Azt mondják, életünk elvarratlan szálai – még ha nem is tudatosítjuk – léleknyomorítóan hatnak ránk, ártó erővel munkálnak bennünk. Nincs ez másként a közösség szintjén sem, a sérelmek, a lezáratlan múlt, a ki nem mondott fájdalmak óhatatlanul dolgoznak a kollektív tudatalattiban, ott üszkösödnek, félelmeket táplálnak, s megölik az önbecsülést. Száz évünk számtalan történése várja még a végét, remélve a tisztességes rendezés lehetőségét.
Hét és fél évtized sem volt elég arra, hogy kilépjünk a Beneš-dekrétumok árnyékából, s lezárjuk a múlt század egyik legsúlyosabb tehertételét, a kollektív bűnösség vádját. Hiába jött el az új rendszer szabad világa, majd a 21. század, aztán az Európai Unió, semmi sem tudta múltidősíteni a rendeletekbe foglalt beneši gonoszságot.
Megbélyegzésünk máig a csehek és szlovákok megelégedésére szolgál, s az sem zavarja őket, hogy hazugságot éltetnek. Hazudnak önmaguknak, mert elhiszik, ez így rendjén van. S hazudnak a világnak, mert azt mondják, hogy a jogfosztó beneši rendeleteket ugyan nem törölték el, de nincs jelentősége, mert már úgysem hatályosak.
Mostantól ez az orbitális hazugság már nem mondható, a napokban ugyanis a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Szlovákiát egy Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos jogvitában.
A szlovák sajtó és a közvélemény ismét elfordította a fejét, s még hírként sem foglalkozott az üggyel, de ettől a tény még tény marad: a döntés fontos határköve a szlovák igazságszolgáltatásnak, mivel nemzetközi színtéren nyert bizonyítást, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ma is van példa a vagyonelkobzásra.
A több mint tíz éve húzódó ügy szövevényes, számos fordulatot megélt, mire Strasbourgba került. Noha az ott született döntés elsősorban a szlovák bírósági eljárás igazságtalanságát mondta ki, közvetve azonban arra is rámutatott, hogy a szlovák állami szervek azért koboznak el ingatlanokat, mert egykoron tulajdonosai magyarok voltak, vagyis a Beneš-dekrétumokra hivatkozva kollektív bűnösök. Régóta reméltük, hogy a többségnek előbb-utóbb szembesülnie kell a jogfosztás igazságtalanságával, a hazugságok súlyosságával.
Az uniós csatlakozáskor Brüsszel elfogadta a szlovák érvelést, hogy a dekrétumok már nem hatályosak, majd három év múlva a szlovák parlament minden következmény nélkül megerősítette a beneši rendelkezéseket. S mindez megtörténhetett itt, az Európai Unióban, ahol egyébként annyira vehemensen lépnek fel minden diszkrimináció ellen.
Az igazáért harcoló Bosits Miklós most tehát megnyert egy nagyon fontos csatát: a szlovák hatalmi szervek kénytelenek lesznek lépéseket tenni az ügyben, így valószínűleg a magyar férfi visszakaphatja a perelt erdeit.
A nyert csata egész közösségünknek bizakodásra adhat okot, még ha tudjuk is, hogy a hazugságból és gyűlöletből felépített falakat nehéz lesz lebontani, de talán nem teljesen reménytelen.
A rendszerváltás legtermészetesebb velejárója lett volna az igaztalan döntésekkel való szembenézés, a leszámolás a második világháború utáni gyűlöletpolitikával. Nem így történt. Sőt, csehek és szlovákok egyaránt évtizedek múltán is jogosnak ítélték az akkori jogfosztást.
Az elutasítás ösztönös volt, a gyűlölet zsigeri, s aki erről másként gondolkodott, azt hazaárulónak tartották. Ezt a jelzőt kapta 1990 januárjában Václav Havel is, miután államfőként első németországi útján bocsánatot kért a németektől. Nekünk, magyaroknak még ennyi sem jutott, az ellenünk elkövetett bűnök miatt soha egy szlovák közjogi méltóság sem emelte fel a szavát, mindössze František Mikloško kereszténydemokrata politikus 2005-ben egy budapesti kitüntetés átvételekor, ahogy pártja akkor mondta, „szigorúan magánemberként kért elnézést” a magyarokat 1945–48 között ért sérelmekért.
Nehéz a többség elutasító hozzáállását a kisebbségi lét szemszögből felfejteni, mert érthetetlen, mi munkál mögötte. Csupán a tolvajlott vagyon elvesztése miatti félelem? Vajon mélyen belül beismerik, hogy ez nem csak történelem, és nem csupán anyagi és politikai kérdés, egy közösség megbélyegzésének súlyos erkölcsi vetülete is van.
S mint minden igaztalan döntés, ez is joggal várja jóvátételét. Erkölcsit és anyagit egyaránt. Mindenekelőtt azonban véget kell vetni a hazugságoknak, s a dolgokat nevükön kell nevezni. Az államfő egy éve méltányosságot ígért ügyeinkben, de semmit nem tett. Félő, az új hatalomtól sem várhatunk sokat. Pedig nem elég demokratának és nyitottnak látszani, annak is kell lenni.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
