Egy iraki domonkos nővér megrendítő tanúságtétele: Számos keresztény úgy érzi, Isten elhagyta őket

Egy iraki domonkos nővér megrendítő tanúságtétele: Számos keresztény úgy érzi, Isten elhagyta őket

A Ninivei-fennsíkon található Karakos városában él Silvia Batras domonkos nővér. Az iraki keresztények helyzetéről: menekülésről, visszatérésről, eltévelyedésről, az újjáépítés reményéről nyilatkozott a Vatican Insider vatikáni hírportál munkatársának.

„Amikor a Ninivei-fennsíkon elterjedt a hír, hogy jövőre Ferenc pápa Irakba látogathat, kitörő öröm töltötte el az embereket. Meghatott a Szentatya szándéka, hogy közénk jön, hogy kinyilvánítsa közelségét és együttérzését: szükségünk is van rá. A háború – ebben a formájában véget ért, de az emberek nehezen lelnek békére” – mondja az al-Kusból (Alqosh) származó 38 éves iraki domonkos szerzetesnővér, Silvia Batras. 2014. augusztus 1-jén, az Iszlám Állam frontvonalának közeledtével elhagyták a telszkufi rendházat, és az al-kusi domonkos intézményben találtak menedéket. Öt nap múlva elterjedt a hír, hogy az Iszlám Állam katonái ide is benyomulnak, éjnek éjjelén sikerült a helyiek többségével együtt Kurdisztánba menekülnie. Erbílben élt, ahol a helyi domonkos közösséget vezette, hittant tanított, és a keresztény menekültek számára létrehozott iskola igazgatóhelyettese volt. Tavaly júliusban visszatért a Ninivei-fennsíkra, ahol Karakosban telepedett le nővértársaival együtt.

– Milyen állapotok fogadták önöket Karakosban a felszabadítást követően, amikor a nővérekkel visszatértek a városba?

– Mindenhol romokat találtunk. A házak többségét kifosztották, kiégtek, vagy bombatalálat pusztította el őket, a templomokat lerombolták, a rendházak is a lángok martalékává váltak. A nővérek teljesen használhatatlan állapotban találták a konventünket: az Iszlám Állam katonáinak pusztítása mindenre kiterjedt, még a könyvtár köteteit is elégették.

Egy héttel később, amikor a nővérek visszatértek a településre, az épületet még rosszabb állapotban találták: valaki pár nappal korábban egy robannószerrel megrakott járművel felrobbantotta. Az idő múlásával, sok áldozattal a rendház és az iskola újjáépült. Sikerült az óvodát, az általános iskolát és a felső tagozatot is beindítanunk, ahol igazgatóhelyettes lettem. Szeretném őszinte hálámat kifejezni az olasz egyháznak és a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) pápai jogú segélyszervezetnek, hogy támogatták az újjáépítést.

– Hogyan írná le az életet ma a városban?

– A visszatért családoknak sikerült újjáépíteniük, vagy helyreállítaniuk a lerombolt házaikat. A használható álapotba hozott templomokban naponta tartanak liturgiákat. Az élet, lassan és sok fáradozás után újraindult. Nem érezzük veszélyben magunkat, mint korábban többször; tavaly, amikor visszatértünk, a helyzet még nem volt stabil, és a romok alatt számtalan holtest feküdt. Mégis, a javulás ellenére, még rengeteg nehézséget kell legyőznünk: például az elektromos áram- és a vízellátás egyszerre csak néhány óráig biztosított, és nem is naponta. Különösen hiányoznak a munkahelyek. És nagy szegénység van.

Hírdetés

– Milyen nyomokat hagytak a lakosságban az Iszlám Állam kegyetlenségei, a gyors menekülés a Ninivei-fennsíkról, a fáradságos és gyötrelmes visszatérés?

– Minden megváltozott. Egyeseket megerősítettek az átéltek és elhatározták, hogy álhatatosan kitartanak, és táplálják a jövőbe vetett hitet. Mégis, az ezen évek drámai eseményei sokakat megmérgeztek és elbátortalanítottak. Sok felnőtt, a mindennapok nehézségeitől elkeseredve és a munkahely hiánya miatt emigrálni szeretnének. Sok fiatal vonakodik, hogy beiratkozzon iskolába, azt gondolják, hogy ez az ország nem tudja a jövőt biztosítani a számukra. Akik végeztek, elbátortalanodnak, mert nem találnak munkát azután, hogy a nehéz körülmények között tanultak. Léteznek mérnökök, ügyvédek, és tanárok, akik kétkezi munkásként élnek és még szerencsésnek érezhetik magukat, hogy munkát találtak.

Mi, nővérek más szerzetesrendek tagjaival és a városban jelen lévő huszonöt pappal azon dolgozunk, hogy anyagi és lelki segítséget nyújtsunk mindenkinek, különösen a leginkább rászorulóknak, és azoknak, akik elvesztették a reményüket és bizalmukat Istenben.

– Ezekben a nehéz években mit értett meg és tapasztalt meg Istenről?

– Visszagondolva arra, amikor 2014. augusztus 6-án éjszaka menekültem, nemcsak féltem, de meg is haragudtam Istenre: nem értettem, mi történik, úgy éreztem, a tenger közepén vagyok egy viharverte bárkában. Azután Erbílben, könyörögtem, és segítséget nyújtva a menekülteknek, megértettem:

Az ő karja támogatott minden pillanatban: kihozott bennünket a Ninivei-fennsíkról, elvezetett Kurdisztánba, fenntartott sok éven át menekültként, megsegített, hogy hazatérhessünk, és ma az újjáépítés idején mellettünk áll, erőt és reményt ad. Hogy mit ismétlek az eltévedt keresztényeknek? Az Úristen nem hagyott el minket. Hinnünk kell őbenne. De azt hiszem, nem kimondani kell, hogy „hiszek”: ennek a hitnek jelen kell lennie a kezekben, a szívekben, az értelmünkben, hogy dolgozzunk. Isten kezeket, szívet és értelmet adott – hogy ővele együtt egy jobb világot építsünk.

Forrás: Vatican Insider/Catholica.ro

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
(ki)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »