„Utána Vak Béla uralkodott, Vak Álmos herceg fia; mind a számos rosszat elkerülte, és alázatosan jócselekedetek gyakorlására adta magát. (…) Kezében megerősödött az ország, ellenségeit gyalázatra vetette az Úr mind a mai napig.” A Képes krónika némileg pontatlanul fogalmaz II. (Vak) Béla királyunkról, ugyanis Álmos herceg fiának számos rossz, sőt borzasztó élményt kellett átélnie élete során, és hatalma konszolidálása érdekében hosszú ideig a „jócselekedetek gyakorlásától” is igen távol került. II. Béla, aki megvakíttatásának köszönhetően kapta a „vak” jelzőt, fiatalon, mindössze 33 évesen, 1141. február 13-án búcsúzott az árnyékvilágtól.
Béla nem örvendhetett nyugalmas gyermekkornak. A zaklatott ifjúkor okozója apja Álmos volt, akit nagybátyja, I. Szent László az utolsó pillanatban megfosztott a koronától és utódjául Álmos bátyját, a korábban papnak szánt, nagy műveltségű Kálmánt nevezte ki. Álmos nem tudta elviselni a kudarcot és Kálmán megkoronázása után többször megkísérelte megszerezni a trónt.
A két testvér már 1098-ban egymásnak ugrott, de ez csak kakaskodás volt, vér még nem áztatta a földeket, mert Álmos és Kálmán a főurak nyomására baráti jobbot nyújtott egymásnak.
Az öcs azonban nem tudott megnyugodni: a következő évtizedben folytatta ellenállását, és külföldi fegyveres segítséggel próbálta elragadni a trónt bátyjától.
Kálmán katonáinak 1106-ban, illetve 1108-ban lengyel, majd német seregekkel kellett birokra kelniük. Álmos mindkét alkalommal elbukott, de bátyja, miután lázadó öccse bűnbánatot gyakorolt, megint megbocsátott neki.
Kálmán és Álmos – ideiglenes – békéje (Képes krónika)
A tűzszünet azonban csak ideiglenesnek bizonyult, és a helyzet annyiban bonyolódott, hogy ekkorra már mindkét fivérnek fiúörököse volt, azaz mindketten a végsőkig elszántak voltak arra, hogy fiaik számára megszerezzék a hatalmat.
Álmos fia, Béla 1108 tájékán született. Kálmánnak végül 1115-ben elfogyott a türelme, miután fülébe jutott, hogy öccse újabb lázadásra készül.
A bosszú rettenetes volt: a király Álmost fiával, Bélával együtt megvakíttatta. A szerencsétlen gyermekre kasztrálás is várt volna, de állítólag a végrehajtó keze végül megremegett.
A Képes krónika következőképpen számolt be az esetről: „…a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De, aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, annak heréit vitte a királynak.”
A Kálmán-, illetve az Álmos-párt több évtizedes csatájában úgy tűnt, Álmos és hívei elbúcsúzhatnak a koronától, mivel 1116-ban, Kálmán halála után, annak fiát, Istvánt magyar királlyá koronázták. A megvakíttatott rokonokat István békén hagyta, apa és fia a dömösi kolostorban folytatta életét.
Az Álmos-párt 1125-ben azonban újra akcióba lépett, miután II. Istvánt külpolitikai kudarcok érték; a sikertelen halicsi hadjárat és a dalmát városok elvesztése a király számára súlyos presztízsveszteséggel járt.
Álmos szervezkedése azonban unokaöccse tudomására jutott, így a lebukott herceg életét féltve Bizáncba szökött, hátrahagyva fiát, akit hívei sikeresen rejtegettek István bosszúja elől.
A Bizáncba távozó Álmos körül egy sereg főúr gyülekezett. A bizánci uralkodó menedéket adott nekik, mert ebben az időben a bizánci-magyar kapcsolatokat súlyos gazdasági és politikai nézeteltérések terhelték, amelyek 1127-ben háborúba torkollottak.
A gyermektelen és egyre romló egészségi állapotú II. István feltehetően ekkortájt jelölte ki utódát, Zsófia nevű nővérének fiát, Sault. Az utód megnevezése nemcsak neki, hanem az Árpád-ház Kálmán-ági leszármazottjainak, és a Kálmán-párti főuraknak is rendkívül fontos volt, akik joggal tarthattak attól, hogy II. István halála után, hivatalos trónörökös hiányában, a Bizánc által támogatott Álmos, vagy fia, Béla megszerezheti a trónt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
