Nem akármilyen helyszínen, a Zeneakadémia Nagytermében kerül sor március 11-én 19 órától Orosz Balázs oratórium- és dalének diplomahangversenyére. Az ifjú végzős művésszel tanulmányairól, a barokk szenvedéstörténetekről, az általa összeállított „pasticcio passióról” és a mindennapi élet kihívásairól beszélgettünk.
– Gyerekkorától zenekedvelő közegben nőtt fel?
– Isaszegen élek, ahol az egyházközségnek több mint harminc éve van egy gitáros énekkara, melynek szüleim a kezdetektől tagjai. Már egészen kiskoromtól együtt énekeltem velük. Később a helyi zenetagozatos általános iskolába jártam, ahol nyolc éven át hétfőtől péntekig, mindennap volt énekórám. Ennek, és az akkori énektanáromnak, Bene Zsuzsa néninek köszönhetően ismerkedtem meg a klasszikus zene alapjaival. Hetedikes koromban tették fel először a kérdést: ugye zenei vonalon tervezek továbbtanulni? Nagyon szerettem énekelni. Addig nem tudtam, hogy létezik zenei továbbképzés, de azt feleltem: Természetesen! Hernyes Virág volt az első ének- és szolfézstanárom, ő segített a felkészülésben.
– Akkor tehát a kezdetektől egyértelműen az éneklés volt a kitűzött cél?
– Igen, de már a pályám legelején fontos tanácsot kaptam: az énekléshez elengedhetetlen a háttértudás! Ezért a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumba felvételiztem szolfézs szakra. Az első év végére azonban kiderült, hogy zeneelméletből le vagyok maradva az osztálytársaimhoz képest. Édesapám korábban járt a budapesti kántorképzőbe, és azt javasolta, én is menjek el erre a nyáron zajló képzésre. Ott van szolfézs és zeneelmélet is, így hamar behozhatom a lemaradásomat. Két évfolyamot végeztem el, és bár végül nem ez lett a foglalkozásom, Isaszegen többször lehetőségem volt helyettesként kántori szolgálatot végezni.
– A kántorképzőből fakadt, hogy az egyházi zene irányába specializálódott?
– Igen, de nem volt ennyire egyenes az idáig vezető út. A szüleim zeneszeretők, de nem hivatásos zenészek. Mindig minden döntésemben támogattak és mellettem álltak, ám valójában egy teljesen ismeretlen területen tapogatóztam. Hatalmas segítséget nyújtott a feltérképezésben középiskolai énektanárnőm, Gémes Katalin, és zongorakísérőm, Rózsa Gábor, akik hét évig óvtak, vezettek. Nekik köszönhetően többször is eljuthattam az Operaházba. Egyik este Puccini Tosca című művét hallgattam. Lehengerlő volt, a szünetekben nem tudtam elhagyni a nézőteret.
Az érettségi megszerzése után a Szent István Konzervatórium ének OKJ-s szakára felvételiztem, megkezdtem a felkészülést a felsőfokú képzésre. Három év kemény munka után végül nem sikerült a felvételim a Zeneakadémiára, így a Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Magánének Tanszakára kerültem. Szabóki Tünde tanárnő és Horváth István tanár úr segítségével szereztem meg az alapdiplomámat. A pécsi évek különösen nehezek voltak, mert a világjárvány közbeszólt. Meg kellett küzdeni például azzal, hogy az – alapvetően a személyességről, közvetlenségről szóló – énekoktatás egy ideig „digitális” módon folyt. Úgy tanultunk, hogy a korrepetitorom, Körtesi András otthon hangfelvételt készített a zongoraszólamokból, amire mi ráénekeltünk, videóra vettük, majd elküldtük a tanároknak, ők pedig kiértékelték a hallottakat. Minden javítás, javaslat, észrevétel után újabb felvételeket kellett készítenünk, így mentek a körök oda-vissza. Jóllehet Pécsen is adódtak fellépési lehetőségek, de már akkor tudtam, hogy mindenképpen szeretnék visszatérni Budapestre.
– A pécsi tanulmányai után hogyan került képbe ismét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, illetve az oratórium szak?
– Az alapdiplomám átvétele a nyelvvizsgám megszerzése miatt csúszott, ezért akkor még nem tudtam felvételizni a Zeneakadémiára. Nem ülhettem egy évig tétlenül, így szerencsét próbáltam a Magyar Rádió Énekkarának meghallgatásán. Kórustagként új távlatok nyíltak meg előttem, érdeklődési köröm középpontjában az operák helyét az oratóriumok vették át. Egyik lehetőség hozta a másikat, így kerülhettem a Vashegyi György által irányított Purcell Kórus kisegítő tagjai közé. Volt tanáraim ekkor sem hagytak magamra, többször ajánlottak, ha valamilyen oratóriumban tenor szólistára volt szükség. Eredetileg úgy volt, hogy csak egy évig, a következő zeneakadémiai felvételiig leszek énekkari tag, de közben rájöttem, milyen óriási dolog egy profi zenészközösséghez tartozni. Rendszeresen csodálatos művekkel, különböző zenei korszakokkal találkozhatok, havonta két-három alkalommal koncertezhetek. Szabóki Tünde felkészítésével végül 2022-ben felvételt nyertem a Zeneakadémiára, oratórium- és dalének szakra. Vezető tanárom, Pászthy Júlia, korrepetitoraim pedig Budai Márta Tünde, Alszászy Gábor és Gyökér Gabriella lettek.
– Vizsgakoncertjének a szenvedéstörténettel foglalkozó programja az oratóriumok terén elért művészi, szellemi eredményeinek összefoglalója? Egyfajta curriculum vitae?
– Azt hiszem, igen. Nálunk a diplomahangverseny egyfajta szakdolgozat, számadás a megszerzett tudásról. Majdnem két éve dolgozom ezen a hangversenyanyagon, minden tudásomat összesűrítve egyetlen estébe. Kezdettől fogva valamennyi énektanárom szájából legalább egyszer elhangzott a következő mondat: „Kiváló passiótenor válhat belőled!” Ezért a téma nem volt kérdés. Az első ötletem az volt, hogy Johann Sebastian Bach János-passió című művéhez keresek lelkes kollégákat, hogy az egészet előadhassuk közösen. Bár a szerző megrendítő módon festi le a szenvedéstörténetet, a tenorszóló mégsem elég hosszú ahhoz, hogy megfeleljen az énekdiploma követelményeinek. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha összeállítanék egy passiót különböző zeneszerzők tollából. Később derült ki, hogy ez egy létező műfaj: pasticcio. Több mint százórányi passiófelvételt hallgattam végig.
Folyamatosan alakult ez a pasticcio, amihez az utolsó tételt alig két hónappal ezelőtt találtam meg.
– A programot, a szerzőket nézve: Johann Sebastian Bach, Johann Ernst Bach, Buxtehude, Händel, Telemann… Milyen felfedezésekkel, érzésekkel járt ez a kutatómunka, illetve a művészi fölkészülés?
– Mi a katolikus szertartások során általában a Werner Alajos-féle egyszólamú passiót énekeljük, gyerekkorom óta az volt velem. Bekerülve a középiskolába, elsősorban az idősebb Bach passióit hallgattuk. A Máté-passió és a János-passió eleve gyakran játszott művek. A tanulmányaim során azonban rá kellett döbbennem, hogy rendkívül gazdag ez az irodalom, de koncerteken, templomi hangversenyeken ritkán és nagyon kevesen adnak elő passiókuriózumokat. Nagyon megszerettem a felkészülés során felfedezett műveket. Az egyik kedvencem Ernst Bach Passióoratóriuma lett, ha jól tudom, még nem játszották itthon.
– A diplomahangversenyének vállalása egyértelmű kiállás a barokk művészet mellett. De miért kizárólag a barokk?
– A hangi adottságaim, az érdeklődésem és a tanáraim egyaránt a barokk zene felé tereltek. A tanulmányaim során végig ez maradt számomra a zenei alap, és jól is érzem magam benne.
Az összeállított műsor tartalmaz két különleges tételt, melyek szövegét én írtam. Ezeket rádiós kolléganőm, Bischofné Göndöcs Petra fordította le bibliai német nyelvre, egy volt zeneakadémista csembalista, László Laura pedig megzenésítette őket. Így a diplomahangversenyemen lesznek barokk stílusban komponált kortárs tételek is. Sőt, a koncerten egy olyan apokrif Bach-tétel is elhangzik majd, amelyből Koudela Olivér zeneszerző készített átiratot.
– Említette, hogy milyen lenyűgöző hatást gyakorolt Önre a Tosca. Puccini operája egy felfokozott, verista beütésű melodráma, amely stílusát, hatásmechanizmusát, „vadságát” tekintve jóformán mindenben ellentéte a barokk zenének. Ezzel együtt vagy ezzel szemben miben látja az Ön által képviselt „líraibb” barokk meggyőző erejét?
– Azóta a bizonyos Tosca-előadás óta sok minden változott. Már tudom, hogy nem csak az operával lehet erős érzéseket kifejezni. A katarzist, amit Puccini zenéje okozott nekem akkor, egy barokk oratórium is meg tudja közelíteni, csak más irányból – véleményem szerint sokszor nem is feltétlenül lírai módon. Kemény Péterrel, aki a koncerten az Era Nova Kamarazenekart és az alkalomra alakult kamarakórust vezényli, sokat beszélgettünk arról, hogyan fejezzük ki bizonyos szavak és szövegek jelentéstartalmát, például a fájdalmat, a reszketést, az ostorozást vagy a térdre rogyást… Ezek a momentumok mind-mind ott vannak a zenében. Aki kellőképpen nyitott és figyelmes, felfedezheti ezeket a részleteket. Ha valaki attól tart, hogy nem fogja érteni a német nyelvű szövegeket, nem kell aggódnia. A koncerten elhangzó darabokhoz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló, dramaturg szakos feleségem, Orosz-Bogdán Noémi magyar fordítást készített, így a tételek feliratozott szövege végig követhetővé válik. Remélem, hogy sokaknak lesz a nagyböjti előkészület és elmélyülés része ez a zenei felfedezőút.
– Hogyan képzeli el magát évek múlva a hivatásában?
– A rádióénekkar állandó, illetve a Purcell Kórus visszatérő tagjaként, úgy érzem, jó helyre kerültem. Az együttesekben való közreműködés mellett rengeteg szóló fellépési lehetőségem van, amelyeket igyekszem nagyon megbecsülni. Szeretem ezt a mostani életformát, ami stabilitást ad. Nem tudom, mi fog történni a diplomahangversenyem után, jelenleg csak addig a napig tekintek előre. A koncerten az utolsó tétel a már korábban említett apokrif Bach Lukács-passió részlet lesz, amelyet én most Péter szájába adtam. Pétert elvileg akkor látjuk utoljára a szenvedéstörténet során, amikor megszólal a kakas, és árulása miatt sírva fakad, majd elmegy. Az általam összeállított passióban azonban Péter folyamatosan jelen van, követi az eseményeket Jézus elítélésétől a keresztút utolsó állomásáig.
Ezt várom a jövőtől is. Lehet, hogy Péterhez hasonlóan néha hibázom majd, de meggyőződésem, hogy a Jóisten a gyerekkorom óta vezet az utamon, és tudom, hogy ha rendre el is esem, soha nem engedi el a kezemet.
Fotó: Fábián Attila, Molnár Péter
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
