A CEU bejelentette, hogy a 2019-20-as tanévtől összes amerikai diplomát adó képzését áthelyezi Bécsbe. Akik már megkezdték tanulmányaikat – mint én – még befejezhetik itt, aztán nem lesz több budapesti évfolyam. Vesztettünk.
Meglehet, nem a legnagyobb, legfontosabb csatát, de egy jelentőségteljeset.
A magyar kormánypárt egy tollvonással száműz egy szabad egyetemet az országból, ahogy a despota száműzi a szabadgondolkodókat, ahogy a középkori királyok űzték ki országukból a zsidókat. Létrejön az első – de ki tudja – talán nem az utolsó emigráns egyetemünk.
A CEU távozása sokaknak fájdalmas. Fájdalmas, mert újra felmutatja, amit már egyébként is tudtunk: a zsarnokság uralma teljes; amíg tehetjük, amit tehetünk, zsarnokaink kegyelméből tehetjük. De a pénzt, az épületeket, az áramot, a kenyeret akkor vonják meg tőlünk, amikor kedvük tartja. A kormány az óvodásokat kínzó ötödikes kaján és cinikus örömével nézi végig a küszködést; aztán már azzal se. Csak szól: ezt az engedélyt nem írjuk alá, ezt az épületet, szobát, sarkot többé nem használhatod, ezt a területet többé nem kutathatod. Törődj bele.
A CEU távozása fájdalmas, mert az egyik utolsó hely szűnik meg az országban, ami még „fejlett”, „színvonalas”, „nyugatos”. Ahol az ember még talán őszintén azt gondolhatja, valahol máshol van, valami más felé halad, mint tőle néhány száz méterre fekvő parlament körül elterülő ország. Egy újabb szellemi oázis, a kitörés egy újabb pontja szűnik meg, amely a legtöbbek számára – és különösen azok számára, akiket ez a zsarnokság a legjobban megnyomorított – már így sem volt elérhető, de legalább – sovány vigasz – volt.
A CEU távozása fájdalmas, mert így a magyar tudományosságból nem marad egyéb, mint a szüntelen küszködés, hogy elhitessék a kormánnyal, hogy ami a magyar akadémiai életben zajlik az nem csak család- és nemzetbarát, de egyúttal profitábilis és innovatív is.
Az akadémiai életen, a tanszabadságon elkövetett erőszaktételeket lassan szó nélkül hagyják – nehogy az a kevés pénz, állás, lehetőség is veszélybe kerüljön, amit még engednek. Lassan porrá foszlanak a lélek szélben égő szárnyai, a gondolat és értelem a szervilitás és szellemi igénytelenség mocsarának mélyén eltemetve hallgat.
A CEU távozása fájdalmas, mert talán ez volt az utolsó intézmény itthon, ami még emlékeztetett a rendszerváltás ígéretére; arra, hogy egyszer mi is ott lehetünk a világelsők között, hogy utolérhetjük a „nyugatot”, felzárkózhatunk. A Momentum péntekre, a bejelentés másnapjára tüntetést hirdetett meg; a címe: „Nem adjuk a jövőnket! Nem hagyjuk a CEU-t!” Valóban, évtizedekig ez volt a jövőnk; egy kézzelfogható darabka abból a nyugatos, kozmopolita, fejlett, felzárkózott jövőből, aminek el kellett volna jönnie, de ami inkább most maga is Bécsbe távozik.
Persze már ez a darabka jövő is csak a filantropikus kegyelem ajándéka volt; nem a saját munkánk, erőfeszítésünk, felzárkózó képességünk eredménye.
Egy szilánknyi oda nem illő centrum, amit a posztfasiszta terrorizmusba forduló félperiféria idegen testként vet ki magából.
Mi jön ezután? A gyász, azoknak a gyásza, akik még őszintén hitték, hogy mi is oda tartozhatunk. A megvetés, azoknak a haragja és megvetése, akik őszintén hiszik, hogy mindez a megtisztulás, a valódi felemelkedés előszobája. És a tömegek hallgatása, akik talán nem is tudják, hogy ma még néhány centivel mélyebbre nyomták őket a megaláztatásba és szolgaságba.
És még? Talán néhány fájdalmas görcs, a tehetetlenség, a lenyomottság, a kilátástalanság feszítő érzése. A megrablottság érzése, a jövőtlenség érzése, a méltóságunk megtagadásának érzése. És a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább. És a remény, hogy ennek nem kell így mennie. Hogy nem kell a zsarnokság minden újabb lépésére cinikusan legyintenünk – úgyis tudjuk mi lesz, az ellenállás úgyis értelmetlen. És a gondolat, hogy ez az ország és ez az élet, a saját közös életünk még lehet a miénk; hogy a kiszolgáltatottságunk és megaláztatásunk nem valami felsőbb akarat, magyar sors, kényszerpályára állított történelmi fejlődés eredménye – hogy mindezellen tehetünk. És talán tett és küzdelem, és vereség és győzelem.
A CEU megy. Vesztettünk. A veszteség fájdalmas. De ez a fájdalom csak akkor ér valamit, ha segít tisztábbá tenni, hol tartunk, mivé lettünk, mi lett az ígéreteinkkel, a szabadságunkkal, a jövőnkkel; hogy mennyire kiszolgáltatottá, tehetetlenné, reménytelenné váltunk; ha ráébreszt minket, hogy mindebből végtére is elég volt; hogy végre vissza kell követelnünk a tudományos életünk, az egyetemeink, az országunk, a saját életünk és a saját sorsunk feletti uralmat.
Kapelner Zsolt: A CEU-val újabb darabka jövőt dobtunk ki
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
