Hogy lehet együtt élni másokkal, ha szóba sem állunk velük? Ha elvből nem tanuljuk meg a nyelvüket…? Ha először a legrosszabb emlékeink jutnak eszünkbe róluk…? Ha zsigerileg tiltakozunk az ellen, hogy bármiféle közünk legyen hozzájuk…?
Amikor a vitéz úgy döntött, egyedül veszi fel a harcot az ellenséggel, a csata már eldőlt. Keresztény katonák tízezrei feküdtek vérbe fagyva a Rigómezőn (szerbül: Kosovo polje, erről a síkságról kapta nevét a későbbi Koszovó – a szerk.). Miloš Obilić viszont tudta, most az ő kezében van népe sorsa. A törökök táborába lovagolt, s ahogy Murád szultán sátrához ért, azt mondta, felvette az iszlám vallást, és csatlakozni szeretne a győztes sereghez. Amikor letérdelt, hogy megcsókolja a szultán csizmáját, hirtelen előrántotta ruhája alá rejtett tőrét, és mélyen a szultán testébe szúrta. Murád szinte azonnal meghalt. Obilić nem tévedett: tette döntő szerepet játszott a szerbség fennmaradásában. A csata hősei, Lázár fejedelem, a Jugović fivérek, egy koszovói lány idővel mitikus nagysággá emelkedtek, kulcselemévé váltak a nemzeti identitásnak, így a szerbek – az albánokkal és a bosnyákokkal ellentétben – elkerülték az iszlamizálódást.
Amikor a koszovói háború 1999-ben véget ért, Gjilan városában a helyi albánok traktorral vonszolták végig az utcákon Lázár fejedelem szobrát. Ezért a NATO parancsnoksága alatt működő nemzetközi békefenntartó haderő, a Kfor egy amerikai bázisra szállította a szobrot, hogy megőrizzék az utókornak. Később egy közeli szerb település jelentkezett a műalkotásért. A falut Šilovónak hívják, és 2007 óta itt magasodik Lázár fejedelem szobra.
http://mno.hu/
Mint az olaj és a víz – így jellemzik általában a szociológusok a szerbek és az albánok együttélését, amelynél találóbb hasonlat aligha létezik erre a kapcsolatra. A két nép viszonya a koszovói háború előtt leginkább távolságtartónak volt nevezhető, a kilencvenes évek véres eseményei aztán a teljes nemzeti elkülönüléshez vezettek.
Különösen igaz a hasonlat a koszovói Šilovóra, amely fizikailag is elkülönül egy szerb és egy albán településrészre. A helyiek így inkább „szerb Šilovónak” és „albán Šilovónak” hívják a maguk faluját. Az előbbi kétezer lelket számlál, az utóbbiban pedig háromszázan laknak – igaz, a környező településeken mindenütt albánok élnek.
– Hogy tekinthetném azt a Koszovót saját országomnak, amely ennyire mostohán bánt velünk? – kérdez vissza a szerb oldalon élő Jovica Stanković, amikor arról érdeklődünk, hogy most, Koszovó függetlenségének tizedik évfordulóján milyen érzések munkálnak benne. Elmeséli: régebben nem itt, hanem Uroševacon élt, ahol a Kfor katonáinak kellett megvédeniük a családját, amely veszélyben volt az albánok miatt. A férfi úgy látja, a koszovói intézmények ma sem védik meg őket, így egyáltalán nem véletlen, hogy az itteni szerbek továbbra sem szeretnének Priština (Prishtinë) irányítása alatt élni. Nem is akartak koszovói állampolgárságot, de aztán rákényszerültek, hogy igénybe vehessék a korábbi állami szolgáltatásokat. Az autóját is két helyen kell regisztrálnia, mondja Stanković, hogy ne fizettessenek vele minden alkalommal, ha átlépi a szerb–koszovói határt. Jól jelképezi a Šilovóban élő szerbek viszonyát Prištinához, hogy még koszovói SIM-kártyát sem vesznek, mert ez annyit jelentene nekik, hogy elfogadták Koszovó függetlenségét. A szerb mobilhálózatot használják még olyan áron is, hogy ehhez át kell menniük a település másik részére. A legtöbben ilyenkor a domb tetején álló Lázár fejedelem szoborhoz mennek, ahol esőben is tudnak beszélgetni egy tetővel fedett kis kilátóban.
http://mno.hu/
http://mno.hu/
Szerbia persze, amennyire tud, segít az itt élőknek. Stanković Belgrádból kapja a nyugdíját, felesége a helyi gimnáziumban tanít, amelyet Szerbia finanszíroz, hiszen saját autonóm tartományának tartja Koszovót.
– Ma egyedül Belgrád jóindulatán múlik, hogy a szerbek megmaradjanak Koszovóban. A brüsszeli politikusoknak viszont fogalmuk sincs róla, hogy a koszovói szerbség a legveszélyeztetettebb etnikai csoport Európában – háborog Jovica Stanković.
Miközben a Stanković család házában beszélgetünk, a televízió képernyőjén Aleksandar Vučić szerb államfő tűnik fel, aki a koszovói albánokkal való megbékélésről beszél. Šilovóban ilyenkor mindenki megretten. Mivel a kis szerb falu adminisztrációs besorolása miatt nem lenne része a koszovói szerb kisebbségi önkormányzatok közösségének, nagyon félnek attól, hogy az Európai Unióba igyekezve Belgrád egyszer elismeri majd Koszovó függetlenségét. Az itt élő szerbeknek ez azt jelentené, lemondott róluk a hazájuk.
– Hazudnak! – így reagál Shemsedin Arifi, amint Šilovo albán részén megemlítjük, hogy a falu szerb oldalán azt mondják, nincs semmi kapcsolat a két településrész között, nem járnak át egymáshoz az itt lakók. Most már örülünk, hogy kísérőink a Stanković családból az autóban maradtak. Teljesen azért mégsem nyugodhatunk meg, mert miután kiderült, hogy az albán Šilovo főterén senki nem beszél angolul, kénytelenek vagyunk áttérni a szerb nyelvre. Az idősek még beszélik a szerbet, hiszen annak idején a jugoszláv néphadseregben azt kellett használniuk, a fiatalabb járókelők azonban bizalmatlanul, gyanakodva néznek ránk, amint szerbül beszélünk az idősekkel.
Hamarosan kiderül: Shemsedin Arifi arra gondolt, a háború idején igenis bejöttek a szerbek a falujukba.
– Két órát adtak, hogy hagyjuk el Šilovót, aztán felgyújtották a házainkat – panaszolja a férfi. Világosan emlékszik arra a napra, amikor 1999. április 15-én egy traktorral kellett elhagyniuk az otthonukat. Régi, összedőlt házat mutat, amelyet szerb katonák gyújtottak fel. – Nem tudhatjuk, mit csináltak itt, miután elmenekültünk. Az is lehet, hogy ők vitték el a holminkat – mondja az idős férfi. Már meg sem tudja mondani, mikor volt legutóbb a mindössze néhány száz méterre fekvő szerb településrészen.
– Isten mindig keresi az embert. Emlékezzünk rá, mit tanít a Szentírás. Miután Ádám a paradicsomban evett a tiltott gyümölcsből, Isten így szólt hozzá: „Ádám, hol vagy?” Mi is keressük a jót minden emberben! – mondja Ilarion apát a draganaci kolostorban. Az egyházi vezető korábban rockzenészként és színészként is szép karriert futott be Szerbiában. Šilovo szerb lakosai vasárnaponként szívesebben jönnek ide liturgiára, mert az ő kis templomukban nem férnének el ennyien.
http://mno.hu/
A terem viszont itt is zsúfolásig megtelik hívekkel, olyannyira, hogy még a pravoszlávoknál szokásos mély meghajláshoz is alig marad hely. A liturgián fekete ruhába öltözött szerzetesek kérnek áldást az egybegyűltekre, miközben a tömjénfüstölővel próbálnak továbbhaladni a tömegben. Ima után aztán a szerzetesek minden héten megvendégelik a híveket, akik maguk készítik el a finomabbnál finomabb fogásokból álló reggelit.
A hatalmas megterített asztalnál Ilarion apát a szerb étkezési szokásokról beszél. Azt mondja, az előírások szerint nekik, szerzeteseknek most három napig nem szabad enniük. A híveket is arra kéri, legyenek erősek, másnap böjtöljenek ők is. Szerinte a mostani böjt egészséges, mert segít megtisztítani a szervezetet, de legalább ennyire fontos, hogy kitartásra ösztönözzön.
Šilovóban a hazájától elszakadt kis szerb közösségnek erre mindennap szüksége van.
– Valaki jelezni akart valamit ezzel a könyvvel – állapítja meg a 16 éves fiú, Ljubomir, aki szerb nyelvű, a pravoszláv vallásról szóló könyvet talált egy elhagyott házban. Draganac faluban járunk, ahol valaha nem csupán szerzetesek éltek. Sofronije szerzetessel és Ljubomirral azért indultunk el a sáros utakon a hegyi faluba, mert megtudtuk, a kis település üresen áll, mióta a háború után elűzték a szerbeket. A 28 éves Sofronije Amerikában született, de miután négy éve először látogatott el Koszovóba, a hely szelleme annyira magával ragadta, hogy úgy döntött, itt szeretné leélni az életét.
Elvezet minket egy házhoz, ami úgy néz ki, mintha a tulajdonos épp csak hátrament volna a fészerbe. Rossz érzésünk támad az ajtóban. Talán azért, mert tudjuk, ez a ház másnak az otthona. Sofronije azonban előrelép, és elmondja: a ház urát ebben a szobában verték agyon a háború után. A falon még kinn van a naptár, amelyet már nem lapoztak tovább. Egy régi, 1999. novemberi Politikát is találunk, a tulajdonos a belgrádi lapot járatta.
Ennél is dermesztőbb érzés fog el, amikor megtudjuk, miért tépték ki a kábeleket a falakból. Fémtolvajokra gyanakszunk, Sofronije azonban elmondja: a többi fémet nem vitték el a házakból, csak a kábeleket, hogy lehetetlenné tegyék a szerbek visszatérését a faluba, hiszen áram nélkül nem lehet élni a mai világban.
Nem költözik ide már vissza senki. Talán csak egyetlen látogató téved be, aki minden évben ugyanazon a napon belevési egy szöggel a dátumot a vályogfalba. Ljubomir sem tudja, mit akar jelezni az itt talált könyve: talán csupán annyit, valaha keresztények éltek a kihalt faluban.
http://mno.hu/
– Nagyon nehéz tartani a kapcsolatot a koszovói szerbekkel – összegzi a problémát Ljubiša Stojmirović, a vezető szerb kormánypárt, a Szerb Haladó Párt képviselője, amikor a belgrádi parlamentben arról kérdezzük, mi a tervük a koszovói enklávékban rekedt szerbekkel. Šilovóhoz hasonlóan ugyanis számos olyan település van még Koszovóban, ahol teljesen izoláltan élnek szerbek. Hivatalos adatok híján csupán becslések állítják, Koszovó-szerte ötven-száz ilyen enklávé is lehet.
A politikus szerint rendkívül nehéz körülmények között élnek itt a szerbek. A prištinai hatalom ugyanis nem kívánja teljesíteni a megegyezésükben foglaltakat. Ezt is csak azért tehetik meg, mert a nyugati kormányok – elsősorban az Egyesült Államok, Németország és Franciaország – támogatják őket ebben. Amerikának ugyanis az áll érdekében, hogy békétlenség legyen a térségben, hiszen ebből tud profitálni.
– Oszd meg és uralkodj, ez az ő vezérelvük – mondja.
A politikus úgy gondolja, a szerb kormánynak igenis kötelessége, hogy tartsa a kapcsolatot az enklávékban rekedt szerbekkel, hiszen ők is Szerbia állampolgárai, akik az ország területének „megszállt” részén élnek.
– A Belgráddal való kapcsolat viszont reményt ad nekik, hogy ezek az országrészek egyszer felszabadulnak, és ott is felvirrad a szabadság napja – teszi hozzá Stojmirović.
Már szürkül, amikor Šilovo kicsiny utcáin szalmát cipelő szerbeket látunk. Apró kupacokba rakják, meggyújtják, majd amikor a szalma lángra kap, átugranak fölötte. Régi pogány szokás ez, a hiedelem szerint így üldözik el a gonoszt.
Egy fiatal szerb lány, Ikonija mesél erről, aki a dombra tart, ahol telefonjával el tudja érni a szerb mobilhálózatot. Belgrádban tanul, most hazajött családjához, hogy itthon készüljön utolsó vizsgáira. Azt mondja, az itt élők, ha tehetik, nem Prištinán keresztül utaznak Szerbiába. Megszerveztek egy „enklávébuszt”, amely naponta indul a szerb fővárosból és vissza, érintve Koszovóban valamennyi kis szerb enklávét. Generációja többi tagjához hasonlóan eszében sincs megtanulni albánul. Belgrádban azt tapasztalta, hogy az emberek egyszerre tartják az ittenieket hősnek, mert kitartanak, de áldozatnak is, hogy ilyen körülmények között kell élniük.
– Ha Koszovóról énekelnek a szurkolók focimeccs előtt, mindig elsírom magam – mondja a lány. El is énekli nekünk kedvenc dalát, a Crven cvetét, ez magyarul piros virágot jelent. Koszovóról és a piros bazsarózsáról szól, amely csak itt virágzik. A legenda szerint az elesett szerb hősök vérétől lett ilyen színű. Első versszaka így hangzik magyarul, irodalmian: „Hej virág, piros virág, befedett a gaz, / Öt éve is már, hogy elszáradni hagytak / Könnyezik a szívem, ha Koszovóra gondolok / Odaadták, nem kérdezvén, a nép mit akar.”
A szerb–albán konfliktus kérdésében hajlamosak vagyunk magunk is részrehajlóan ítélkezni. Egyesek amiatt, mert elevenen élnek még bennük a koszovói háború képei, mások pedig azért, mert a hazájuktól elszakított szerbekben leginkább a határon túli magyarokat látják. Így aztán könnyen esünk ugyanabba a csapdába, mint amelyikben a koszovói szerbek és albánok élnek már hosszú évtizedek óta. Őket a politika fordította egymás ellen, olyannyira, hogy a másik etnikai csoporthoz tartozóban mindkét fél már csak az ellenséget látja. A hétköznapi emberek azonban elsősorban csak élni, túlélni szeretnének, tartozzanak bármilyen népcsoporthoz.
Az etnikai-vallási törésvonal mentén kettészelt Šilovo így élő példája annak, hogyan tette tönkre két nép viszonyát a politika olyannyira, hogy azt ma már együttélésnek sem lehet nevezni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.03.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
