Aki a pár héttel ezelőtti fővárosi mezőgazdasági kiállításra (OMÉK) ellátogatott, az rémülten észlelhette, hogy a puding próbája manapság az, hogy az állam miként ünnepli saját magát. A vásár hatalmas csarnokaiban fényűző standokat kaptak a titkárnők, a portások, az unatkozó sajtóosztályok uralta államtitkárságok és a miniszteri kabinet. A főhatóságok pultjai fényárban úsztak, miközben a kistermelők, a borászok, a mézesek, a kenyeresek, a szörpösök, a szalámisok, a kolbászosok, a sonkások és a sajtosok szűk gettóba szorulva bizonygatták, hogy kik ők, és mit is keresnek ott.
Az állami seregszemlén a hungarikumok elméletével és rendszerével is barátkozhattak az emberek. Megpróbálhatták megérteni azt, hogy miért is kellett egy ilyen megállapító, csoportosító, összehasonlító, megkülönböztető és menedzselő szervezetet sok-sok bizottsággal együtt létrehozni. Az ugyan nem derült ki, hogy a hungarikumok közé miért pont olyan élelmiszerek tartoznak, amelyekből főként a legnagyobb gyártók nem igazán képesek jó minőséget előállítani. Az sem, hogy valami miért nem csak akkor lehet hungarikum, ha biztosan jó is. A prospektusokból, táblázatokból és diagramokból csupán az látszott, hogy a bizottságosdi ötlete termékeny talajra hullott, és a hivatal ugandai banánültetvényeket megszégyenítő módon burjánzik.
A hungarikumrendszer hatékonyságáról a sajtó rendszeresen beszámol. Az állami rádió pár nappal ezelőtti műsorában például a „csabai és a gyulai kolbász nagyüzemi gyártásának megteremtője, a kolbászok mindentudója” szerepelt, aki „európai hírűvé tette a gyulait és a csabait”. A nyolcvanas éveit taposó Dékány Ferenc elárulta, hogy két infarktuson van túl, a kolbász szeretetét pedig „már az anyatejjel szívta magába”. Mindennap kolbászt eszik kolbásszal, mondta. Gyulaival kezdi a napot, és csabaival zárja, minél kevesebb kenyérrel.
A „király” tehát mindent tud a kolbászról. Így feltehetően azt is, hogy a hungarikumtörvény épp kedvencei minőségét kezdi ki. Gyulai és csabai kolbász ugyanis ma már kizárólag Gyula és Békéscsaba közigazgatási határán belül gyártható, ami nem a minőséget, hanem ipari kolbászgyáraik versenyelőnyét erősíti. Ráadásul a régi, valóban hagyományos, jól bevált technológiát a jogszabály alapvetően felhígította. Két fontos hazai szaktekintély egy hitelesebb korból, Bittner János (hentesmester, kormányfőtanácsos, a felsőház és a Budapesti Hentesipartestület tagja) 1929-es Finom hentesáruk könyve című munkájában, illetve Nánási-Nagy Sándor 1941-ben kiadott Mészáros és hentesipari tankönyvében azzal kezdi, hogy szalámit és vastagkolbászt kizárólag túlsúlyos, idős és érett, legalább két, két és fél éves, 250-300 kilós sertésből szabad készíteni. Amióta azonban ezen élelmiszerek hungarikumok lettek, ez az alapvetés már nem szempont. Már akár 135 kilós állatból is készülhet szalámi és vastagkolbász. Nyilván nem azért, hogy szabad utat engedjenek a maródi nagyüzemeknek. Hogy külföldről olcsón behozott, mélyhűtött, ipari körülmények között előállított alapanyagot használjanak fel. Még a feltételezés is rosszindulatú.
Van azonban egy igazán jó hírem is. Végre a Balaton északi partján is található normális étterem, nem kell mindig Szemes felé venni az irányt a Kistücsökbe. Az Olimpia és a Laci! Pecsenye! után Takács Lajos nemrégiben a Tihany melletti Sajkodon szegődött el séfnek az Apáti étteremhez. Már az ő új étlapja szerint lehet válogatni az ételekből, amelyek egyszerűek, szépek és fantasztikusan ízletesek. Az jelentené itthon az áttörést, ha éttermeink többsége legalább ezt a színvonalat hozná. Az persze igaz, hogy ezekből nem lesz hungarikum, de talán jobb is ebből az egészből kimaradni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
