Miért kerül be egy regény a kánonba? Kihullhat-e onnan, ha már felvétetett? Ki határozza meg ezt? És legfőképp, mitől lesz egy mű klasszikus? E kérdésekre a kritikusok, az irodalmárok és az esztéták talán tudják a tudományos választ.
Az olvasóközönség megközelítése egyszerű és banális: azt nevezzük klasszikusnak, amit szívesen olvasunk el akár harmadszor is, amiben minden alkalommal újabb és újabb érékekre lelünk, és ami megszólít bennünket, függetlenül attól, hogy mikor is született. E művek közé tartozik Mary Shelley Frankenstein című regénye is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a tavalyi év végén felkerült a Netflix kínálatába Guillermo del Toro filmfeldolgozása, majd alig három hónapra rá a Vígszínház repertoárjában is feltűnt e 19. századi mű, Garai Judit és Hegymegi Máté – az utóbbi a rendezői székbe is beült – adaptációjában.
Süvít a szél, mindent belep a köd. A homályból feltűnik egy hajó, melynek oldalához egy mentőcsónak próbál közelebb kerülni. Walton kapitány (Medveczky Balázs) bárkája használhatatlanná vált, s most legénységével együtt reménykedve kapaszkodik fel a vitorlásra. A kajüt mélyén mindössze egyetlen embert talál. Victor Frankenstein (Orosz Ákos) – mert ő az elhagyatott hajó magányos utasa – némi rábeszélésre elkezdi mesélni, hogyan és miért került ide, a fagy birodalmába.
A Víg szinte minden előadása igazi színházi élményt nyújt, hiszen az alkotók előszeretettel használják ki a színpad mélységét, élnek a modern technika által nyújtott lehetőségekkel, és ha kell, még a nézőteret is birtokba veszik. Ez most sincs másképp. Többek között a más előadásoknál már bevált videókamera is bevetésre kerül, melynek révén a színészek – leginkább Frankenstein – arcát egészen közelről láthatjuk. Ez a megoldás emellett arra is alkalmat ad, hogy olyasmit mutasson nekünk, ami időben vagy térben eltér a jelentől. Ez azért is érdekes, mert a színház legfőbb jellemzője, hogy minden most történik; amit látunk, egyedi és megismételhetetlen, még akkor is, ha már a századik alkalommal tűzik műsorra a darabot. Ha ezt a jelenidejűséget, közvetlenséget valamilyen moziszerű technikával megbontjuk, furcsa keverék jön létre.
A Fekete Anna által tervezett díszlet igazából csak a hajóból áll, akkor is ennek a terét látjuk, amikor az események nem a tengeren játszódnak. A hajótest hol előrecsúszik, hol hátra, van, hogy három részre válik – mikor mit kíván meg a cselekmény. A színészi játék meggyőző, Orosz Ákos és a teremtményt megformáló ifj. Vidnyánszky Attila alakítása különösen erőteljes. A történetvezetés meglehetősen lassú, a hosszabb, monológszerű részek ugyanakkor egy idő után nehezen tartják fenn a néző figyelmét.
Guillermo del Toro alkotásáról írtunk a Mértékadó hasábjain, ebben röviden elemeztük Mary Shelley regényét is. Talán megengedi a kedves olvasó, ha éppen ezért ettől most eltekintünk. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy e színpadi adaptációban ráismerünk az eredeti mű főbb motívumaira, amiben eltérést látunk, azt leginkább a rövidítés számlájára írhatjuk. Az, hogy a jég fogságába jutott hajó került a középpontba, a dramaturgiát is meghatározza. Walton kapitány és matrózai a könyvben csak a kerettörténetben tűnnek fel, most viszont jóval több szerepet kapnak. Talán túl sokat is, hiszen ez mégiscsak Frankensteinnek és teremtményének a históriája. A legtöbb feldolgozás nagy hatású, hangos és látványos elemekkel mutatja be, hogyan hozza létre Frankenstein a lényt. Ez az origó, melyre minden szörnyűség visszavezethető, ez az ősbűn, amiért Frankensteinnek és teremtményének vezekelnie kell. Ezt persze itt is láthatjuk, ám a puritán megvalósítás elvesz a jelenet erejéből.
Mary Shelley regényének alcíme A modern Prométheusz. Az előadás címe ezt kiegészíti azzal, hogy Teremtéstörténet. Waldman professzor (Nagy-Kálózy Eszter) hosszú diskurzust folytat Frankensteinnel, rámutatva tervének veszélyeire: nem tudjuk, mit szabadítunk a világra, ha beavatkozunk az élet természetes rendjébe. Ő azonban nem tágít, és botcsinálta Prométheuszként megformálja a lényt. Később, Frankenstein testvérének, Williamnek (Gál Réka Ágota) a meggyilkolása után a teremtmény a magány, a kitaszítottság és a szeretettelenség okozta szenvedését veti alkotója szemére. Társat szeretne magának, de Frankenstein megtagadja a kérését. Guillermo del Toro fejére olvastuk a múltkor, hogy a filmbéli lény egyáltalán nem csúf. Így van ez a Víg-előadásnál is, a teremtményben itt sincs semmi szörnyszerű. Pedig ez fontos jellemző, hiszen csak így érthető, hogy Frankenstein miért iszonyodik tőle annyira, miért nem képes felfedezni benne az emberinek még a szikráját sem.
A darab végén a teremtmény magával viszi alkotójának holttestét, ám ezúttal nem tűnnek el a messzeségben, hanem felemelkednek a magasba, ez pedig az eredeti befejezés átértelmezésére készteti a nézőt. Megszabadulván tőlük Walton kapitány feladja a tervét – átjárót keresett a jeges pokolban –, és társaival hazaindul. Ám Frankensteint és történetét már soha nem felejti el. Ahogyan mi sem.
Fotó: Vígszínház
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
