Egy stockholmi magyar kiadó története

Egy stockholmi magyar kiadó története

A szentegyházi születésű, fiatalosan „hetvenkedő” Simon Anna-Máriát tavaly ismertem meg 102 éves édesanyja, Simon Anna néni születésnapján Sepsiszentgyörgyön. Akkor a jó egészségnek örvendő Anna néni állt a figyelem középpontjában, de később beszélgetni kezdtünk Anna-Máriával, aki mesélt kalandos életéről: miként talált rájuk húsz év után a szerelem Stockholmban, hogyan alapították meg a Siculus Kiadót és láttak napvilágot magyar és székely vonatkozású könyveik. A tíz éve özvegy Anna-Mária nem adta fel a reményt: ha sikerülne gazdát találni a még meglévő könyveknek (Székely Marosvásárhely, Stockholmi szerelem, Székely legendáink világa, Székely mesék, Siculicidium – Madéfalvi veszedelem; Árva Bethlen Kata: Így éltem) és támogatókat az elkövetkezőkhöz, akkor talán ki tudná adni a férje, György Horváth László református lelkész által hátrahagyott kéziratokat is. Tele van életkedvvel, ötletekkel és tervekkel…

Szerelem első látásra…

– Olyan harmincéves körül voltunk mindketten, amikor találkoztunk – kezd bele az élettörténetébe Anna-Mária. Ha létezik szerelem első pillantásra, akkor ez az volt. De hát mind a ketten foglaltak voltunk. Akkor nyáron többször is találkoztunk. Egyik ilyen találkozásunk alkalmával arról álmodoztunk, hogy milyen jó lenne valahol Nyugaton szabadon élni, csak mi ketten, ahol ő írni tudna, én meg dolgoznék és tudnám segíteni. 1987-et írtunk akkor, a kemény kommunizmus idején, amikor mindenki, aki csak tudott, menekült Romániából. Aztán elveszítettük egymást. Családjával együtt még a forradalom előtt kiköltözött Észak-Magyarországra.

Református lelkészként nyolc egyházközséget, falut látott el. Dolgozott a szociális szférában is, Miskolcon, Fóton, hit­oktató volt a gyermekvárosban. Ott betegedett meg, hiányzott az egyház hangulata, a gyülekezet. Misszionárius lelkészként elküldték egy évre Kárpátaljára, a rendszerváltás után újraszervezni az elhanyagolt, lepusztított református egyházközösségeket, Felvidékre, Délvidékre. Hazajárt Erdélybe, adományokat vitt, segített mindenhol, ahol szükség volt rá. Gyulafehérváron volt egy jó barátja, lelkész kollégája, Gudor András. Éveken keresztül nagyobb ünnepeken, húsvétkor jött haza segíteni a dél-erdélyi szórványba. Amikor összekerültünk, én is mentem vele. Még ha egyetlenegy idős néni is volt a faluban, oda is elmentünk. Vittük az úrvacsorát, szeretetcsomagokat, ajándékokat. Mindeközben több mint 11 kötete jelent meg Magyarországon, számtalan vers, dráma, riport különböző újságokban, lapokban, nyomtatványokban.

Nekem nem sokkal a rendszerváltás után adódott lehetőségem kitelepedni Svédországba. Persze, hogy megragadtam az alkalmat, hisz úgymond akár Etiópiába is elmentem volna, annyira kilátástalannak tűnt az akkori itthoni helyzet. Ott sem volt könnyű, nem volt kolbászból a kerítés. De a rendszer működött. Svédországban megtanultam elsősorban a svéd nyelvet, a számítógép-kezelést, programozást és még sok más kurzust, tanfolyamot is elvégeztem. Én itthon építész technikumot végeztem. Svédországban elég nagy volt akkor a munkanélküliség, az építészek 53 százaléka volt akkor állás nélkül, úgyhogy semmi esélyem sem lett volna elhelyezkedni az építkezésben, tervezésben. Így keresgéltem, hogy miként tudnám felhasználni a már meglévő tudásomat, tapasztalatomat, ezért esett a választásom egy földmérési-térképészeti főiskolára. Csábított a tengerfenék-mérés, a légi, helikopterrel való mérés, nagyon érdekesnek, izgalmasnak tűnt. Utána dolgoztam ugyan a térképészetben, és építkezéseken is, de az elég kemény munka volt. Végül egy stockholmi középiskolában találtam matektanári állást, két év után aztán átvehettem az iskola adminisztrációját.

Aztán valóra vált a fiatalkori álmunk. 19 év után, az események véletlen összefonódása által újból egymásra találtunk. Az érzelmeink annyi év után is ugyanolyan erősek voltak, a körülmények kedvezőek, így elhatároztuk, hogy összekötjük a hátralévő életünket. Nagyjából 25 évre terveztünk. Mivel ő már nyugdíjas volt, így ő költözött ki hozzám Svédországba. És ahogy elterveztük, Laci írt, írt és írt. Én délelőtt dolgoztam, délutánonként és esténként egy kis pihenés után olykor négy-öt órát is együtt dolgoztunk, szerkesztettünk. Így telt a napunk. Csodálatos, mennyi energiát tudott nekem adni. Igaz, ez kölcsönösen történt…

 

Stockholmi szerelem

Kezembe veszem a Siculus Kiadó szép, ízléses kiadványát Anna-Mária színes fotóival és férje verseivel Stockholmi szerelem címmel, mely erdélyi és svédországi hangulatokat, képeket ábrázol. Hadd szólaltassuk meg a bevezetőből György Horváth Lászlót, aki így ír akkori érzelmeiről: „Csipetnyi kalandvágy és különösebb ambíciók nélkül érkeztem Stockholmba, egy nagyon szürke, nagyon sötét téli napon 2007 december 1-jén. A szívemben egyetlen érzelem lobogott: a szerelem. Ezt ötvenen túl az újra megtalált szerelmem jelentette, akivel kapcsolatom húsz éve megszakadt. Újra kellett ismerkednünk és új életet kezdenünk. Szokványosnak is tűnhet sorsunk, bár nem az. Ennyit a magánéletünkről.

Stockholmról, a városról csak annyit tudtam, hogy a feleségem itt lakik közel húsz éve. Hallottam jártomban-keltemben, hogy Stockholm az észak Velencéje, de a fordítottját Velencében nem tapasztaltam. Senki sem emlegette Velencét a dél Stockholmjaként. Még hallottam a híres lazacról, tavakról, Nobel-díjról, Volvóról és a svéd jóléti társadalom gazdasági fejlettségéről…, és aztán ide költöztem. A sok szürkeség miatt, az idegen arcok és viselőik miatt, ha nincs a feleségemmel az újratalálkozás, akkor azonnal hazaindultam volna. Hónapokig nem láttam a napot, és egy furcsa beszédű nép közé keveredtem. Mérlegeltem: megmaradni a szegényes angol nyelvnél vagy az ismert franciánál, románnál? Vagy tanulni svédül? Van-e értelme nekem, a magyarnak, aki egy tizenötmilliós nép fia vagyok, megtanulni egy kilencmilliós keverék kis nép nyelvét? Lesz-e munkahelyem? Családomon kívül lesz-e itt valaki, akit érdekeljek, lesz-e, amit tennem?”

Anna-Mária is ugyanilyen őszinteséggel vall akkori önmagáról a könyv utolsó lapján: „Közel húsz éve élek Stockholmban. Ennek az időnek volt napfényes és borús oldala is. Az igazság az, hogy néztem, de nem láttam Stockholmot. Mármint a szép, Európa-hírű várost. Hogy miért? Mert amikor ide költöztem Erdélyből, elszakadtam a szerelmemtől. Itt nyelvet kellett tanulnom, s bár otthon volt diplomám, itt újat szereznem. Tanulni, gyermeket nevelni, dolgozni és megint csak dolgozni. Ez volt az életem. Örültem a kommunizmusból való kiszakadásnak, de a fátyol nem lebbent fel. Közel húsz év múlva találkoztunk újra. Innen fordulatot vett minden. Nem én költöztem hozzá, hanem ő költözött hozzám ide, Stockholmba. Az igazság, hogy építészként sem láttam Stockholm szépségeit így. Munka, gyermeknevelés, törődés… s ha volt idő, utazás. Hova is utaztam? Természetesen haza Erdélybe és Magyarországra. Kinek volt ideje, lehetősége a belvárost részletesen megismerni? És akkor jött a szerelem, s nemcsak a férjemmel, hanem a várossal is, amelyet most egészen másként látok, látunk együtt. Szépnek, gyönyörűnek látjuk Stockholmot.”

Aztán sorra nézegetem a többi kiadványt is, miközben Anna-Mária tovább mesél.

 

Néhány a stockholmi kiadójuk által megjelentett könyvekből

 

Munka, munka és munka…

– 2008-ban megírta az első könyvet A vörös pokol címmel, ezzel az alkalommal alapítottuk meg a kiadónkat is, Siculus Kiadó néven. Az ihlet a stockholmi Magyar Házban, egy régebben írt könyve bemutatója alkalmával jött, ahol találkozott egy magyarországi születésű férfival, akit 16 éves korában valami tévedés folytán hurcoltak el Oroszországba, és aki hat évet szenvedett a Gulagon. Találkoztak, összebarátkoztak, Franceskó elmesélte az életét, Laci megírta, kiadtuk, s nyolcvanéves születésnapjára megajándékoztuk a kész könyvel, az élettörténetével. Az volt az első könyve Stockholmban. Szintén a Magyar Házban találkozott a stockholmi ötvenhatos menekültekkel, ezekből a találkozásokból is született egy könyv, Stockholmi tükörcserepek – 1956 címmel. Rövid élettörténetek. Azt hiszem, most már egyetlenegy sem él közülük. Még tudott velük találkozni, az utolsó pillanatokban… Stockholmban volt egy szintén marosvásárhelyi születésű barátja, evangélikus lelkész, Molnár Veress Pál, aki evangélikus istentiszteleteket tartott a javarészt reformátusokból álló gyülekezetnek. Neki is besegített nagyobb ünnepeken, együtt szolgáltak, prédikáltak. Olyankor sokan jöttek a templomba. Egyszer, amikor egy családi esemény alkalmával haza kellett utaznia Marosvásárhelyre, Lacit kérte meg,

hogy helyettesítse azon a hétvégén és tartsa meg az istentiszteleteket Svédország déli egyházkerületeiben. Együtt mentünk, péntektől vasárnapig, mindhárom nap több istentisztelet is volt. Pénteken három, szombaton négy, vasárnap három. Ott találkozott és beszélt a vidéken élő ´56-os menekültekkel és tervezte egy második kötet dokumentálását, megírását, most már a vidéken letelepedett menekültekkel. De arra már sajnos nem került sor…

Hírdetés

Közben egyre jöttek az ötletek, születtek a versek, így született meg a Székely Marosvásárhely verses-képes kötet is, melyben szülővárosának, Marosvásárhelynek szerette volna megadni a tiszteletet.

S akkor aztán egyik könyv adta a másikat. Mert ha az ember elkezd dolgozni, akkor belejön. Közel tíz kötetet jelentettünk meg öt év együttlétünk alatt.

 

Élet Stockholmban és Magyarországon

Stockholmban is van egy Szent György tér és egy Szent György-szobor – ragyog fel Anna-Mária szeme…

– Milyen volt az élet ott?

– Keményen kellett dolgozni. Először a nyelvet kellett megtanulni. Nekem nem volt nehéz, mert itthon már eleve három-négy nyelvet beszélünk minimum, úgyhogy elég gyorsan ment, a svéd nyelv meg amúgy is elég egyszerű. Három hónap után már annyira beszéltem svédül, hogy megértettem magam tökéletesen. Ami érdekes, hogy a számokat megjegyezni, számolni több idő kell. Ha valami statisztikát vagy számokat kérdeztek, akkor az elején mindig magyarból fordítottam le. De egy idő után jól megy. Elvégeztem egy féléves számítógépes könyvelői tanfolyamot is. Fiatal koromban azt mondtam, hogy én két mesterséget nem szeretnék művelni, a könyvelőit és a tanárit. Végül mind a kettőt csináltam. Jól jött a könyvelés. A lényeg az volt, hogy megtanuljak számítógéppel dolgozni, mert innen amikor elmentem, számítógép nem is volt, csak azok az óriási, szobákat betöltő gépek, melyekbe kilyuggatott kartonokkal táplálták be az adatokat. Az viszont igaz, hogy informatikusnak készültem valaha, úgyhogy elég könnyen ment. Hasznát is vettem, mert két cégnek is könyveltem: egy kis kft.-nek és magamnak. Végül is egy iskolába hívtak matekot tanítani. Nem volt könnyű a svéd fiatalokkal dolgozni. Viszont tanítottam számítógép-kezelést bevándorolt nők egyesületében. Tanulták a svédet is meg a számítógép-kezelést is. Azt nagyon élveztem. Felnőtt emberekkel sokkal könnyebb volt kapcsolatot teremteni, mint a tinikkel.

Sokat dolgoztunk. De a munka mellett akadt idő kikapcsolódásra is. Utazgattunk, összejártuk Svédországot, délről egész fel az északi sarkkörig, Norvégiát, Finnországot. Aztán jártunk horgászni Stockholm környékén, van ott víz elég. Laci megszerettette velem a horgászást. Svédországban az állami vizekre nem kell horgászengedély. Volt egy ’56-os Alajos bácsink, vele jobban összebarátkoztunk. Neki volt egy tanyája 140 km-re Stockholmtól, sokszor mentünk nyáron oda hétvégére, segítettünk neki és horgásztunk.

Én már amikor kimentem Svédországba, rögtön mondtam, hogy nem fogok nyugdíjas koromra ott maradni. Egyrészt kevés lesz a nyugdíj az ottani viszonyokhoz képest, másrészt magyarként más szemmel nézzük a világot. Én egy tömbházlakás harmadik emeletén laktam, vágytam az udvarra, kertre, szerettem volna kertészkedni, fűszer- és gyógynövényekkel foglalkozni…

Aztán amikor jött Laci, akkor végképp eldöntöttük, egy kis házat kell keresnünk valahol és ahogy lehet, hazaköltözni. Neki is nagyon hiányzott a magyarság, a gyülekezetek. Ő ott érezte jól magát, nem elszigetelve északon.

 

György Horváth László református lelkész szenvedélye volt az írás

 

Három főváros után egy Zala megyei zsákfaluban kötöttem ki. Ez úgy történt, hogy 2011-ben jöttünk Lacival könyvbemutatóra Verőcére, aztán Balatonlellén is volt egy bemutatónk. Utána meglátogattuk a rokonokat Zalaszentgróton, édesanyám öccse élt ott, és nekem öt unokatestvérem. Olyan jó társaság, jó hangulat meg jó élet volt ott, hogy megkedveltük. Akkor télen eladóvá vált egy ház Zalaszentgrót egyik hozzácsatolt városrészében, egy kis zsákfaluban, így decemberben hazajöttünk, és rögtön meg is vettük. De hát Laci csak egy évet tudta élvezni…

Most már több mint három éve vagyok hivatalosan nyugdíjas, de még dolgoztam, online, mert szükségük volt a tapasztalataimra, tudásomra. Egész hetvenéves koromig dolgoztam. Most tavasszal is megkerestek, de már nem vállaltam. Tényleg szeretnék a hobbijaimnak élni.

Reggel kimegyek a kertbe, megtapogatom a virágok szirmait, a leveleket, még beszélek is hozzájuk, az már nekem a boldogság. Tavaly novemberben-decemberben még mindig virágoztak a rózsák. Kint vagyok egész nap a szabadban. Mindig van mit csinálni, falun nem lehet unatkozni

Közben teljesen felújítottam a házat, kertet, kerítést. Ültettem több mint 40 gyümölcsfát. Van szilva, barack, birs, körte, meggy, cseresznye és két diófa is. Tavaly nyáron kipróbáltam magam a kerámia művészetében, tanulok olaszul…

– Milyen a svédországi magyar közösség?

– Egy elég erős magyar közösség működik Svédországban, nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. A stockholmi Magyar Házat az ötvenhatosok vették meg valamikor. Azt hiszem, segélyt is kaptak a svéd államtól. Nagyon sok programot szerveznek, többek között sok a gyerekprogram, foglalkozás, van magyarnyelv-oktatás, koncerteket, táncmulatságokat, előadásokat tartanak. Azonkívül az egyházközség megvásárolt Közép-Svédországban, Borås mellett egy villát, és ott is rengeteg programot, ifjúsági táborokat szerveznek. Istentiszteletet minden hónapban egyet tartottak Stockholmban, ott is összegyűlt a magyarság, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

De miután Laci meghalt, én már nem jártam oda. Közvetlen a temetése után elmentem a megemlékező istentiszteletre, de azt hittem sosem lesz vége. Végigbőgtem az istentiszteletet. Azóta sem járok, mert mindig őt látom, rá gondolok, annyira felkavar.

 

Könyvek és kéziratok…

Összesen tíz könyvet adtunk ki három év alatt. Ezek maradtak belőle: Székely Marosvásárhely, Stockholmi szerelem, Székely legendáink világa, Székely mesék, melyben Rhédey Klaudiát, Bodor Pétert és Paget Jánost keltette életre, Siculicidium – Madéfalvi veszedelem; Árva Bethlen Kata: Így éltem. Az ötvenhatosokról, a Stockholmi tükörcserepek 1956-ból már csak három van.

Nagyon sok kézirat, terv maradt hátra, amit kis segítséggel talán ki lehetne adni. Egy, a Székely Marosvásárhelyhez hasonló képes, verses album Kézdivásárhelyről. A versek megvannak, a fotók is, csak össze kellene szerkeszteni. Ugyanilyen album készült Zaláról is, Szerelmem Zala címmel. Ez is szerkesztés alatt áll. Van még egy dráma, az is kéziratban, egy királyfalvi szerelmi gyilkosság története, azt dolgozta fel Laci. Aztán van egy regény, amiről nem beszélt még senkinek. Regénybe foglalta a trianoni kort, azt a kort, amiről az ő tudomása szerint senki sem mert még írni. Folytatta Švejk, a derék katona történetét, onnan, ahol akkor abbamaradt. Gondolkodott, hogy merre vigye Švejket, aztán úgy döntött, elhozza Erdélybe, Szentegyházára. Mivel én sokat meséltem Szentegyházáról, a szülővárosomról, megtetszett neki a hely, az emberek, a körülmények. Közben leírja a történelem eseményeit is. Nagyon érdekes gondolatmenet. Még tervezer egy kötetet az összes versével, hiszen rengeteg verset írt az évek folyamán. Ezt kellene összeszedni és feldolgozni, kár lenne, hogy elvesszen.

Még tartottunk könyvbemutatókat Verőcén kétszer is az Erdélyország az én hazám világtalálkozón, készítettek vele riportot a Kossuth rádióban, Budapesten a Székely Bujdosó Vendéglőben is, melynek a tulajdonosa egy volt csíki hokis, Nyárádszeredában. De a könyvekből  még maradt. 2012 novemberére volt megbeszélve egy könyvbemutató a Székely legendák kötettel Keszthelyen és Hévízen. Akkor történt meg a baj. Egy könyvbemutató meg volt még beszélve a stockholmi magyar nagykövetségen is, 2013 januárjára a Peregrinus Klub keretében. A másfél órás könyvbemutató megtartása érzelmileg nagyon nehéz volt, de jól sikerült. Ennek az előadásnak az anyaga is megvan…

A stockholmi Siculus Könyvkiadó tíz év után megszűnt létezni. Laci 2012. november 26-án halt meg,  2013. január 3-án temettük el. Tíz év telt el azóta. Hogy mi lesz a meglévő könyvek sorsa, még nem tudom. Sem a kéziratokét… De ha van valakinek valami konkrét ötlete, szívesen vesszük a megkeresést.


Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »