1892. december 4-én látta meg a napvilágot egy spanyolországi kikötővárosban, Ferrolban, Francisco Franco későbbi polgárháborús hős, tábornok, Spanyolország első embere.
Mint oly sokan a Francóhoz hasonló vezetők közül, ő is katonai pályán indult el, eredetileg a haditengerészet érdekelte, később pedig – rajta kívülálló okok miatt – szárazföldi egységekhez került. Mindamellett, hogy akkoriban a katonalét és a politika nem volt annyira élesen elválasztva egymástól, mint napjainkban, Francót az utóbbi sokáig nem is érdekelte. Fényes katonai karrierje során széles tapasztalatokat gyűjtött össze, főként a marokkói hadszíntéren, ahol a spanyol alakulatok lényegében állandóan harcban álltak a helyi törzsekkel. 1933-ban sikeresen levert egy baloldali bányászlázadást is, ekkor kapta vezérkari főnöki kinevezését.
Itthon – sajnálatos módon – csak említésszerűen oktatják (ha egyáltalán oktatják) a spanyol polgárháborút, az oktatáson kívül, például publicisztikákban, vagy emlékezés-szinten pedig szinte soha nem írnak vagy beszélnek erről a majdnem 3 éves, véres történelmi periódusról. Pedig az 1936 júliusa és 1939 áprilisa között lezajlott időszakot teljes nyugalommal hívhatjuk a II. világháború főpróbájának is, ahol – legnagyobb sajnálatunkra a világháborúval ellentétben – a spanyolországi nemzeti erők arattak győzelmet a baloldali internacionalisták ellen. Amíg a spanyolországi polgárháború kérdéskörét jelenleg hazánkban teljes csend övezi, az államszocializmus alatt természetesen ez nem volt így.
Könyvek születtek az „önfeláldozó magyar harcosokról”, akik a kérdéses időszakban „halált megvető bátorsággal harcoltak a fasiszta erők ellen”, a baloldalon. Persze mi, felkészült emberek tudjuk, hogy a „magyar” kifejezés igencsak téves, hiszen a két világháború közötti Magyarország megvetett, „földalatti”, felforgató mozgalmárai, magyarországi kommunista zsidók irtották Spanyolország jobb sorsa érdemes népét. Értelemszerűen, ezek a kommunista ihletésű könyvek egy árva szót nem szólnak a teljesen felesleges, civilek elleni, kommunisták által elkövetett kegyetlenkedésekről, felgyújtott templomokról, legyilkolt papokról. Amellett, hogy itt lenne az ideje publicisztikák, könyvek formájában (is) újraértékelni a spanyol polgárháborút, ez az időszak jó irányjelző az emberek számára, hogy mire számíthatnak az internacionalista kommunistáktól. Ma persze már máshogy hívatják magukat, úgy, mint liberálisok, progresszívek, de nyugodtan idesorolhatunk számos tech vállalatot is (mint például mindannyiunk „kedvence”, a globalista diktatúra megtestesítője, a Facebook), de a recept ugyanaz maradt, s ha megtehetnék – ki tudja, mit hoz a jövő – ezek ugyanúgy viselkednének velünk, mint ahogy viselkedtek például a spanyolországi polgárháborúban is.
Visszatérve Francóhoz, még a polgárháború idején kinevezte az ún. Nemzetvédelmi Tanács főparancsnokká és államfővé. Személye azért volt kiváló választás, mert sikeres múltú katonaemberként egyrészt „feljebb állt” a politikai csatározások színtereitől, másrészt pedig – ebből kifolyólag – egybe tudott kovácsolni olyan jobboldali erőket, akiket normál esetben, kis túlzással majdnem ugyanakkora szakadék választott el egymástól, mint a jobboldali erőket a baloldaliaktól. A győzelemhez hozzájárultak olasz fasiszta és német nemzetiszocialista alakulatok is, a hazai nacionalista mozgalom alapjait pedig a Falange alkotta, amelyet – mivelhogy túllép cikkünk keretein – leginkább, kissé „hanyag” módon az olasz fasiszta mozgalomhoz tudnánk hasonlítani. Így lett a falangizmus – lévén, hogy Francónak nem volt saját ideológia rendszere – spanyolhon uralkodó világnézete, melyet leginkább a rendkívül erős katolicizmussal és nacionalizmussal tudnánk jellemezni.
Francisco Franco Spanyolországa sajnálatos módon nem vette ki a részét a II. világháborúból olyan szinten, ahogyan ki kellett volna vennie, pedig a kikötők és a Gibraltári-szoros kérdése miatt kiemelt jelentőségű állam volt. Hozzájárult ugyan német hajók kikötéséhez, valamint engedélyezte a híres Kék Hadosztály toborzását, melynek önkéntesei a keleti fronton harcoltak a Szabad Európáért, de hivatalosan sosem állt a tengely oldalára, szimpátiája ellenére sem.
Hogy ennek mi lehetett az oka? 1943-tól kezdve már egyértelműen a brit-amerikai támadástól való félelem, életművének szétrombolása. S, hogy ez mennyire volt etikus magatartás egy olyan környezetben, ahol számos állam (például hazánk is) kockáztatott ennél sokkal többet, hogy egy Új Európára ébredhessünk? Ennek eldöntését én most a kedves olvasókra bízom.
Franco állama túlélte a tengelyt, 1947-ben Spanyolországból monarchia lett, ám ő maga sosem lépett trónra, s egészen 1973-ig állt az országa élén, amikor is lemondott miniszterelnöki tisztségéről, 1975. november 20-án pedig távozott az élők sorából. 1973-tól kezdve az utódja a még ma is élő, ám trónjáról 2014-ben lemondott I. János Károly lett, aki nem vitte tovább a falangista örökséget, és demokratizálta az országot.
A falangizmus ugyan rokonságban áll a különféle nemzetiszocialista gyakorlatokkal, de Franco Spanyolországa sokkal inkább tekinthető egy autoriter, tekintélyelvű berendezkedésnek, mint ténylegesen nemzetiszocialista alapokon álló államnak. De mi lett az egykori tábornok örökségéből? Ahogy arról már többször írtunk, Spanyolország baloldali kormánya mindent megtesz, hogy Franco emlékét és a polgárháborús hősöket megbecstelenítse. Ennek ékes példája az egykori vezető kegyeletsértő exhumálása, vagy az Elesettek Völgyének idegenlelkű történészek által irányított liberális átértelmezése és átalakítása.
Az embernek persze ösztönösen eszébe jut, hogy miért is volt érdemes Franco után „demokratizálni” a rendszert, amivel lényegében csak azt érték el, hogy kegyeletsértő baloldali felforgatók álljanak az ország élén, lassan az állam területi és politikai egységét is veszélyeztetve a szintén baloldali, felforgató ihletésű tüntetések és szakadár mozgalmak tükrében. Franco lemondása, vagy a megfelelő utódlás hiánya óriási hibának tekinthető a részéről, amely hiba sajnos megbosszulta magát és Spanyolországon csattant.
Ennek ellenére emlékezzünk úgy Francóra, mint egy kiváló jobboldali harcosra és katonára, aki, ha ugyan nem is lépett be a tengelyhatalmak oldalán a világháborúba, eszmeiségében ugyanúgy hozzánk tartozott. A „mi lett volna ha” örökké ott lappangó kérdésköre ugyan nem hagy nyugodni, különösen a Gibraltári-szoros kérdésének esetében, de ha minden vezető személységnek csak annyi hibája lenne, mint Francisco Francónak, ma nem ebben az átkozott világban tengődnénk.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
