Május 14-én a Kecskeméti Vadaskertben egy fiú a tiltás ellenére benyúlt a vemhes Zarához, aki ösztönösen beleharapott a kezébe. Ő pedig, valószínűleg a rémülettől, földhöz csapta a szurikátát. Zara és utódai azonnal elpusztultak – írja a Baon.hu.
Tokovics Tamás, a Kecskeméti Vadaskert igazgatója ismertette a szomorú esetet:
Mementó
Szomorú esemény történt ma a Kecskeméti Vadaskertben. Nem tudom, hogy minek tudható be a tragédia, a szabályok semmibevételének, a nekem mindent lehet viselkedésnek, a kivagyiságnak, nem tudom…
Május az osztálykirándulások hónapja, így ma is több csoport érkezett a Vadaskertbe. Ezek a csoportok, gyerekek, kísérőik többnyire betartják az előírásokat, melyek nem csak a belépéskor figyelmeztetik az ide látogatókat, hanem külön az egyes kifutóknál is.
Az egyik legnagyobb kedvenc, és itt mondhatom, hogy nem csak a miénk, a látogatóké, hanem a médiáé is, Zara, a kis szurikáta. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy másfél évvel ezelőtt lett médiasztár, mikor idekerült hozzánk. Sürgés-forgásával, kíváncsiságával, bújásával kivétel nélkül mindenki szívébe belopta magát. Fél éven keresztül, amíg nem készült el az új kifutója, minden nap az irodámban töltötte a nappalokat, az éjszakákat pedig otthon a házunkba. Ezalatt nem csak a közös pihenések hozták közelebb hozzám, de a spánielünknek is kiváló játszótársává vált. Amikor elkészült az új birodalma, fájó szívvel mondtam le a napi kocsikázásról, a közös „tévézésről”, de mindnyájan úgy gondoltuk, hogy ez a helyes, nem csak nekem, hanem Neki is.
Nagy öröm volt mindenki számára, amikor egy ifjú legény, Zorró is megérkezett, és szerelmük gyümölcse is megszületett. Emlékszem, amikor a nagy esemény történt, bementem hozzájuk a kifutóba és leültem egy fára. Kijött Zara, és elkezdődött a szokásos rituálénk, az üdvözlő dörgölőzés, majd a bújás a kabát alá, és az elégedettség hangjait is hallani véltem. Majd miután letettem, bement a kotorékába és kihozta a kicsinyét és letette a lábam elé, hogy bemutassa. A könnyeimmel küszködtem, akár csak most minderre, és a mai eseményre visszagondolva. A meghitt percek ritkultak, hiszen tudtam, hogy a családot ezután már nem én jelentem neki, hanem Zorró és az apró utód. A kicsi cseperedett, és mi is bíztunk benne, hogy egy új kolónia alakul, hiszen Zara pocakja az idén is ismét nőni kezdett.
A mai napig…
Mivel tudtuk, hogy a viselkedése megváltozik ilyenkor, külön figyelmeztető táblákat tettünk ki, hogy ne nyúljanak be az állathoz, mert harap. Sajnos nem mindenki fogadja meg az utasításainkat, még akkor sem, ha az az Ő érdekében történik. És sajnos meg is történt a baj. Egy fiú a többszörös figyelmeztetés ellenére benyúlt, és Zara, védelmezve jelenlegi és leendő családját, beleharapott a gyerek kezébe, aki a fájdalomtól vagy a rémülettől földhöz csapta a kis szurikátánkat. Zara és vele együtt utódai is a helyszínen, rögtön elpusztultak, és újraéleszteni sem tudtam.
Hogy kinek a hibája?? Azzal, hogy a mai fiatalság egyre kevésbé tiszteli a természetet, az életet, vagy hogy a kísérő tanárok egyre kevésbé tudnak odafigyelni a rájuk bízott diákokra, vagy hogy a szülőknek a nagy hajtásban egyre kevesebb idejük marad egy-egy beszélgetésre, ahol felhívják a figyelmüket gyermekeiknek az egymás, és a természet iránti tiszteletre… Szóval ezeknek a hibáknak a kutatásával feltárásával sajnos már nem tudjuk visszahozni Zarát az életbe. De! Talán e sorok olvasása után le kellene ülnünk, egy kicsit magunkba fordulnunk, és elgondolkoznunk azon, hogy egy-egy meggondolatlan cselekedetünkkel hány embert, gyermeket fosztunk meg az élménytől a természet múlandó szépségétől, egy önfeledt mosolytól…
Kérek mindenkit, ne kezdjünk bűnbakot keresni, hiszen azzal már nem tudjuk meg nem történtté tenni a tragédiát, de kezdjünk apró lépésekkel egy olyan világot építeni, ahol ilyen dolgok nem történhetnek meg, ahol figyelünk a természetre, egymásra, és a közöttünk lévő harmóniára. Mi, a Vadaskert dolgozói mindent megteszünk azért, hogy a hozzánk látogató vendégek korosztálytól függetlenül felejthetetlen élményekkel gazdagodjanak, részesei legyenek, ha csak egy kis időre is, a természet csodáinak. Kérem, kérjük Önöket, hogy vigyázzanak erre a csodára, hogy még nagyon sokan átélhessék azt a sok felemelő élményt, amivel a Kecskeméti Vadaskertben találkozhatnak.
Így emlékezzünk Zarára, a kis szurikátánkra!
Köszönettel:
Tokovics Tamás
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
