Nemzetnevelő példaképeink közül az egyik legnagyobb, Szabó Dezső (1879-1945), nemcsak Az elsodort falu írójaként, hanem magyar-francia szakos középiskolai tanárként is méltán tett szert országos népszerűségre. Kolozsvár szülötteként olyan családban nevelkedett, amelyben, mint megvallja, „egész vallásos kultusza volt a magyar irodalomnak”. Június 10-ei születésnapja fordulóján rá emlékezünk.
Édesanyja, Mille Mária különösen is kivette ebből részét: kézen fogva gyakran elvitte a házsongárdi öreg temetőbe és megszerettette vele irodalmunkat. A gyermek már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, majd Vörösmarty, Arany, Tompa Mihály verseit, Jókai, Jósika Miklós, P. Szathmáry Károly, Verne, Victor Hugo regényeit, Kriza János székely népköltési gyűjteményét (Vadrózsák), a zsoltárokat, főleg a 42-et („Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik”) és a 90-et („Tebenned bíztunk eleitől fogva”).
Mi jellemezte a családi fészekben folyó nevelést? Amint írta:
„Az első: a magyarság szokatlanul erős, mély, komoly érzése, valóságos életvallássá fogadása, mely az élet minden napjában a látásban, a gondolkodásban, az ítéletben, a szeretetben és a gyűlöletben a századokon át megizmosult közösségi életösztön intései szerint érvényesíti formáló erejét. Aztán: egy mindennapi áhítatos, valóságos szerelmes részvétel a magyar kultúrában, a nagy szellemek alkotásaiban, a nagy magyarok életében. Aztán megvolt mindnyájunkban az igazságnak mély, ösztönös megérzése és szeretete, nagy szánakozó képesség a szegények, a kitagadottak iránt, a nép őszinte, valósággal szerves szeretete. És puritán volt ez a család, soha egy frivol szó, egy rossz csiklandású mozdulat nem történt tiszta levegőjében. A morál nem nagyképűség, nem társadalmi álarc volt e családban, hanem természetes levegője a léleknek.”
Mégis, csak nyolc évesen került a kolozsvári Református Kollégiumba, ahol 1887-től 1899-ig tanult. Tanárai csodagyereknek tartották. Amint vallotta: „Ott kaptam az élet alapízeit, szemem messziségét s örök irányát a lendülő szárnyaknak. Az anyám, a kolozsvári temető és a református kollégium fia vagyok.”
Lehetetlen megrendülés nélkül olvasni kollégiumi tanárairól írt sorait: „A Farkas utcai vén kálvinista gimnáziumban tanultam tizenkét éven át, a csonka, öreg református templom tövében. Ott vén zsoltárok, Isten szelíd kőművesei építették belém a nagy orgonát, ahol minden emberszívnek megvan a sípja. És jó bácsi tanárok rakosgatták belém a tudományt. A görög tanárom nem tudta minden ige aorisztoszát [az elbeszélő múlt egyik fajtája a görög igeragozásban – Ifj. T. L.], a matematika-tanárom rá-ráhibázott a levezetésre, hiányos tudósok voltak ezek az egyszerű professzorok: de egész emberek voltak. És belém hangolták egész fajom s az egész csodálatos Erdélyt. Szálljon feléjük az elbujdosott fiú hálája, s mint szelíd imádság lebegjen a temető fölött, hol magyar földdé porlik testük, Erdély földjévé.”
Mielőtt félreértenénk vallomását, ne feledjük: „ráhibázó” tanárai enciklopédikus műveltségű tanárok voltak, akik éppen ezért – a mai angolszász liberális gyakorlattal szemben – korántsem a lexikális tudást tekintették igazi műveltségnek. 1899-ben színjelesen érettségizett. Fényes jövőt jósoltak neki évfolyamtársai és tanárai, különösen magyar szakos osztályfőnöke, Kovács Dezső, aki megjegyezte: ha így folytatja, ő lesz a „második Kemény Zsigmond”.
Érettségi után Budapestre, az Eötvös Kollégiumba került. Olvasottsága, emlékezőkészsége professzorait itt is lebilincselte. (Az első finnugor órára betéve tudta például az egész finn nyelvtant.) Nyelvésznek készült (két nyelvészeti tanulmánya, a vogul szóképzésről és a csíkszentdomokosi nyelvjárásról szóló, mai is alapmű). A görög-római klasszikusokat, a német, francia, olasz, angol költőket, írókat, a társadalomtudósokat eredetiben olvasta: közülük legnagyobb hatással Cervantes, Dante, Jókai, Victor Hugo, Horatius, Shakespeare, Moliére, Szent Ágoston és a Biblia volt rá. Csaknem minden fogához vert garast könyvre költött. Szabad óráiban megismerte Horváth Jánost, Szekfű Gyulát, és örök barátságot kötött Kodály Zoltánnal. Tanulmányai befejeztével magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett.
1904. szeptember elejétől Budapesten, a Mester utcai kereskedelmi iskolában kezdte tanári működését óradíjas helyettesítőként, majd két heti tanítás után a Közoktatási Minisztérium értesítette, hogy – Tisza István ajánlatára – kinevezték a Toldy Ferenc utcai főreálhoz helyettes tanárnak.
Tanárságát párizsi útja megszakította (1905-1906): ezt követően 1909-ig helyettes, azután rendes tanárként működött a székesfehérvári főreáliskolában (1906-1908), a nagyváradi főreáliskolában (1908-1909), a székelyudvarhelyi főreáliskolában (1909-1913), a sümegi reáliskolában (1913-1914), az ungvári reáliskolában (1914-1917) és a lőcsei főreáliskolában (1917-1918). 1919-ben még három hónapig tanított Budapesten, a terézvárosi főreáliskolában (a későbbi Kemény Zsigmond Gimnáziumban), mígnem a kommün végén állásáról lemondott, de nyugdíjat sohasem kapott.
Szerinte a magyar nevelés elsősorban nemzetnevelés: minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni.
A legfőbb szentség a magyar érdek: vagyis nem az a fő kérdés, mi és ki hatott ránk, hanem mivel és kivel hatottunk mi, hogy mivel járultak hozzá Európa szellemi arculatához tudósaink, művészeink? (Kora irodalomtörténészeit – elsősorban Pintér Jenőt, Császár Elemért, Horváth Jánost – is azért ostorozta állandóan, mert azt kutatták, ki és mi hatott ránk. Ahogyan ironikusan megkérdezte: Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?) Mivel az előírt tantervi útmutatások és tankönyvek nem erre a kérdésre keresték a választ, gyakran bírálta őket. Szomorúan látleletezte azt is, hogy nincs nemzeti érdekeinkért síkra szálló, az 1867-es kiegyezés végzetes következményeit ellensúlyozó magyar középosztály, mivel nincs egységes, nemzeti érdekeinket védő köz- és felsőfokú oktatásunk. Ezt az állapotot megszüntetendő, a magyar tehetségek gondozására, eredményeinek nyilvántartására az erre leginkább alkalmas nevelő egyéniségek irányította, fővárosunkban felállítandó hatalmas internátusok és Collegium Hungaricumok létesítését javasolta „bármily iskolájú szegényebb tanulók részére”, hogy az azokból kikerülő, magasan képzett tanárok kezébe kerüljön a nemzetnevelés.
Elvetette a liberális pedagógiai elméleteket, leghatározottabban a Cesare Lombroso hirdette individualizmust, a jeles sztárok képzésére alapozott, túlságosan gyakorlati, üzleti ismeretek átadásával célját tökéletesen beérő, közben az európai kultúrák megismertetését fölöslegesnek tekintő oktatási rendszert. A középiskola ugyanis – a szakiskolától, a technikumoktól eltérően – „nem közvetlen gyakorlati iskola”. Feladata az elméleti alapismeretek minél magasabb szintű megismertetése. Alapját a vallási, filozófiai, matematikai műveltség és a humán tantárgyak, a nemzeti hagyományokat ápoló nyelvi, irodalmi, képzőművészeti nevelés képezik.
Célja minden tanuló teljes tudása szigorú ellenőrzésükkel és gondolkodásuk csiszolásával. Óráin mindenki felel, senki sem pihenhet babérjain. Hogyan tanítottam én? című írásában így vallott erről:
„Felelni, természetesen, mindig az egész osztály felelt. Az óra minden pillanatában szemeim fogásában volt minden arc és folyton láttam, mi történik az arcok mögött. Egy pillanatnyi félreszénázás sem volt lehetséges. A legátfutóbb meghökkenés vagy meg nem értés sem maradt észrevétlen. Kérdeztem a szót vagy mondatot. Valaki magyarul megismételte. Egyik fordította franciára. A másik a táblánál írta. Egy harmadik a fordítást javította, egy negyedik az írást. Így zongoráztam állandóan az egész osztályon és minden órán mindenki felelt. A könyvnélkülit egy elkezdte s aztán gyors változásban más, más folytatta. De természetesen: többen az egészet elmondták.”
Módszerével nem humán pályára lépett tanítványai is képesek voltak megőszült fejjel Victor Hugo vagy Balzac regényeinek eredetiben való olvasására.
Mint magyar szakos tanár, a Csokonaival, Berzsenyivel virágba boruló magyar irodalom klasszikusainak, továbbá Vörösmarty, Petőfi, Katona, Arany, Madách, és az általa Ady színrelépésétől számított (elsősorban Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Babits Mihály, Juhász Gyula, Oláh Gábor és Móricz Zsigmond fémjelezte) új magyar irodalom, mint francia szakos, a gall lovagkor költészetén túl a XIX. századi és kortárs nagy francia elbeszélők, lírikusok műveinek olvastatását, a bennünk lévő gondolatok értékelését tartotta legfőbb hivatásának. Magyar- és franciaórái nem a költők, írók életrajzi és műveik könyvészeti adatainak ismertetéséből álltak tehát, hanem az olvasottak filozófiai-világnézeti értékeléséből, és a versek, prózai részletek betéve tudásának ellenőrzéséből.
Vagyis nem irodalomtörténetet, hanem irodalmat tanított. Ez az, ami ma is az egyik legnagyobb hiánycikk a humán tanításban: túlteng a tankönyvekben az esztétikai, a műfaj- és életrajz-ismertetés, miközben a diákok verstudása minimális. Hamar híre is ment, milyen sok verset tanultat meg diákjaival. Amikor az egyik érettségin például egy tanítványa arra a kérdésre, hogy Milyen verseit ismeri Ady Endrének, és erre a kérdezett egy lélegzetre lehadart vagy hatvan verscímet, a jelen lévő minisztériumi képviselő megállapította, hogy amit Szabó Dezső a tanítványaival művel, valóságos nevelési csoda. Saját bevallása szerint fiatal tanárként legalább ötezer francia költeményt tudott könyv nélkül, s egy részére később is emlékezett. Eljárása azonban korántsem volt oly csodaszámba menő, mint gondolnánk: a középkori Nyugat-Európa egyetemein például mindennapos jelenség volt, hogy egy professzor reggel arra ébredt, hogy hallgatói a könyvnélkülit, a memoritert ablaka előtt mondják betéve.
Az irodalmi szövegek memoriterként való elsajátíttatásával emlékezetessé tette mind magyar, mind franciaóráit. Amint írja: „Mikor már egy csomó verset s egynehány kisebb prózát átvettünk: megkezdtem a nyelvtani összefoglalásokat. Hihetetlen gyorsasággal ment a dolog, hisz az esetek nagy részére példát tudtak idézni a könyvnélküliekből.” Számára a nyelvtanítás valójában az irodalomismertetés eszköze volt.
Nagyon fontosnak tartotta (a nyolc nyelven értő) Szabó Dezső az anyanyelv megszilárdítását. Azt kívánta, hogy a gyermek tizennégy éves koráig semmilyen idegen nyelvet ne tanuljon se iskolában, se azon kívül. „Tegyenek próbát javaslatommal egy-két középiskolában. Meglátják, milyen ösztönös gazdagságát, milyen természetes lendületét fogja jelenteni a gyermek lelki fejlődésének.” A középiskola ötödik osztályától (14-15 éves kortól) valamelyik újlatin nyelv (francia, olasz) tanítását tartja lehetségesnek, esetleg az angolt.
Javasolta továbbá a magyar nyelv és irodalom tanórái számának felemelését a középiskolákban az alsó négy osztálynál heti kilenc, a felső négy osztálynál heti hat órára, valamint az énektanítás kizárólag Kodály Zoltán és Bartók Béla útmutatásaival való megszervezését oktatási rendszerünk minden szintjén.
Noha soha nem tanított egyetemen, A magyar protestantizmus problémái című tanulmányában mégis külön figyelmet szentelt az általa a nemzetnevelésben oroszlánrészt betölteni remélt református lelkészek képzésük részeként való nemzeti nevelésére. Ennek lényege, hogy a lelkipásztor a hivatásához nélkülözhetetlen teológiai és filozófiai ismereteken túl járatos legyen a társadalomtudományban, a népéletben. Olyan lelkipásztorokat kívánt látni a parókiákon, akik a nép életét, problémáit alaposan ismerik, átérzik, és tudják ugyanakkor azt is, mennyire egymásra utalt a történelemben a protestáns és a katolikus magyar. Ezért írta: „Igen fontos, hogy a protestantizmus előtti keresztény Egyház történetét, szervezetét, szellemi tartalmát ne anakronisztikus protestáns szemen át nézve, hanem teljes történelmi hűségében mutassuk meg.” Szerinte ugyanis a „katolikus és protestáns lelkialkat két örök, egymást kiegészítő történelmi tényező”.
Végül nem lenne nevelési gondolatairól szerzett benyomásunk teljes, ha figyelmen kívül hagynánk: elsők között sürgette a tanári bérek tisztességes rendezését. Ő robbantotta ki 1910-ben az első és mindmáig utolsó úgynevezett országos tanárlázadást. Kiáltványban foglalta össze a pedagógusok alapvető követeléseit (leginkább a bérek rendezésén túl a szolgálati idő – 30 év – és a heti óraszám – 18 óra – meghagyását, a kultuszminisztériumi állások gyakorló tanárokkal való betöltését, a helyettes tanárok státusba vételét). Teljesítésüket nemcsak a minisztérium, hanem Tisza István is elutasította. Szabó Dezső erre nyílt levélben ezt írja Tiszának: „Nem komikus – s bocsásson meg – nem szemérmetlen dolog-e, hogy Nagyméltóságod, felröpülve a maga húsz vagy nem tudom hány ezer holdas nívójára, odaénekli a nyomorgó tisztviselőknek: legyetek idealisták, éhezzetek a hazáért!”
Indoklásul hozzátette, hogy „egy tanár van olyan kultúrember, mint a Kegyelmes Úr. És minél inkább kultúrember: a tisztességes öltözet, a könyv, a színház, az utazás épp oly fatális szüksége, mint a kenyér. Tessék elhinni, hogy ha a tanár csak századrészét kapná a Nagyméltóságod jövedelmének, nem gondolna a státusrendezéssel. A különbség csak az, hogy ennek a tanárnak volna annyi jó ízlése, hogy bármennyire is duzzadna az idealizmustól, nem kiáltaná oda az anyagiakkal küszködőknek: Ugyan, hogy lehet a fizetéssel törődni!” Végül figyelmeztette Tiszát: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni.”
1919-ben, amikor megjelentette a huszadik század méltán legnagyobb magyar regényét, Az elsodort falut, búcsút mondott a tanári pályának, ugyanakkor előadásaival, nevelési gondolatokban és tapasztalatokban gazdag szépirodalmi-közéleti műveivel továbbra is nemzetnevelő maradt. Elképzelései ugyanakkor feltűnő rokonságot mutattak Makkai Sándor (1890-1951) író, erdélyi református püspök és tanár műveivel, főleg kettővel (Magyar nevelés – magyar műveltség. Bp.1937. Révai, Tudománnyal és fegyverrel. Bp. 1939. Révai. Ez utóbbi a szerző szerint a magyar nemzetnevelés alaptervezete).
Idézett nevelési gondolatai megtalálhatók önéletrajzi vallomásában (Életeim. Bp. 1996. Püski Kiadó, két kötet. Ez a kiadás a teljes, a korábbi kettő (Bp. 1965. Szépirodalmi Könyvkiadó, két kötet, és Bukarest, 1982. Kriterion Kiadó, két kötet) rútul megcsonkított), összegyűjtött írásainak három kötetes gyűjteményében (Az egész látóhatár”. Bp. 1939. Magyar Élet, új kiadás: Bp. 1991. Püski Kiadó, két kötet), pamfletjeinek válogatásában (A magyar Káosz. Bp. 1990. Szépirodalmi Könyvkiadó), valamint Budai Balogh Sándor könyvében (Vad vizek futása… Mozaikok Szabó Dezső kolozsvári életéből. Bp. 1984. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya), és a Kovács Zoltán szerkesztette Szabó Dezső breviáriumban (Az ő életük az én morálom. Bp. 1998. Szabó Dezső Emléktársaság).
Tanítványai rajongtak érte. Erdélyi előadóútjaimon magam is meggyőződtem arról, hogy számos tanár mindmáig olvassa műveit és igyekszik átadni tanítványainak nevelési gondolatait, melyek talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint napjainkban, amikor a csonka ország általános- és középiskoláinak zömében, az egyetemeken, főiskolákon pedig egyáltalán nincsen nemzetnevelés.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
