Hollywoodtól az egyházakon át az üzleti élet nagyjaiig a fél világ látja létfontosságúnak, sőt, némely esetben tekinti egyenesen kötelességének, hogy a Black Lives Matter mellé álljanak.
A „Fekete Életek (is) Számítanak” (Black Lives Matter, BLM) nevet viselő mozgalom tiltakozása világszerte követőkre talált, és e hirtelen robbanásban az a legszembeszökőbb, hogy milyen villámgyorsan állt mellé lényegében minden befolyásos intézmény és mindenki, aki csak számít. Hollywoodtól az egyházakon át az üzleti élet nagyjaiig a fél világ látja létfontosságúnak, sőt, némely esetben tekinti egyenesen kötelességének, hogy a Black Lives Matter mellé álljanak. Az interneten a népszerű bejegyzések szerzői egymással versengve tesznek tanúságot arról, mennyire szívükön viselik a BLM ügyét.
Az elit intézmények buzgón termelik a körleveleket, amelyek arra szólítják fel az alkalmazottakat, az iskolákban a diákokat, hogy tartsanak önvizsgálatot rasszizmus-ügyben. Simon Henderson, az Eaton College, a legelőkelőbb brit középiskola igazgatója körlevélben tudatta, hogy jóllehet az intézmény ez idáig is igyekezett mind befogadóbbá válni, „kell lennie bennünk elég intézményi alázatnak ahhoz, hogy elismerjük: sok még a tennivalónk”. Ehhez hasonló nyilatkozatot tettek közzé más intézmények is, köztük a British Museum. Másutt az alkalmazottak ajánlatosnak érzik, hogy a BLM-mel való szolidaritásra utaló jelvényeket viseljenek.
Van valami különös és zavarbaejtő abban, hogy elit intézmények és befolyásos emberek egymás sarkát taposva igyekeznek az angyalok oldalán feltűnni. Mintha mind azt gondolnák, hogy ha nem cselekszenek nyomban, ha nem látná mindenki, hogy kimondják a kimondandót, egykönnyen bajba kerülhetnek. Egyes intézmények és vállalatok odáig mentek, hogy támadást intézzenek más vállalkozások és egyének ellen, akik a jelek szerint elcsatangoltak a pártvonaltól. A Reebok felmondta a CrossFithez fűződő partnerkapcsolatát, annyira érzéketlennek és felháborítónak találta az utóbbi vezérigazgatójának George Floyddal kapcsolatos Twitter-bejegyzését. „FLOYD-19” – írta ugyanis Greg Glassman, a CrossFit vezérigazgatója arra reagálva, hogy az Országos Egészségügyi Felmérési és Értékelési Intézet közegészségügyi kérdéssé nyilvánította a rasszizmust és a diszkriminációt. Mi sem természetesebb, minthogy erre számos jól ismert személyiség ragadott billentyűzetet, s minősítette rasszistának Glassman bejegyzését.
Greg Glassman, a CrossFit vezérigazgatójának tweetje
Aztán, ahogy már napjainkban lenni szokott, valahányszor valakit helytelen szóhasználat miatt sarokba állítanak, ezúttal sem maradhatott el a gyors bocsánatkérés: „hibáztam, rossz kifejezést választottam” – közölte Glassman, majd ekképp folytatta: „Szívem mélyéig elszomorított, hogy fájdalmat okoztam vele. Hiba volt. Nem rasszista hiba, de hiba.”
A mai légkörben nem ajánlatos „hibázni”, mert könnyen veszíthet az ember. Lényegében bármit mond vagy tesz, nyomban nemcsak érzéketlennek, de rasszistának is minősülhet. Szegény Karol G. reggae-énekes például George Floyd halálának hírére Twitter-oldalán fekete-fehérbe öltöztetett kutyájának (azóta eltávolított) képét tette közzé ezzel a képaláírással: „Lám, a FEKETE és a FEHÉR együtt szép”, s hozzá a #BlackLivesMatter jelzést biggyesztette. Nem is maradtak el az elítélő és gúnyos reagálások, mire az énekesnő haladéktalanul bocsánatot kért. „Szeretném tudatni, hogy a korábban kitett fényképpel helyénvaló szándékaim voltak. Azt akartam közölni, hogy a rasszizmus borzalmas dolog, és képtelen vagyok megérteni” – magyarázkodott.
Számos más híresség is kénytelen volt bocsánatot kérni olyan kijelentéseiért, amelyek a BLM alkotta etikett szerint megengedhetetlennek minősültek. Natasha Fisher kanadai énekesnő például óvatlanul azt tette ki egy bejegyzése mögé, hogy #AllLivesMatter, vagyis minden élet számít, majd a tiltakozások özönének hatására sietve helyesbített: „nem vonhatom vissza tudatlan hashtagemet, de tanulok belőle, és több ilyen nem lesz” – biztosította bírálóit, majd annak a reményének adott hangot, hogy „ezt mások is meghallják, és megértik, hogy hibáztam”.
Mint Terry Crews fekete bőrű színész felismerte, az online és az offline médiában csupán egyetlen nézőpont megjelenésére van engedély. Őt azért állították pellengérre, mert azt találta kiírni Twitter-oldalára, hogy „ha fehérek nélkül mérnek vereséget a fehér felsőbbrendűségre, annak fekete felsőbbrendűség a vége”. A hírességeknek nehéz dolguk van, ha csakugyan személyes véleményt akarnak közzétenni. Mint egy beszámoló szerzője megjegyezte, „az emberek azt követelik a hírességektől, hogy vagy a BLM-et támogassák az interneten, vagy ne posztoljanak semmit.”
Ha neves és befolyásos hírességek, véleményformálók vagy üzletemberek úgy érzik, kénytelenek bocsánatot kérni és feloldozásért esdekelni, el lehet képzelni, hogy milyen helyzetben van a hétköznapi ember, ha munkáltatója vagy nagyhatalmú intézmények elvárják tőle, hogy azonosuljon az új csoportmentalitással. Továbbá, ha a felnőttek rosszalkodáson kapott gyerekek módjára kérnek elnézést, amiért nem a megfelelő szavakat használták. Képzeljük el, hogy hat mindez az igazi gyerekekre.
Az új Star Wars-trilógia egyik főszereplője, John Boyega a londoni tüntetésen (Forrás: Twitter)
Tegnap este egy anyával beszélgettem, s ő elmondta, hogy tizenegyéves lánya nem tudja, mit tegyen, társai és mások ugyanis elvárják tőle az Instagramon, hogy a BLM hashtaget alkalmazza a bejegyzései után. „Jó úgy, ha csak kiteszem a süteményem képét az Instagramra, minden egyéb nélkül?” – kérdezte. Mármost, ha fiatal gyerekeknek azon kell gondolkodniuk, alkalmazkodjanak-e vagy vállalják a követkeményeket, az bizony arra vall, hogy kultúránkat az illiberális intolerancia levegője lengi be. Ha 11-12 éves gyerekek érzik úgy, hogy igazodniuk kell az elváráshoz, a „csoportszellem” kifejezés egészen új jelentést kezd ölteni.
Különös erővel fejezik ki az intoleranciát a nyelvhasználatban az olyan kifejezések, mint „a hallgatás erőszak” vagy „a fehér hallgatás erőszak”. Első látásra nem is látszanak kifogásolhatónak, sőt, fontos igazságot mondanak ki, vagyis, hogy az embernek kötelesége szót emelni az igazságtalanság olyan formái ellen, mint amilyen a rasszizmus. De akik a leghangosabban harsogják, hogy „a hallgatás erőszak”, valójában nem arra szólítják fel az embereket hogy bátran mondják ki, ami a szívüket nyomja. Szavaik azt jelentik, hogy olyan nézetet kell az embernek képviselnie, amely beleillik az ő elméletükbe. Így esett, hogy sok olyan embert elhallgattattak, aki pedig biztosított mindenkit, hogy ellenzi a rasszizmust vagy, hogy nem rasszista. Nem elég gyűlölni a rasszizmust, azt is el kell ismerni, hogyha az ember történetesen fehér bőrű, akkor bűnrészes mindazokban a vétkekben, amelyeket a fekete bőrűek ellen valaha elkövettek. Sőt, a fehér ember mindaddig a történelem rossz oldalán áll, amíg el nem ismeri, hogy a fehér kivételezettség kedvezményezettje, és nem mutat hajlandóságot arra, hogy átnevelje önmagát.
Így hát „a hallgatás gyilkosság” jelmondat nem vitára szólít fel, hanem arra, hogy szavaink belesimuljanak egy minden vitán felül álló igazságba. Vagyis valójában arra, hogy aki nem ért egyet a BLM narratívájával, azt el kell hallgattatni.
És ez a fajta konformizmus-elvárás nem csupán a George Floyd megölésére adott válaszból bontakozott ki. Az erős csoportszellem hirtelen térhódítása a vírusjárványnak is betudható. Szociológiai szempontból a pandémia kitörése után elrendelt kijárási korlátozások olyan közegnek tekinthetők, amely példátlanul felerősített bizonyos régi kulturális hajlamokat. Esetünkben arról van szó, hogy a már korábban is fennálló kulturális polarizáció még merevebb lett, mint annak előtte. Az egymástól elzárt identitás-buborékok, amelyekben az emberek többnyire csak a magukhoz hasonlókkal léptek kölcsönhatásra, szinte természetes erővel termelték ki a kulturális intolerancia mai melegház-légkörét.
Az elmúlt hetek során a régóta működő polarizált buborékokban drámai erővel pezsdült fel az élet, és szinte egyik napról a másikra az új szókincsbe öntött panaszok valóságos áradata öntötte el a közéletet. Az új nyelvezetnek egyben nagy erőt adott, hogy olyan nyilvános rituálék erősítették fel, mint amelyek során tömegek ereszkedtek féltérdre és visszhangozták a szenvedés és az áldozatiság jelmondatait.
Csoportszellem és tömegpszichózis
A tragikus minneapolisi eseményeket követő tiltakozások és lázongás olyan, már felduzzadt energiák elszabadulásának katalizátorai voltak, amelyeket részben az igazságkeresés, részben a harag fűtött. Ilyen körülmények között érthető, de sekélyes reakció a mások megfegyelmezése. Más körülmények között ugyanez a harag pozitív célra irányuló cselekvésbe is befogható lenne. De a mai erkölcsi elbizonytalanodás közepette a tiltakozás tudatosan a vizuális hatások elérésére és a szereplés aktusára fókuszál. Amikor egy fekete bőrű színész kiáll a pódiumra és azt kiáltja a tiltakozóknak, „ide figyeljetek, nem tudom, mi lesz ezek után a karrieremmel, de szarok rá”, a kibontakozó dráma főszerepére készülő karakter jól lepróbált szerepét alakítja.
Korunk erkölcsi zűrzavarában, amikor az elit mindenáron igazolni szeretné létjogosultságát, a harag, sőt a düh tombolása nyomán az egyengondolkodók alkotta csoportok egyenszelleme tömegpszichózissá erősödik a fehérek körében, akik kétségbeesetten bizonygatják, hogy megértették az üzenetet. Az internetet féltérdre ereszkedő és bűnbocsánatot kérő fehérek csoportképei árasztják el. E zavarba ejtő képek középkori félvallásos önmegalázó gesztusokra emlékeztetnek. Már csak a bűntudattól összeroskadó, önostorozó fehér vezeklő csoportok képei hiányoznak. Az öngyűlölet és a megalázkodás a moralizáló önkívületig fajul. Amikor Jacob Frey minneapolisi polgármestert lehurrogták és azt harsogták kórusban: „Szégyen! Szégyen!”, az bizonyosodott be, hogy több járvány is terjed egy időben. A Trónok Harcának szégyenjárására emlékeztető hisztériajárvány nem pusztán válasz a faji igazságtalanságokra. Egyúttal bizonyság az amerikai társadalom morális útvesztésére is.
A rasszizmus elleni tiltakozás és a tömeghisztéria összeolvadására jó példa, amikor az angliai Bristolban ledöntötték Edward Colstonnak, a város rabszolgakereskedelemben meggazdagodott jótevőjének szobrát. Nem az keltett igazán rossz érzést, hogy ledöntötték a szobrot a talapzatról, hanem, hogy aztán átvonszolták a városon, majd beborították az Avon folyóba. Mintha élő embert vonszoltak volna végig a közterületen, nem is egy 18. századi ember szobrát. Ahogy elnéztem a jelenetet, az a gondolat futott át a fejemen: csak nem fogják felnyitni a sírját és evilági jelenlétének minden nyomát eltüntetni a Föld színéről?
A tömeghisztéria, a csoportok egyengondolkodásának gyakori szélsőséges megjelenési formája ugyanoly gyorsan szokott véget érni, mint ahogyan kirobban. Ezúttal azonban talán másként lesz. A mai intoleráns légkörben ugyanis a tömeghisztéria nem pusztán a tiltakozók magatartásából fakad. Az a lényeg, hogy ez a magatartás elnyerte a politikai elit jóváhagyását. A felsőoktatásban már korábban intézményesített intoleráns korszellem szétárad a társadalomban, és eluralkodik életünkön – hacsak nem lesz bátorságunk ellentmondani neki, amikor elő akarja írni, mit szabad mondanunk, s mit tilos.
Frank Füredi
szociológus, publicista
A cikk eredetileg a Spiked oldalán jelent meg.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
