amilyennek a művész a kegyképen megfestette.
1935. április 28-án nagy öröm érte Fausztinát. Lelkivezetőjének a város püspökénél tett közbenjárására az elkészült képet, Jézus kérésének megfelelően, a húsvét ünnepét követő első vasárnapon három napra kihelyezték tiszteletre az Óváros festői szépségű Ostra Brama- (Hajnalkapu-) zarándokkápolnájának franciaablakos erkélyére, melynek kapuja alatt elhaladtak – s napjainkban is elhaladnak – az Óvárosba érkező és onnan távozó emberek.
Hajnalkapu
Az Isteni Irgalmasság első ünnepét nagyszámú hívő közösség ünnepelte meg. Szent Fausztina így írt erről: „Különös, de minden úgy következett be, ahogy az Úr kívánta. A hívők seregének első nyilvános tiszteletadása a kép előtt a húsvét utáni első vasárnap történt. Három napig volt a kép a nyilvánosság részére kiállítva. Nyilvános helyen, az Ostra Bramában volt kihelyezve az ablakba, így távolról is lehetett látni. Ez alatt a három nap alatt a világ megváltásának jubileumát, az Úr szenvedésének 1900. évfordulóját, illetve annak lezárását ünnepelték Ostra Bramában. Most látom csak, hogy a megváltás és az Úr által kívánt irgalmasság műve összekapcsolódik” (Napló, 89).
A kegykép ezután hosszú vargabetűkkel tarkított, különösen Fausztina és Sopoćko atya által nem várt „zarándokútra” indult: először az Óváros szélén található reneszánsz Szent Mihály-templomhoz tartozó női ferences kolostor folyosóján volt látható, később pedig Romuald Jałbrzykowski érsek jóváhagyásával engedélyezték nyilvános tiszteletét, megáldották, és átvitték a rendházból a templomba, ahol a főoltárképtől jobbra helyezték el. Az időközben Krakkóban elhunyt Fausztina nővér azonban ezt már nem érhette meg. Az Isteni Irgalmasság kultuszát elindító apácát II. János Pál pápa avatta boldoggá, majd a kétezres jubileumi évben oltárra emelte.
Szent Fausztina és Boldog Sopoćko
A kegykép először a II. világháborút követően került veszélybe. 1944-ben Litvániát másodszor is elfoglalták a szovjet csapatok, majd egy politikai döntés nyomán 1948-ban bezáratták a Szent Mihály-templomot.
1950-ben aztán két katolikus nő a templom előtt járva észrevette, hogy a kapu tárva-nyitva áll. Beosontak a templomba, és látták, hogy a kegykép a helyén van. Az épületet őrző szovjet katonával megállapodtak abban, hogy egy üveg vodkáért cserébe magukkal vihetik az oltárképet. Ma már tudjuk, hogy a lakhelyük padlásán, a padozat alatt rejtették el a festményt. Sztálin halálát követően a kegyképet „megmentői” elvitték a város egyik még működő plébániájára. A Szentlélek-templom plébánosa a festményt nem merte elhelyezni a templomban, ezért a plébánián, a magánlakrészében őrizte. 1956-ban Sopoćko egyik pap barátja, Józef Grasewicz, miután visszatért a Gulágról, és a plébánián felismerte a kegyképet, kérte, hadd vihesse magával a Belarus-ban (korábbi nevén Fehéroroszország) található új szolgálati helyére, egy kis falucska fatemplomába, ahol biztos helyen lesz. Így került a kép a litván határ túloldalán található Nowa Ruda (ma: Novaja Ruda) templomába. Az istenházát azonban 1970-ben szovjet döntésre bezárták, és gabonaraktárrá alakították át. Berendezését elszállították, ám mivel a kép magasan volt felfüggesztve, a helyén hagyták. Egy visszaemlékezés alapján tudható, hogy a helyi hívek éjszakánként titokban be-beszöktek a templomba, hogy a kegykép előtt imádkozhassanak.
Az irgalmas Jézus-oltárkép újabb menekítésének és megmenekülésének tanúja Tadeusz Kondrusiewicz (ma Minszk-Mohiljev érseke) volt, aki a nyolcvanas években Vilniusban szolgált plébánosként. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy Sopoćko atya – aki a II. világháborút követően Lengyelországban élt és 1975-ben halt meg – üzenetei eljutottak pap barátjához, akit arra kért, hogy a kegyképet vigye vissza Vilniusba, és találjanak számára végleges helyet.
A vilniusi, egykori Szentháromság-templom, ma az Isteni Irgalmasság szentélye
Több éves előkészítés után Józef Grasewicz készíttetett egy másolatot a kegyképről, és miután Tadeusz Kondrusiewicz Vilniusból jelezte, hogy a festményt a Szentlélek-plébániatemplom be tudja fogadni, 1986-ban egy éjszaka kicseréltette a két képet.
Kondrusewicz tanúsága alapján a kegykép többszöri megmenekülése több mint csodaszerű, hiszen a nagyméretű (2,5 méter magas és csaknem 1,5 méter széles) festmény szállításához legalább két emberre volt szükség, és álcázása, elrejtése még összetekert állapotában sem lehetett mindennapi feladat.
A kegykép, restaurálását követően, 1986-ban a vilniusi lengyel személyi plébánia Szentlélek-templomának mellékoltárára került. II. János Pál pápa 1993-as litvániai zarándoklatának fontos mozzanata volt a kép előtti hódolat, imádság. A Szentatya csodaként értelmezte a kegykép megmaradását.
2001-ben Juozas Bačkis bíboros, vilniusi érsek egyházmegyéjébe hívta és letelepítette az Isteni Irgalmasság nővéreit. Rájuk bízta a 2004-ben elkészült egykori Szentháromság-templomot (ahol annak idején Sopoćko atya működött, és Fausztina nővér is többször megfordult), s kialakíttatta benne az Isteni Irgalmasság szentélyét, amelynek főoltárán tervezték elhelyezni a kegyképet.
Egy fejezet azonban még hátra volt a történetből… A szomszédos Szentlélek-templom plébánosa és a lengyel hívek nem fogadták el a főpásztor döntését, és minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a kegykép átköltöztetését. A csaknem két éven át tartó plébániai tiltakozásoknak az új szentély plébánosa vetett véget.
Így 2005 szeptemberében a vilniusi Óvárosban található egykori Szentháromság-templomban lelt végleges otthonra az irgalmas Jézus kegyképe. Az Isteni Irgalmasság szentélyében, ahol a festmény látható, ma is egész napos szentségimádás mellett végzik az Isteni Irgalmasság liturgikus cselekményeit.
A kegykép a végleges helyén
Gintaras Grušas vilniusi érsek, a litván püspöki konferencia elnöke kérdésünkre arról beszélt, hogy napjainkban leginkább irgalmasságra van szüksége a világnak. „Szeretném, ha ez minél inkább érezhető lenne a litván egyház, és különösen az egyházmegyém életében. Ez segítheti az egyént és a közösséget, gyógyírt nyújthat Európa számára is, és hozzájárulhat ahhoz, hogy Vilnius az Isteni Irgalmasság városává váljon.” Ferenc pápa 2018-as, 25. nemzetközi apostoli látogatása tovább erősítette a főpásztori szándékot. Szeptember 22-én este a Szentatya a litván fiatalokkal találkozott a vilniusi székesegyház előtti téren, ahol jelen volt a kegykép. A találkozó elején a több tízezer fiatal csenben csatlakozott Ferenc pápa imájába.
A kegykép, amelynek története megmutatja, hogy Isten kacskaringós vonalakkal is tud egyenesen írni, az Isteni Irgalmasság szentélyében, ebben a megszentelt térben fogadja a világ számos pontjáról odasereglő zarándokokat, és a Szent Fausztina naplójában feljegyzett jézusi ígéret szerint Isten kifogyhatatlan kegyelmét nyújtja az embereknek: „Megígérem, hogy a lélek, aki ezt a képet tisztelni fogja, nem vész el. Megígérem azt is, hogy már itt a földön győzedelmeskedni fog ellenségei felett, főként pedig halála óráján. Magam fogom védeni, mint saját dicsőségemet.” (Napló 48)
Fotó: Vilniusi Főegyházmegye
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
