Keleten a helyzet olyan, amilyen
1917 a dunai hadszíntéren több szempontból is rendhagyónak minősült: bár az előző évben sikerült katonailag jelentős csapást mérni az ellenségre, és ezzel a nagyszabású ütközetek időszaka jó darabig véget érhetett a folyó romániai szakaszán, a dunai hajóhadra továbbra is jelentős feladatok hárultak.
Ahhoz, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia számára hajózhatóvá váljon az Al-Duna, nagyszabású aknamentesítésre volt szükség, illetve fel kellett morzsolni a térségben továbbra is aktív román és orosz szárazföldi, folyami és légi csapatokat.
A flottilla egységei Budapesten, Turnu-Severinben, Harsován és Brailán vészelték át a kemény telet, majd márciusban láttak neki a további munkálatoknak. Az ellenséges akadályok felszedésén-eltávolítsán túl a folyamaknász szakszok saját, védelmi célú aknazárakat és cölöpakadályokat is léteístettek. Ezek jelentős részét alkották a román és főleg orosz aknazárakból zsákmányolt, modern berendezések: a gömb- és érintőaknák.
A bolgár és német hadseregekkel szorosan együttműködő osztrák-magyar folyamharcász erők és a támogatásukra rendelt szárazföldi csapatok számos alkalommal ütköztek meg román és orosz repülőgépekkel aknamentesítő akcióik közben. Ezek az ellenséges rajtaütések többnyire hatástalanok maradtak és képtelenek voltak érdemben hátráltatni a hadihajók manővereit, a támadó gépek közül viszont a monitorok légvédelmi tüze többet is megsemmisített. A korai próbálkozások után így az ellenséges gépmadarak általában tisztes távolban maradtak a hajóktól.
Áprilisra megélénkült az ellenséges harcitevékenység, a repülőrajok mellett az orosz nehéztüzérség is egyre gyakrabban csatározott a parti és a dunai erőkkel. A Tulcea-mahmudiai partszakasz ágyúzásával pedig végre megmutatták magukat a veszedelmes román monitorok is, bár folyami csatát továbbra sem mertek vállalni (a román hadvezetés féltette az értékes hadigépeket). A nyárig tartó időszak viszonylag eseménytelenül telt.
Június közepén a felderítő repülők folyamatos csapatszállításokra lettek figyelmesek a Duna-delta román ellenőrzés alatt lévő részén sulinai csatornában. Erre válaszul Konyovic korvetthadnagy vezetésével egy vakmerő utász-folyamaknász szakasz éjszakai rajtaütést hajtott végre a folyamág ellen a folyó bulgáriai partjáról. Miután teherautókon a helyszínre szállították őket, a műszaki alakulat tagjai a sötétség leple alatt egy evezős ladikról 2 kilométerről sodoraknákkal árasztották el a Duna-szakaszt, amivel elsőre sikerült elsüllyeszteniük az egyik közeli kompot és a rajta lévő katonai szállítmányt, de a további 20 robbanószerkezet is jelentős károkat okozott a meglepett románok körében. A felriadt ellenséges partiőrség heves géppuskatűzzel viszonozta a támadást. A ladik több találatot is kapott, melyek megsebesítették a kormányost, ám a szakasznak sikerült élve megúsznia a merész akciót.
Június 30-án érkezett meg az Al-Dunára a Szerbia elleni hadjáratban elsüllyedt, majd újjáépített egykori vezérhajó, a Temes monitor.
Kudarcos támadások mindkét oldalon
A július 21-én fellángoló moldovai offenzíva a hajóhad működését annak ellenére sem érintette, hogy a flottilla által ellenőrzött szakasz ellen is nyilvánvaló támadás készülődött. A románoknak ekkor még nem állt rendelkezésükre az áttöréshez szükséges erő, így a felvonultatott gyalogság végül tétlenül nézett farkasszemet a hadihajókkal és gyalogsággal.
Mackensen ezekre a próbálkozásokra válaszul indította meg augusztus 6-án a román haderőt széztúzni hivatott ellentámadását, mely végül a véres mărășești ütközetben csúcsosodott ki. Itt a román és orosz egyesült erőknek komoly véráldozatok árán sikerült megállítani a központi hatalmak előretörését, és sikerrel fedezték a román királyi pár és a komrányzat Kisinyovba menekülését. A szerencsétlen kimenetelű támadással alábbi cikkünkben foglalkoztunk bővebben:
Mărășești – Száz éve kezdődött a csata, melynek át kellett volna vágnia a románok torkát
1917. augusztus 6-án vette kezdetét az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország csapatainak utolsó nagyszabású hadművelete a maradék román erők felmorzsolására. A több mint egy hónapig dühöngő mără?e?ti csatának végleg le kellett volna fejeznie a Bukarest eleste után Moldvába menekülő román haderőt, ám az erőfeszítések nem hozták el a várt eredményt.
Az offenzíva során a Dunaflottillának Galati elfoglalását kellett volna biztosítania, hogy aztán szétzilálhassák az ellenség hadpápvonalait. Wulff Olaf Richárd könyvében leírja, hogy ehhez utat kellett volna nyitni a Chiciul-sziget vonalában húzódó háromsoros aknazáron. A kényes művelethez azonban a partot megszállva tartó orokszokat legalább három kilométerre vissza kellett volna nyomni.
A hadműveletek főerejéhez képest gyenge német és bolgár erők azonban vonakodtak végrehajtani a támadást, mivel tudták, hogy az aknazár környékét a galati nehézütegek már jóval korábban belőtték, így az akciót valószínűleg csak komoly véráldozatok árán lehetett volna sikerre vinni.
Augusztus 7-én ezért a császári és királyi utász-folyamaknászosztag két szakasza volt kénytelen magához ragadni a kezdeményezést egy vakmerő lépéssel. Miután a Temes monitor fedezete alatt a Bácska aknagőzössel az orosz első vonal oldalába manővereztek, partra szálltak és olyan messzire kergették a meglepett ellenséget, hogy az aknaszedők egész nap zavartalanul dolgozhattak és 200 méteres széles utat nyithattak a robbanószerkezetek között. Ráadásul a rettegett galati ágyúknak sem sikerült megakadályoznia a hadműveletet: tüzük egyetlen egységet sem talált el.
Ám mivel a központi hatalmak fő áttörése elmaradt, a Galati elleni támadást is elnapolták, a flottilla pedig ismét védelemre rendezkedett be. Szeptember elején a hajóhad II. Vilmos német császár és Ferdinánd bolgár király látogatásának örülhetett, ám ezt követően hamaroasn egy váratlan tragédia rázta meg a hadcsoportot.
Újabb hajó a hullámsírban
Szeptemben 22-én a Cernavodáról Brailára igyekvő 1. monitorosztály hátvédjeként hajózó Inn monitor 11 óra 45 perckor épp egy súlyosan megrongálódott uszály megsegítésére vált ki a kötelékből, amikor fedélzetén a flottila főparancsnokával, Lucich Károllyal aknára futott és elsüllyedt.
Wulff így írja le a szerencsétlenséget:
„Az oldallemezek és a hajó elejének páncélfedélzete kifelé hajlottak, a hajó eleje emelkedni látszott és azután rögtön a viz alá merült. A hajó a balpart mellett néhány perc alatt elsüllyedt. A robbanás több embert a vízbe dobott, akiket a rögtön vizrebocsátott ladikokkal kimentettek. A személyzet legnagyobb része a fedélzeten volt és a „hajót elhagyni” parancsra – az éppen fülkéjében tartózkodó Förster Miksa lovag nyugalmazott állományú korvettkapitány, a dunai hajóhad vezérkari főnökén és egy távirászon kívül, akik a vízbe fultak – megmenekült.”
A legénység és a központi szállításvezetőség egyik emelőcsoportja azonnal hozzálátott az elsüllyedt monitor kiemelési munkálataihoz. December 1-jére a szerencsétlenül járt hajó készen állt arra, hogy a Temeshez hasonlóan Budapestre szállítsák, hogy a javítások mellett komoly modernizáláson essen át.
Lucich Károlyt kiváló vezetői és katonai teljesítményét a Monarchia hadvezetése év végén egy adriai parancsnoki pozícióval jutalmazta, utódja 1917. december 3-ától Wickerhauser Viktor sorhajókapitány lett.
Összességében véve a Dunaflottilla 1917-es fő tevékenysége a hadműveletek biztosításán, a védelmi feladatokon és az aknamentesítésen túl legfőképp a Monarchia és Németország számára létfontosságú dunai kereskedelmi útvonalak és a megszállt román területek gazdasági kiaknázában nyújtott segítségben rejlett. A zsákmányolt ellenséges készletek híján ugyanis sem a Monarchia, sem Németország gazdasága nem bírta volna sokáig a háborús megpróbáltatásokat.
És bár az áruló románok fölötti döntő győzelem 1917-ben még elmaradt, a Dunaflottila legénysége ebben az évben is derekasan állta a sarat és kiváló haditettekkel valamint megkérdőjelzhetetlen bátorsággal és szakmaisággal támogatta a szárazföldi erőket.
A folytatásban beszámolunk majd az 1918-as hadiév történéseiről és a dunai hajók utolsó világháborús helytállásáról.
Források:
Az ismeretlen haderő: az osztrák-magyar folyami hajók harcai a Dunán
Az első világháború százéves évfordulója szerencsére a közvélemény egyre szélesebb régegeinek figyelmét irányította rá a nagy világégés eseményeire: Isonzó, Doberdó, Galícia, Erdély és a Piave véráztatta vidékei egyre több magyar számára jelentik a hősies és egyben tragikus helytállás színtereit. Folyóinkra, azok közül is főleg a Dunára, azonban még kevesen gondolnak úgy mint amelyek komoly ütközetek és hősi erőfeszítések színterei voltak.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
