Nem tudom, hogy a mai fiatalok ismerik-e az olajütő szót, vélhetően kevesen, hiszen a régi, klasszikus olajütők már évtizedekkel ezelőtt eltűntek. Számunkra még ismerős a fogalom, hiszen még hozzátartozott a gyerekkorunkhoz.
A múlt század ’60-as, ’70-es évei-ben megjegyeztük az ízét, aromáját, hiszen szerves része volt az étrendünknek. A frissen sajtolt napraforgóolaj csodás illatot árasztott, és a pirított kenyérre kenve felséges eledel volt. A rendszerváltással aztán az olajütők is megszűntek, a melegen sajtolt olajok eltűntek a kínálatból. Ezért is figyeltem fel rá, amikor az idén egy rendezvényen találkoztam egy kaposkelecsényi fiatalemberrel, aki gyermekkorunk kedvelt olaját mutatta be a közönségnek. Felcsigázta az érdeklődésemet, vajon hogyan készül ez a finomság, és ki foglalkozik még napjainkban ezzel a hagyományőrzőnek számító hobbival? Demjén Roland és Demjén Dénes készségesen állnak a rendelkezésemre, és bevezetnek az olajkészítés boszorkánykonyhájába.
Mikor és hogyan jutott eszükbe, hogy egy ilyen ritka hobbinak szenteljék az idejüket?
Roland: Ez a gép még 1929-ben készült. Édesapámat, aki közismert ezermester volt, egyszer elhívták, hogy javítson meg egy olajütőt. Ez adta neki az ötletet, hogy 1991-ben a téeszből a vasgyűjtésbe szánt olajütőt megvásárolja. Remekül helyrepofozta, megtalálta azt az embert, aki elmagyarázta a működését, és 1993-ban elkezdtünk rajta dolgozni. Kezdetben óriási volt az igény iránta, az udvaron sorban álltak az emberek, mindenki zsákszámra hozta a napraforgómagot. Egy-egy zsák általában 30-32 kg magot tartalmaz, és ebből a mennyiségből nagyjából 8 liter olaj sajtolható. Azért nagyjából, mert sok mindentől függ a mag minősége. Csak a fekete színű magból legalább húszfajta létezik, de a napraforgó minőségét a talaj összetétele is befolyásolhatja.
Dénest kérem, magyarázza el, milyen részekből áll az olajütő.
Dénes: Hántoló, daráló, pirító és prés. Ezek a fő alkotóelemei. Ebbe a nagy edénybe beöntjük a zsák napraforgómagot, majd egy fából készült felvonó lassan felviszi a hántolóba, ahol a gép megfosztja a héjától. Ez a leghangosabb művelet, ezért a gépet a padlásra tettük, hogy ne kelljen hallgatnunk a kellemetlen zúgást. A tiszta magvak a darálóba kerülnek, míg a magvak héja a pirítóhoz, hiszen azzal fűtünk. Amikor a magvakból teljesen elillan a nedvesség, akkor jön el a préselés ideje. Ez a gép már tömör vasból készült. A kipréselt olaj után egy sok fehérjét tartalmazó pogácsa marad, ami kitűnő takarmány az állatoknak, de akár horgászcsalinak is kitűnően megfelel. Itt tulajdonképpen egy olyan munkafolyamatról van szó, ahol semmilyen melléktermék nem keletkezik. A nagyipar már csak hidegen sajtol, azzal a módszerrel azonban csak tartósítószerek hozzáadásával lehet az olaj állagát hosszabb távon megőrizni. A mi olajunk egy évig biztosan jó minőségű marad, de ha megfelelően, hűvös, sötét helyen tárolják, akkor akár két év is garantálható. Tudni kell viszont, hogy a préselés után a fogyasztással legalább tíz napig várni kell, amíg az alja leülepszik, amit az üvegből el kell távolítani.
Mennyien veszik igénybe a szolgáltatásukat?
Decembertől februárig dolgozunk a gépsorral. Hogy érdemes legyen bekapcsolni, felfűteni, mindenkivel előre kell időpontot egyeztetni. Heti egy-két alkalommal szoktunk olajat ütni. A kereslet évről évre csökken, hiszen sok kisgazda felszámolja a gazdálkodását, és a földjét vagy bérbe adja, vagy végleg megszabadul tőle.
Foglalkozik még önökön kívül a környéken valaki olajütéssel?
Roland: Tudtunkkal Szlovákiában senki, sőt Magyarországon is legközelebb Mezőkövesden. Hozzánk a legtávolabbról a Kassától nyugatra fekvő Csécsből jönnek, de vannak magyarországi ügyfeleink is. A szakma ritkaságára jellemző, hogy a meghibásodott alkatrészeket is magunk javítjuk. Egyedül a tömörítőgyűrűk cseréjével kapcsolatosan akadtak problémáink, de végül egy Miskolc mellett működő, lószerszámokat készítő vállalkozó legyártotta a szükséges alkatrészeket.
Maguk is gazdálkodnak, földet művelnek, állatokat tartanak.
Dénes: Bár van állandó munkahelyünk, gazdálkodunk is. A vetésforgót betartva sok minden termesztésével próbálkozunk: búzával, napraforgóval, szójával. Mi ketten mindent közösen végzünk. Talán azért, mert korán elvesztettük a szüleinket, rokonainkat, így az átlagosnál összetartóbbak vagyunk. Megtanultuk, hogy igazán csak egymásra számíthatunk. Az olajütés ráadásul kétemberes munka, és mi összhangban tudunk egymással dolgozni. A hús, a zsír, az olaj, a zöldség tekintetében nagyrészt önellátóak vagyunk. A gazdálkodáshoz sem vásárolunk vadonatúj gépeket, csak öregeket. Azokat szétszedjük, felújítjuk, majd újra összerakjuk és használjuk őket.
Lesz, aki majd átveszi önöktől a stafétabotot?
Roland: Nekem két fiam van, egyikük villanyszerelő a vasúton, a másik autószerelő. Ha szükségünk van a segítségükre, szívesen segítenek, de különösebben nem érdeklődnek az olajütés iránt.
Dénes: Nekem egy leányom van, így legfeljebb a vőmnek adhatom majd át a tapasztalataimat. Arra azonban a fiatalok is büszkék, hogy az olajunk már a világ sok tájára eljutott, például Ausztriába, Ausztráliába, Kanadába és az USA-ba. Elsősorban azon honfitársaink révén, akik vagy külföldön dolgoznak, vagy odaát telepedtek le.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/1. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
