Az ipolypásztói Zalabai Zsigmond emlékház és falumúzeum már 12. éve várja a látogatókat – akik az utóbbi időben ugyan kissé elmaradoztak a járvány miatt, de a falu hangulata, fekvése, illetve Zalabai emléke ettől még változatlan módon megvan.
Ízlésről vitázni igencsak hálátlan feladat, ám azzal sokan egyetérthetnek, hogy az Alsó-Ipoly mentén kanyargó országút biztosan a szlovákiai magyar nyelvterület egyik legvonzóbb útvonala. Bajta és Szete között számos helyen érdemes megállni némi „meditációra” az út mellett, valamelyik dombtetőn vagy egy faluban. Viszont milyen „útikalauzt” válasszon magának az ember mindehhez? Idestova 37 éve annak, hogy megjelent Zalabai Zsigmond (1948-2003) ma is élvezettel olvasható falu- és tájmonográfiája, a „Mindenekről számot adok”, majd egy évvel később a második kötet „Hazahív a harangszó” címmel. Az első könyv nemcsak az irodalmár szülőfaluja, Ipolypásztó világában, hanem a tágabb térségben is eligazít minket, hiszen az egykori Hont vármegye déli részének történetének valóságos tárházával is találkozhatunk, ha átböngésszük annak lapjait.
A 2009-ben létrehozott emlékházban és falumúzeumban Szűcs Júlia, az önkormányzat alkalmazottja vezet körbe minket. „Közvetlen ember volt” – mondja kalauzunk Zalabairól, majd gyorsan hozzáteszi, mindenkivel egyszerűen, barátságosan beszélt a faluban, s hogy tudta, honnan indult. A stílusában megkapó, szép fekvésű portával rendelkező házról az önkormányzat visel gondot. Ha valaki szeretné megtekinteni, úgy elég felkeresnie a községi hivatalt, ahonnan valaki kézségesen, ellenszolgáltatás nélkül megmutatja majd neki a helyszínt, igény esetén akár a nem is olyan messze álló templomot is.
A Zalabai-emlékszoba – amelyet az irodalmár személyes emlékei és fényképei díszítenek – a háromosztatú lakórész hátsó szobájában található. A konyhában és a tisztaszobában néprajzi értékű berendezési tárgyak vannak mindenütt – felük eleve a család tárgyi hagyatéka, míg a többi különféle helyi gyűjtések jóvoltából került a kiállítóhelyre.
A 21-es szám alatt található emlékházat az elmúlt 2-3 évben a korábbi évekhez képest sokkal kevesebben keresték fel a koronavírus tombolása miatt. Szépen látszik ez a vendégkönyvbe megejtett bejegyzéseken is, illetve Szűcs Júlia is megerősíti ezt.
Talán minden hasonló emlékszoba és -ház annyira válik élővé, amennyire azt a látogató azzá képes tenni. Ellenkező esetben a közszemlére bocsájtott fényképek, személyes tárgyak s az egész miliő holt objektumok együttese lesz. Fura követelménynek tűnhet, de a pásztói ház felkeresése előtt érdemes átböngészni Zalabai két említett művét. Örülhetnek azok a falvak, amelyek tehetséges irodalmárt adtak a világnak, hát még ha az úgy viszonozza ezt, mint az idejekorán elhunyt kritikus és irodalomtörténész.
„Üldögélek itt, rálátva szépen falumra, magasan a főutcáját szembekapó szőlődomb tetején, üldögélek itt órák óta már, kiszakadva mintegy az én időmből, s belehullva a rejtett, a lappangó, a tudat alatt megbúvó időbe (…)” – ekképp fogalmaz Zalabai a második kötet utóiratában. Talán az ehhez hasonló személyes „meditációs” szálak tették akkor és azóta is szerethetővé a kétkötetes művet. Lassan 40 év távlatából is bensőségesen hangzik, ahogy a szerző számot vet például életpályájával, s azzal a vívódástól sem mentes „kétlakisággal” a kis falvak és a városi központok között, amely az ő generációját már tömegesen érintette.
Az, ahogyan Zalabai Zsigmond az őskortól az első világháború végéig terjedő falu- és tájtörténetet kibontotta, majd bemutatta a már a 80-as években is elenyészőben levő megannyi néprajzi jelenséget, szépen példázza a ma mégannyira kicsinek és félreesőnek is tűnő falvak és tájegységek szinte kimeríthetetlenül gazdag és marasztaló világát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
