Hónapok óta járnak a gyerekeink fociedzésekre. A fiam, aki hétéves és különleges neveltetési igényű gyerek, nem várt módon profitál a feszes tempóból. A tízéves lányom meg végül szintén a focinál kötött ki. Már óvodában is afelé kacsintgatott, ám én inkább megkínáltam sok egyéb sporttal. Egy ideig lovagolt, de mikor szomorú szemekkel azt mondta, ő mégiscsak focizni szeretne, engedtem ennek a nem lányos sportnak, és milyen jól tettem. Pár hét leforgása alatt válogatták be az eggyel nagyobb, komolyabb csapatba, mondván, hogy rendkívül jó mozgású harcos lehet belőle. Mi tagadás, büszke vagyok.
Pozitívumként értékelem azt is, hogy a ma már sajnos vegyes település, Taksony pályáján kénytelenek szlovák nyelven is kommunikálni, ha szeretnék, hogy megértsék őket. A csapaton belül remekül működik az elfogadás és senki sem több, vagy kevesebb nyelvi hovatartozása miatt. Köszönhető ez a rendkívül emberközpontú edzőnek, Renczés Tamásnak is.
Sajnos azonban érnek minket, őket atrocitások, amiket nem tudnak hova tenni, nem értik. Egyik alkalommal, edzés után még maradtak volna, bólintottunk a férjemmel. A fiam látván a nagy tizenhárom-négy éveseket, kedvet kapott, hogy csatlakozzon, a nyelvi korlát azonban nem engedte, hogy ezt szóban fejezze ki, odament és megpróbálta megkaparintani a labdát. A fiúk válasza erre az volt, hogy megkergették és jól hátba vágták Ármint, aki igazán csak akkor sír, ha valami nagyon fáj neki.
A lelke fájt akkor csillapíthatatlanul, nem a háta és egész este azt kérdezgette: anya, miért nem játszhattam velük, a pálya nem mindenkié, a labda nem közös?
Egy másik alkalommal szem- és fültanúja voltam egy ízig-vérig felvidéki magyar számára igazán bicskanyitogató diskurzusnak. Egy cserfes óvodáskorú kislány egy Jázminnal egyidős fiúval szeretett volna passzolgatni a pályán, ezt a tudtára is hozta, csak épp magyarul. A fiú mondta neki, hogy ,,Nerozumiem.’’ (Nem értem.), a kislány csak próbálkozott tovább, mire a fiú ingerülten odavágta neki, ,,Nechápeš, že ja ti nerozumiem a inak na Slovensku po slovensky.’’ (Nem fogod fel, hogy nem értelek, egyébként is, Szlovákiában szlovákul.).
Hétvégén a híresen magyargyűlölő Patán játszik a lányom csapata. Felkészítettem a lányomat arra, hogy próbáljon meg minden durvaságot kizárni meccs közben. Mindig elképedek a gyermeki bölcsességen, azt mondta, ő amiatt megy oda, hogy játsszon egy jót és nem érdekli azok véleménye, akik őt nem ismerik és nem építik a teljesítményét, egyedül az edző és az édesapja kritikája a mérvadó számára. Az meg, hogy magyarként és lányként focizhat egy fiúcsapatban, olyan mértékű siker számára és annyira elköteleződött a foci iránt, hogy nem tántorítja el pár bekiabálás.
Gondolkodóba estem és felismertem, hogy bennünk, felvidéki magyarokban lazult ez az elköteleződés az identitásunkat illetően, ami gyermekkorban igazán fontos, hogy minél szorosabbá váljon.
Kedves felvidékiek! A pálya az ország, a labda pedig a mindennapok. Ahhoz, hogy a sikert szimbolizáló gólt berúgjuk és mindnyájan maradéktalanul örülhessünk, szükség van mindenkire. Szükség van ránk, magyarokra azért is, hogy meghallják a szavunk és ne akarják már a gyerekeinket is lecsitítani egy na Slovensku po slovensky-vel, hogy egy magyarral pályára lépni egy szlovák gyereknek ne lealacsonyító legyen, hanem természetes, és a kézfogás mindkét részről őszintévé és tisztességessé váljék. Nem kevesebbről döntünk szeptember 30-án, mint arról, ki érhet labdához a pályán és ki marad a kispadon az újabb meccsig.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
