Némely nyugati sajtóterméket lapozgatva könnyen az a benyomásunk támadhat, az ukrán hadsereget csupán néhány nap választja el a totális győzelemtől. Bár Kijevnek valóban voltak és vannak taktikai sikerei, lásd a Moszkva megsemmisítését, legfeljebb is csak vágyvezérelt elképzelés, hogy az ukránok nyerésre állnak ebben a háborúban.
Az orosz-ukrán háború kitörését követően gyorsan világossá vált, egy stratégiai vereséget már az első napokban elszenvedtek a támadók: alulmaradtak a narratívák háborújában. Hogy a legendás orosz médiabefolyásolás pusztán kudarcot vallott-e vagy soha nem is létezett, talán mindegy is, mindenesetre a kijevi szellem és a Kígyó-sziget hős védőinek legendájával szemben a nácitetkós azovisták fotói simán alulmaradtak. Természetes, hogy ezek után a közvélemény jelentékeny része, pontos információk és hadijelentések híján, arra a következtetésre jut, nem csak a sajtóháborúban arat diadalt Kijev, de a frontvonalban is.
A témával kapcsolatban Scott Ritter, az amerikai tengerészgyalogság nyugalmazott hírszerzőtisztje jelentetett meg egy ellenkező előjelű, de tulajdonképpen hasonlóan propagandisztikus cikket a Kreml-közeli RT virtuális hasábjain.
A szerző központi állítása, hogy minden látszat ellenére az orosz offenzíva tulajdonképpen a kitűzött céloknak megfelelően halad. Kijev bevétele, miután az első 72 órában az ukrán hadsereg nem omlott össze és keményen állta a sarat, már nem szerepelt az orosz vezetés távlati tervei között, a bő egy hónapig tartó offenzíva elterelés volt csupán, ahogy az Odesszánál megkísérelt partaszállás is. Ezt az elsőre legfeljebb „bizonyítványmagyarázatnak” tűnő állítást Ritter szerencsére kellően részletes és logikus érveléssel támasztja alá ahhoz, hogy, ha nem is vesszük készpénznek minden szavát, foglalkozni azért érdemes legyen vele.
Az orosz titkosszolgálat szarvashibája
Sokatmondó, hogy a Kreml Nyugat felé fordított gramofontölcsérének szerepét betöltő RT-n megjelenhet egy értekezés, amely jó alaposan elveri a port az orosz hírszerzésen, amiért az jócskán alábecsülte az ukrán hadsereg és a civil társadalom ellenállását. Érdekes módon hasonló hibába estek az amerikaiak is. A háború előestéjén Mark Milley, az Egyesített Vezérkar elnöke egy zárt kongresszusi meghallgatáson arról beszélt, egy egészpályás letámadás esetén nagyjából 72 óra kellene ahhoz, hogy az orosz hadsereg bevegye Kijevet. Hogy Milley szavaiban volt-e bármiféle hátsó szándék, esetleg hamis biztonságérzetbe akarták ringatni az oroszokat, nem tudni, mindenesetre nem, hogy 72 óra, egy hónap sem volt elég ahhoz, hogy hadseregük bevegye az ukrán fővárost.
Más kérdés, hogy talán nem is akarta, de erről mindjárt!
Az kétségtelen és immár Moszkva is elismeri, hogy hírszerzésük kudarcot vallott. Nem csak az ukrán hadsereg harcértékét mérték fel rosszul! A civil lakosság még az elvileg orosz többségű területeken sem fogadta túláradó örömmel a megszállókat. Ritter szerint a hibáért egyértelműen a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) ötös számú osztálya tehető felelőssé, ugyanis az ő feladatuk volt az orosz „közelkülföld” feltérképezése. Nem csoda, írja a szerző, hogy Szergej Beszedát, az osztály vezetőjét az első napok kudarcai után előbb háziőrizetre, majd a lefortovói börtön vendégszeretetének élvezetére kötelezték, mintegy 150 munkatársát pedig rövid úton szélnek eresztették. Putyin ezzel de facto elismerte, a vezetést meglepte az ukrán ellenállás hevessége.
Ritter azt írja, a hírszerzés kudarcának, pontosabban az orosz kémeket téves információkkal kitömő ukrán elhárítás sikerének tudható be az is, hogy a támadó erők a háború első napjaiban nem a klasszikus orosz doktrína (felőrlő tüzérségi tűz, majd koncentrált, támogatott gépesített roham) szerint próbálkoztak, hanem különösebb támogatás nélkül, gyakran szárnyaikat sem védve nyomultak előre Ukrajnában.
Teljesen mindegy, hogy egy nyugati fegyverekkel feltápolt ukrán hadsereg állította meg az oroszokat, a tény attól még tény marad, Moszkva óriásit hibázott, amikor lebecsülte a hazájukat védő ukránokat.
Csak a kezemet figyeld
Ritter szerint azonban Kijev ide, Kijev oda, az ukránok képtelenek lesznek stratégiai eredményekre váltani a taktikai győzelmeket. Dél- és Kelet-Ukrajnában a háború harmadik hónapja meggyőző orosz sikerekkel indul – állítja, ráadásul Kijev vagy Odessza bevétele, leszámítva az első néhány napot, nem is szerepelt az orosz stratégiai célok között. A két nagyváros ostroma pusztán figyelemelterelés volt és az ukrán főerők lekötésére szolgált.
Az Odesszánál kudarcot valló partraszállás még csak-csak magyarázható ezzel, de adja magát a logikus feltételezés, hogy a Kijev bekerítését megkísérlő 40 ezer orosz katona, a nagyjából 150 ezer fős inváziós haderő jelentékeny része, talán mégsem csak színlelte a főváros ostromát. Veszteségeik például biztosan valóságosak.
Ritter mégis azt állítja, az első néhány nap valódi próbálkozásai után (lásd az orosz ejtőernyősök akcióját a háború első napján) az oroszok belátták, mivel a kormány a helyén maradt, nem tudják simán bevenni a hárommilliós Kijevet, így inkább lekötve a várost védő mintegy 60 ezer katonát és önkéntest, ostromnak álcázott blokádot vonnak a város köré.
Hogy ez tudatos taktika vagy a kudarc utólagos megideologizálása volt-e az orosz vezetés részéről, képtelenség megmondani.
Úgy az egyik, mint a másik állítás mellé számos védhető érvet lehet felsorakoztatni, mindenesetre március végén Szergej Rudszkoj, az orosz fegyveres erők vezérkari főnökének első helyettese már arról beszélt, a háború első fázisa végét és célját is elérte, meggyengítették, illetve lekötötték az ukrán hadsereg jelentős részét. Egy bizonyítékot még talán érdemes megemlíteni Ritter érvelésével kapcsolatban. A Kijev ostrománál elvileg kudarcot valló 64. Különleges Motoros Lövészdandárnak Vlagyimir Putyin április elején gárdarangot adott, amiért katonái „ügyes és határozott” fellépésükkel a „katonai kötelességteljesítés, a bátorság, az önzetlenség és a magas szakmai színvonal” példáját adták. A háború szörnyűségét szemlélteti, hogy az ukrán vádak szerint épp ez a dandár tehető felelőssé a bucsai vérengzésért.
Két ellentétes narratíva áll szemben egymással.
Az egyik azt mondja, Kijev védői hősies ellenállásukkal nem csak megfutamították az orosz hadsereget, de az orosz stratégiai célok átértékelését is elérték, ezért koncentrálnak most „csak” Kelet-Ukrajnára és a Fekete-tenger mellékére az oroszok. A másik oldal meg azt, Kijev elfoglalása legfeljebb 48-72 órán át izgatta Putyin fantáziáját, a bő hónapnyi ostrom később már csak arra szolgált, hogy megtévessze és lekösse az ukrán hadsereget. A valódi cél mindvégig Donbász és talán a Fekete-tenger partvidéke volt. A hecc kedvéért fogadjuk el igaznak az utóbbit!
Ritternek abban talán igaza van, hogy Putyin gyorsan korrigált számítása végülis bejött, a középső országrészben, illetve északon valóban megsemmisítettek egy csomó fontos katonai infrastruktúrát, megöltek, megsebesítettek rengeteg ukrán katonát, így könnyebb a dolguk keleten és délen.
Van azonban valami, amivel az orosz elnök így sem számolt. A kijevi metróalagutakban rettegő civilek, a szétbombázott iskolák, lakóházak és a töméntelen szenvedés képeit az ukránok hadianyagra, fegyverekre és lőszerre tudják váltani.
Ebből a szempontból Kijev sikertelen bevétele így is, úgy is kudarc. Teljesen mindegy, hogy mi volt az ostrom célja. Azzal együtt, hogy a háború „második fázisában” változik a táj és a csataterek képe, így az ukrán hadseregnek páncéltörő rakéták helyett/mellett harckocsikra, páncélozott járművekre és nehéztüzérségre lesz szüksége, az a „diplomáciai tőke”, amelyet Zelenszkijék ostrom alatt felhalmoztak, felbecsülhetetlen értékű. A kirakós ezen elemét a szerző sajnos már nem teszi hozzá a „nagy képhez”, sőt azt állítja, a nyugati fegyverszállítmányok jelentősége kicsi, nagy részük a háború második szakaszában már nem vagy csak késve jut el a harcoló alakulatokhoz. A fegyversegélyek tehát képtelenek pótolni az ukrán hadsereg valódi veszteségeit, az előttünk álló anyagháború egyértelműen Moszkva javára dől majd el, Donbász eleste pusztán idő kérdése. Fontos, az oroszok javára döntő tényező az is, írja Ritter, hogy a harcoló orosz alakulatok bármikor kivonhatóak a frontvonalból, ráadásul nem is kell messzire menniük. Az ukrán tüzérség nem jelent rájuk veszélyt, annyira gyenge. Ugyanez a másik oldalon nem működik, ráadásul a vasútvonalak megsemmisítésével a hátországba való visszavonás logisztikailag is megoldhatatlan folyamat.
A szakértő véleménye
Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő azt mondja, kétségtelen, hogy ez az orosz haderő nem tudta volna bevenni Kijevet, de erős túlzás azt állítani, néhány nap után már nem is akarták. Ez pusztán utólagos magyarázata egy súlyos kudarcnak. Az orosz hadsereg nagyon komoly veszteségeket szenvedett el Kijev környékén úgy élőerőben, mint haditechnikában. Egy logisztikailag rosszul előkészített hadműveletbe vágtak bele az ukrán fővárosnál, s ha eredeti céljuk valóban egy jelentős ukrán haderő lekötése volt, a helyszínt akkor is rosszul választották meg hozzá. Olyan helyen kötötték le magukat, ahol súlyos logisztikai hátrányban voltak – mondja az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője – ha le akarták kötni az ukrán erőket, egy határozottabb előretöréssel, Odessza felé többre mehettek volna.
Kitették magukat egy súlyos katonai és PR vereségnek úgy, hogy közben haszon nem volt!
Demkó szerint a háború jelenlegi állásán már látszik, „hiányzik” az orosz hadseregnek az az egy hónap, amit Kijevnél elvesztegettek. Kelet-Ukrajnában messze nem állnak olyan jól az oroszok, mint ahogy azt szeretnék. Súlyos stratégiai hibát vétettek azzal, állítja Demkó, hogy a háború első szakaszában a gyenge ukrán ellenállásban bízva szétaprózták a haderejüket. A Krímből való kitörést, Herszon bevételét és Luhanszk megye elfoglalását leszámítva a többi orosz hadművelet nem hozott komoly sikert, sőt, sokszor kifejezett kudarcnak bizonyult, lásd Kijev ostromát.
Ez az orosz haderő messze nem az, amit a világ, és maguk az oroszok gondoltak róla. Vannak kiváló alakulatai, de az csak egy kicsi mag, ami Kijevnél súlyos veszteségeket szenvedett.
– nyilatkozta portálunknak Demkó.
Mi az igazság?
Megkérdeztük Robert C. Castelt (a szakemberrel készült beszélgetéseinket a cikkajánlóban találja), az Izraeli Demokrácia Intézet kutatóját, biztonságpolitikai szakembert is arról, valóban csak egy nagyszabású elterelő hadművelet lett volna Kijev ostroma. Castel szerint a Ritteréhez hasonló érvelés tulajdonképpen utólag, post factum próbálja meg racionalizálni, mi történhetett, aminek nem sok értelme van. Legfeljebb a történészek tudják majd idővel megállapítani, ki mit mikor miért gondolt vagy tett ebben a háborúban.
Az egyik vagy másik nézőpontot támogató érvek felsorakoztatása után érdemes tehát elméleti síkról is megközelíteni a kérdést. Eldönthető-e egyáltalán, mi miért történt valójában? Nos, ha van könnyen megválaszolható kérdés, akkor az ez. Jelenleg biztosan nem! Az orosz válságkommunikáció van olyan ügyes, hogy kimagyarázzon egy Kijevhez hasonló kudarcot, miközben az ukrán propaganda, erős amerikai hátszéllel, bőven képes arra, hogy a 24. órában is simán eladja Nyugatra: küszöbön a győzelem, Steiner ellentámadása az állatkert felől majd mindent rendbe hoz. Talán majd évtizedek múlva, ahogy Castel is mondja, alapos levéltári kutatás után fény derül az igazságra, eredetileg mit akart Putyin Kijevvel és Ukrajnával.
Egyelőre sokkal érdekesebb és fontosabb, mire jut!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
