Egy erdélyi hétvége, avagy 12 liter szilvórium igaz története

Dezső barátomat Hollandiában ismerem meg. Nélküle ezek a sorok nem lennének olvashatók. Hamar megkedveltük egymást. Az első beszélgetéshez került egy kis itóka is, nemes besztercei szilvanedű.

Telt az idő, barátok lettünk. Az élet elsodort minket egymás mellől, de tartjuk a kapcsolatot, és néha találkozunk is. Említettem neki, hogy tervezek egy erdélyi motorozást. Mire ő kapott az ötleten, és megadta régi osztálytársa és barátja elérhetőségét. Az apropó a pálinka volt, de ez csak kovásza volt ennek az augusztus végi hétvégének.

Mint írtam, motorral szerettem volna menni, de a hőség és egyéb okok miatt kocsival indultam el. Az eredeti tervek szerint Székelyföld volt az utam célja. Ezerszer jártam ott, és ezeregyedjére sem lehet megunni. Most mégis kimaradt, de nem bántam meg. Hogy miért, azt bárki megtudhatja, aki az alábbi sorokat elolvassa.

Péntek délután léptem át gúnyhatárt, Nagyvárad mellett. Beszterce volt utam célja, így a Báthoriak ősi fészke felé vettem az irányt. Éjszaka volt, mire Szilágysomlyóra értem. Az éj hátralévő része ott telt el, reggel pihenten indultam tovább. A Szamost elérve a táj csodálatos volt. A fejem forgatva itták a szemeim a képeket. Öröm és bánat töltött el. Öröm, mert ott lehettem, és bánat, amiért meg lettünk tőle fosztva.

Közben beszéltem telefonon az "orvosságos" emberrel. Mint kiderült, csak délután, munka után tud velem találkozni.

Reggel nyolc körül járhatott az idő, én pedig délutánig el kellett üssem az időt. Így Szászrégen felé fordítottam az autó orrát. Régenben a piac mellett parkoltam le, ahol egy kisebb bevásárlást is megejtettem. Szigorúan magyar kistermelőktől. Hagyma, paradicsom, zöldpaprika, padlizsán, pritaminpaprika. Mindez töredékáron, a csonkahoni árakhoz képest. Hagyma 200 forint, a padlizsán 150 forintnyi áron. Eszembe is jutott korunk Széchenyije, aki szerint Magyarország előre megy. Magamban emlegettem az izraelita nagymamát is, akinek a vére nem vált vízzé.

A hőségben nem volt kedvem várost nézni. Vissza a kocsiba, és a légkondi áldását élvezve úgy döntöttem, hogy a Maros folyását követve inkább a tájat csodálom meg. A Régen és Maroshévíz közötti szakaszt sosem láttam korábban.

Szászégen után az első falu Marosvécs volt, melyre még visszatérek. Leírni nem lehet az utat, a látványt. Vagyis lehet, de ahhoz Orbán Balázs leírását ajánlom a magamé helyett (nem minden Orbán érdemel szitokszót).

Gyergyóvárhegynél fordultam vissza. Lassan, nem sietve hajtottam vissza Szászrégen irányába. Két székely atyafit is elvittem egy darabon.

Marosvécsre érve a Kemény-kastélyhoz vitt az utam. Látogatni csak előzetes bejelentkezéssel lehet, nekem ilyenem nem volt. Nem nyilvános múzeum. A Kemény család lakja. Magántulajdon, így azt fogadnak, akit akarnak. Így joggal tehették ki a kastély kapujára a feliratot, hogy a vendégeket megválogatni joguk van. Leparkoltam az udvaron, máshol erre nem volt lehetőség.

Néhány ember kint üldögélt, köztük Kemény Géza is, csendesen beszélgettek. A kastély épületébe ugyan nem tehettem a lábam, hiszen nem volt megbeszélve, de a kastély parkjában sétálhattam egyet. Tervezem, hogy hamarosan újra visszatérek, ezúttal motorral, s amikor ezt ott megemlítettem, meghívást is kaptam az épületbe. Ez még a jövő zenéje, de élni szeretnék vele.

De vissza a történethez.

A kastély kertje hatalmas, gyönyörű platánok díszítik. Nemes fák, és olykor még a cigányokat is ritkítják…

Az idő rövidsége miatt a kertben a Helikon-asztalt, annak felújított változatát láthattam. Nem írok róla, bárki rá tud keresni.

Volt ennél szívet melengetőbb is: Wass Albert síremléke. A szó szoros értelmében nem nevezném annak, bár jobb szót nem találok rá.
Ugyanis Wass Albert hamvait három részre osztották. Végső akarata szerint egy harmadot ebben a kertben kellett eltemetni. Elvben az emlékére állított mű alatt kellene lenniük a hamvaknak. Talán ott vannak, de ez csak az én véleményem. Amit nekem mondtak, az az, hogy a valódi végső nyughely pontos hollétéről csak két személy tud. Ez valahol a kastély kertjében van.

Ahogy én látom, azt, hogy nem az emlékhely alatt található, azért is terjesztik, mert védeni szeretnék azt meggyalázni szándékozó oláhoktól. Hiába áll magánterületen, a hatalmat így is zavarja, szeretnék, ha nem lenne ott.

Sajnos a telefonom, illetve a fényképezőgépet a kocsiban felejtettem. Így a kastély parkjában csak olyan kép készült, amit a kísérőm volt olyan kedves, és a saját telefonjával rögzített.

Rövid látogatásom itt véget is ért. Ha Isten is úgy akarja, néhány napon belül újra visszatérek motorral, és akkor talán lesz egy kis kerti sütögetés is a kastély jelenlegi urával.

Innen újra Beszterce felé vettem az irányt, ahol a barátom barátja átadta nekem a címadó 12 liter itókát.

Hírdetés

Életünkben először láttak. Barátként fogadtak. A többes szám azért, mert egy házaspár vendége voltam. Besztercén a magyarság lélekszáma 5 százalék alá szorult. Régebben sem éltek arra nagy számban, hiszen szász város volt. A szászokat a kommunista hatalom pénzzé tette, a helyükre oláhok, és főleg cigányok áramlottak be. Sajnos ez nagyon is érezhető volt. Mint kiderült, az "orvosságos" ember, a barátom barátja, magyarnak sem utolsó. Az úzvölgyi katonasírok egyik gondozója. Meghívott, hogy együtt látogassunk el oda. Erre sor fog kerülni hamarosan, ha minden jól megy.

Este búcsút vettünk. Vendéglátóm javaslata alapján a Szamos völgyében, a Radnai-havasok felé vettem az irányt. Lenyűgöző látványban volt részem. Szólt a zene, miközben őseink csodálatos tájait csodáltam. LG barátom, innen a fórumról, végig velem volt, amit ezúton is köszönök Neki. Az éjszaka már a Máramarosi-havasokban ért. Egy jó vacsora előtt teszteltem a pálinkát, egy kiadós vacsora előtt.

Másnap, azaz vasárnap kora reggel folytattam utamat.

Majszinból indultam, Borsán át. Hamar átjutottam Moldvába. Itt délre fordultam, Dorna Vátra irányába. A hőség után 12 fok és köd fogadott. Igazán üdítő volt, és meg kell mondjam, a táj itt is festői, csodás. Nem irigylem tőlük, tartsák meg, élvezzék, csak a miénket adják vissza, vagy vegyük el mi jogos jussunkat.

Dorna Vátra után ismét Erdélyben találtam magam, Báránykő. Itt a Kelemen-havasok fenséges látványa fogadja az utazót. Na jó, néhány tehén, és birka is keresztezi az utunkat. Jó esetben kísérőjük is van, apafarkas "emlőin" nevelkedett dák származék. Innen a Kolibica-tó felé vettem az irányt. Még csak nem is hallottam róla korábban. Nem igazi tó, ez lehet az oka. Építettek egy betongátat a völgy kijárata elé, és az oda érkező patak, vagy patakok vízgyűjtőt alkotnak. A Kelemen-havasok veszik körül, fenséges, monumentális látvány.

A tavat körbejártam. Egyetlen helyen, a kissé mocsaras részén éri el közönséges halandó magát a tavat. Körben luxusnyaralók, zseblölők sajátították ki a tó partját.

Néhány órát töltöttem ott, vegyes érzelmeket érezve indultam haza. Néhány kilométer után egy vízesés moraja csapta meg a fülem. Azonnal kerestem megállásra lehetőséget. Gyalog közelítettem meg, a Beszterce folyóba igyekezett. A látványt néhány percig tudtam élvezni.

Ugyanis oláhcigányok egy csapata érkezett. Merdzsó, fekszik. Alsógatyára vetkőzve pózoltak, közben az oláh kisgrofó bömbölt. Elég rossz ízlésem lehet, nem tudtam olyan felhőtlenül élvezni, mint az igényes doktorminiszterelnök. Nem készítettem fotót. Ezt a látványt inkább felejteni szeretném.

 

A történet végére értem. Eseménytelen út a kánikulában hazafelé. Az út jó, a benzin relatívan olcsó, a táj szép. Kolozsvár, aztán Várad mellett a Bors-Nagykereki "határ"átlépő.

A 12 liter pálinka háborítatlanul megérkezett. Na jó, talán egy deci hiányzott belőle. Minőségellenőrzési okokból.

Már csak néhány szót szeretnék szólni, mert egy kis folytatás azért volt.

Az első benzinkúton megálltam egy kávéra. Öreg este volt. Békésen kortyolgatom a forró kávét, és az eltelt két napra emlékezem. Ekkor beállt a fogyatékosok számára fenntartott parkoló részbe a képen látható ukrán rendszámú mikrobusz. Természetesen két helyet foglalva, átlósan. Na és kik szálltak ki a buszból? Egy tetveket hintával szórakoztató zsidó, és három süldősára. Nem tudtam őket lencsevégre kapni. Túl későn nyúltam a telefon után. Addigra ők már a parkoló egyik betonasztalához vették az irányt, ahol a kóser zabálnivalót tömhették fejükbe. A gyarmaton.

Az itt leírtak a valóságot hűen követik. Egyedül a barátom nevét változtattam meg, ne legyen lehetőség beazonosítani. Továbbá a besztercei "orvosságos ember" munkájáról, annak helyéről nem beszéltem. A történet szempontjából ennek lett volna jelentősége, de kénytelen vagyok elhallgatni, miért okozzak kellemetlenséget egy jó magyarnak?

Köszönöm, a szerkesztőségnek, hogy írásomnak teret adott, és Nektek is, kurucok, ha olvassátok.

A fentiekhez még annyit szeretnék fűzni, hogy Erdély azon részei is gyönyörűek, ahol ma már nincs, vagy alig van magyar népesség. Ne felejtsük el, hogy a miénk. Lopott jószág sosem lesz a tolvaj jogos tulajdona.

László


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »