A Magyar Posta vezérigazgatója nem ígért változást, amikor részvétét nyilvánította az állami cég kiszipolyozó rendszere ellen öngyilkossággal tiltakozó kelebiai postamester halála miatt. A postai dolgozókat elbocsátással, munkaidő- és fizetéscsökkentéssel kényszerítik, hogy biztosítások, kötvények és mindenféle kacatok árusításával növeljék a posta bevételeit. De „ha nem tudsz értékesíteni, a postánál senki vagy”. Kumich László karácsony előtt tudta meg, hogy újra nagyon durván fölemelték a tervszámokat, és darabra előírták, hány csomagot kellene 2020-ban feladni a faluban. A helyiek nem hiszik, hogy a postamester tragikus döntésének bármilyen következménye lesz. Alább olvasható a 24.hu riportja.
"Most jönnek már, amikor a Laci meghalt? Akkor kellett volna megkérdezni, mi bántja, amikor még élt. Akkor is elmondta volna, ha érdekelt volna bárkit" – mondja egy asszony, amikor a kelebiai községháza előtt megkérdezzük, merre találjuk a postát. A faluban mindenki tudja, azért jönnek most az újságírók, mert öngyilkos lett Kumich László, a postahivatal vezetője.
Búcsúlevelében azt írta: „Halálomért egyedül és kizárólag a Magyar Posta felel”. A munkaidő vége felé, a hivatalban, szolgálati fegyverével főbe lőtte magát. Mielőtt meghúzta a ravaszt, a levelet a posta belső szolgálati hálózatán az összes magyar postahivatalba elküldte.
"Egy órán belül ötezer postás olvasta. Kikerült a Facebookra, a közösségi oldalon csoportok alakultak, ahol felindultan tárgyalták a tartalmát" – meséli Maczkó József, a határ menti, háromezer lakosú falu polgármestere. A postamester 7–8 éve panaszkodott először a faluvezetőnek, hogy nem erre a „kufár és férges rendszerre tette le az esküt”. Akkor kezdték rákényszeríteni a postahivatalokat, hogy a hagyományos szolgáltatások mellett mindenfélét áruljanak, amivel a posta árbevételét növelni lehet.
Kumich László igazi, pedáns, lelkiismeretes tisztviselő volt. Negyvenhat évet szolgált a Magyar Postánál, nemsokára nyugdíjba mehetett volna. Komolyan vette, hogy 1974-ben erre a hivatásra esküdött fel. Nem arra, hogy csokit, kávét, könyvet, gyerekjátékot, táskát, üdítőt, esernyőt áruljon, sőt, előírják neki, hogy ezeket próbálja rátukmálni az ügyfelekre, akik levelet, csekket feladni tértek be a postára. Amikor ő fölesküdött, még folyószámlát sem vezettek a postán, az utóbbi évtizedben azonban kötelező lett mindenféle szerencsejátékot, kaparós sorsjegyet, buszbérletet árulni, mobiltelefont feltölteni. A legfőbb és legtürelmetlenebb elvárások azonban a pénzügyi termékekhez, leginkább a lakás-, élet-, utazási és gépjármű-biztosításokhoz kapcsolódnak.
A kereskedelmi tevékenységre ma már minden posta kap kötelező éves tervet, havi bontásban. Olyan az egész, mint a tervutasításos gazdálkodás: a központban a vágyálmaik alapján eldöntik, mennyi árbevételt kívánnak beszedni. Ezt leosztják a két regionális központ között, amelyek tovább osztják a körzeti központokra, azok pedig az egyes postahivatalokra.
Azt mondják, ahol nem teljesítik a tervet, ott leváltják a hivatalvezetőt vagy csökkentik a létszámot. A falusi postákon már nem nyolcórás munkaidőben gondolkodnak, hanem gyakran hét-, hat- meg ötórásban. Akit büntetni akarnak, attól bérre jogosító munkaórákat vesznek el – de a munkája ettől nem lesz kevesebb, csak a fizetése.
Bács-Kiskun megyei postások mesélték, mivel jár az, ha a sokszoros elbocsátási hullám után egy kisebb település postáján sikerül egy ügyfelet rávenni, hogy kössön biztosítást. Bizalmas pénzügyekről kell beszélnie úgy, hogy mindent hallanak az ügyfél mögött sorban állók, akiknek félórát, órát kell olyankor várni, mire a szerződéshez minden papírt kitöltenek.
Minden ügyfélnek minden alkalommal legalább úgynevezett megszólító lapon ajánlani kell valamilyen terméket. Akkor is, ha a postás tudja, hogy az illető vett már mindent, amire szüksége volt. Akkor is, ha tudja, hogy ennivalóra is alig van pénze. A vidéki településeken gyenge a vásárlóerő, a pénzügyi termékeket pedig olyan üzletkötők is árusítják, akiknek a jutaléka többszöröse annak a csekély összegnek, amit a postásoknak meghagynak.
Nem is a jutalékkal akarnak ösztönözni, hanem a szervezeti kényszerítéssel. Egy nemrég nyugdíjba ment postavezető meséli, hogy egyik év vége előtt az volt a dilemma: ha nem sikerül még néhány biztosítást eladni, akkor el kell küldeni valamelyik alkalmazottat. Hogy megmentsék az állást, a postások és családtagjaik kötöttek annyi biztosítást, amennyit feltétlenül megköveteltek tőlük, noha semmi szükségük nem volt rá. Ezzel is csak egy évet nyertek, a következőben tovább emelték a követelményeket.
A kisebb településeken ma sincs hová elmenni. Postaforgalmi végzettséggel eleve nem kapkodnak a munkaerő után. Mostanában a nagyvárosokban tapasztalható munkaerőhiány miatt kicsit más a helyzet, de ahhoz órákat kell ingázni naponta. Kelebia szerencsés, mert amióta a magyar-szerb határon felépült a migránsok elleni vasfüggöny, és konténertábor működik a közelében, rengeteg vagyonőrt foglalkoztatnak. A polgármester szerint már alig van közmunkás, elmentek a határra vagyonőrnek – a postatisztviselői fizetés duplájáért.
A postások többségének csak akkor emelnek a fizetésén, amikor utána kell igazítani a kötelező minimálbérnek. Fölemlegetik, hogy 2010 óta szinte évente váltják egymást a vezérigazgatók a posta élén. Nem értenek hozzá, mire megmelegednének, lapátra teszik őket, de megkapják a törvény szerint járó sokmilliós végkielégítést.
A Kumich Lászlóhoz hasonló elhivatott postásokat nem is a pénz tartotta meg az állásukban. Az viszont a megalázásig zavarta őket, hogy a teljesítmény megítélésében a hagyományos postásmunka már semmit sem számít.
Ha nem tudsz értékesíteni, senki vagy – summázza a helyzetet egy régi postatisztviselő.
Akárkit szólítunk meg Kelebián, mindenki azt mondja: a postamester rengeteget dolgozott. A 85 éves Gilicze Lajos szerint mindenkivel rendesen beszélt. Ha felszaporodott a sor a kollégája előtt, félretette a hivatalvezetői munkáját, és ő is szólította az ügyfeleket, hogy haladjanak. Ők biztosítást is kötöttek nála, amikor kérte, mert úgy érezték, tartoznak ezzel. „Örülök, ha még el bírok ide jönni, és elintézik a dolgomat” – fogalmaz.
– Ha én nem tudtam, kitöltötte helyettem a papírokat, de még a lottót is, mikor nem volt nálam a szemüveg – emlékezik Sárközi Jánosné, aki a kopogós mínuszok ellenére a presszó kiülőjében beszélget Kóbor Lászlóval.
– Mi lesz szegény családjával?
– Ha rosszak a körülmények, akkor sem magamat nyírom ki, hanem inkább baszogatom azokat, akik tehetnek valamit – vélekedik a férfi.
– Próbálta ő magasabb szinten, de nem jött össze – feleli az asszony.
Ezt megerősíti Maczkó József polgármester is. Kumich László néhány éve beadta a lemondását, de a halasi körzeti központban nem fogadták el. Keresett másik állást, de akkor csak falugondnok lehetett volna – úgyhogy meggondolta magát, és újra felvette az igát. A polgármester jól ismerte, és biztos abban, hogy évről évre nőtt benne a feszültség. Szerinte egy idő óta tudatosan készülhetett a demonstratív öngyilkosságra.
Nem tartom zavart képzelgésnek, hogy a posta vezetőségét tette felelőssé a kialakult állapotokért. Nem a személyüket, hanem a rendszert, amelyet működtetnek, és amelytől szenved a postai dolgozók többsége. A családjával is beszéltünk, mert mindenkit foglalkoztat, hogy valaki ezért eldobja magától az életét. De őszintén mondom, nem látunk más okot.
Kumich László egyik vezetője volt a helyi baptista közösségnek, rendszeresen zenélt. Kelebián erős még a katolikus és az őskeresztényegyház, de jó az együttműködés közöttük. Nyaranta évek óta ingyenes ökumenikus tábort szerveznek a rászoruló gyerekeknek. Ezen is sokat dolgozott, részt vett a foglalkozásokon.
Maczkó József úgy tudja, karácsony előtt érkeztek meg az új tervszámok. Ismét nagyon jelentősen megemelték a normákat, és darabszámra előírtak olyan képtelenséget, hogy mennyivel kell növelni a feladott csomagok számát. Hát hogyan tudná ő azt befolyásolni? Talán úgy, hogy majd Kelebián egymásnak küldözgetnek csomagot a postások?
Jellemző a postán belüli állapotokra, hogy amikor hírét vették Kumich László halálának, valaki fekete zászlót tűzött a saját postahivatalára, mire végigfutott az interneten a riadt kérdés: kitől kell engedélyt kérni, hogy ne legyen ezért retorzió? Végül a bátrabbak meggyőzték a félénkeket, hogy ez az ő gyászuk, és ehhez senkitől nem kérnek engedélyt.
Schamschula György, a Magyar Posta Zrt. jelenlegi vezérigazgatója, miközben minden postásnak levélben tiltotta meg, hogy nyilatkozzon az ügyről, kondoleált, és kis időre ellátogatott Kelebiára. A postamester halála utáni első munkanapon nem nyitott ki a posta. A zárt ajtó előtt halmozódtak a mécsesek és a virágok. A helybelieknek a kegyelet és az emlékezés órái lettek volna ezek, a megmaradt postások nem szívesen léptek be még az épületbe, ahol a tragédia történt. A vezérigazgató azonban félrerakatta a gyertyákat, kinyittatta a postát, hogy egyetlen napra se vesszen el a bevétel.
A kelebiai polgármester azért osztja a kelebiaiak felháborodását, amiért Schamschula György eldúratta az ajtóból a postamesterre emlékező mécseseket, mert ezzel is csak azt erősítette, ami miatt Kumich László maga ellen fordította a szolgálati fegyverét: hogy ezek után sem lesz semmi változás. A megkérdezett helybeliek többsége nem hiszi, hogy Kumich László önfeláldozó gesztusa nem volt éppen annyira hiábavaló, mint amikor szép szóval és érvekkel akart tárgyalni a feletteseivel.
– Akkor lesz itt változás, amikor az Úrjézus újra lejön a földre – mondja kérdésünkre a templom előtt egy fekete sapkás férfi. Ő alighanem valamelyik keresztény felekezethez tartozik.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
