Egy egyszerű baleset – Irán kéretlen Arany Pálmája Kulcsár Gábor2025. 05. 25., v – 07:57
Miután tavaly A szent füge magja a negyedórás álló vastaps ellenére is alulmaradt a cannes-i díjátadón, a bizottság idén úgy döntött, végre meghallja Irán segélykiáltását. Az Arany Pálmát az Un simple accident (Egy egyszerű baleset) című lélektani dráma nyerte, melyet rendszerkritikus rendezője, Dzsafar Panahi titokban forgatott le. Vajon megérdemelte a kitüntetést?
A történet középpontjában egy csapatnyi traumatizált iráni polgár áll, akik egy nap foglyul ejtenek egy féllábú férfit – azt gyanítják ugyanis, hogy amikor anno hónapokat töltöttek politikai foglyokként, ő volt a kínvallatójuk. Mivel azonban a rabok szemét rendszerint elfedik, igazán biztos egyikük sem lehet a férfi kilétében. Vajon meddig hajlandóak elmenni a bosszúért, ha az ennyire bizonytalan?
Hidegen tálalva
Az Egy egyszerű baleset kellemesen meglepi a gyanútlan nézőt azzal, hogy már az első pillanatban sem elvont művészdrámaként, hanem pörgős, feszült thrillerként mutatkozik be. A magas tétek és a szokatlan, de megkapó drámai alaphelyzet azonnal beszippantanak, a főszereplők hektikus viaskodása és a túszakció bonyolódása pedig helyenként Tarantino legnagyobb klasszikusait idézi. Azért viszont mindenképp dicséret illeti Panahit, hogy filmje legmenőbb pillanataiban sem kezeli vásári látványosságként a tragédiát, amit feldolgoz. A főszereplők profin előadott vallomásai keserves részletességgel tárják elénk, hogyan bánik az iráni hatalom azokkal, akiket jogos követeléseikért ellenségnek titulál – idővel talán mi magunk is ugyanabba a dilemmába esünk majd, amivel a csapat is küzd: vért akarunk, de nem biztos, hogy jó helyről készülünk azt lecsapolni. A rendszer, de leginkább a kiszolgáltatott átlagember morális korlátai keltette frusztráció a film legerősebb eleme.
Dzsafar Panahi díjnyertes karrierje során gyakran kritizálta Irán teokratikus vezetését. Életművéért ült már börtönben, és 20 évre a filmkészítéstől is eltiltották. Ő persze titokban folytatta az alkotást, 2011-ben pedig Ez nem egy film címen csempészte be egyik alkotását a cannes-i filmfesztiválra. Az Egy egyszerű balesetet is titokban, a lehető legkisebb stábbal forgatta. Köszönőbeszédében arra kérte az embereket, hogy bármit is gondolnak Iránról, tegyék fel maguknak a kérdést: lehet-e bármi fontosabb, mint hogy az ország szabad legyen?
Tekeredik a kígyó
Az összkép viszont sajnos mindezek ellenére sem makulátlan. A 100 perces játékidő például paradox módon egyszerre túl hosszú és túl rövid. Túl hosszú ahhoz, hogy kreatív, de inkább rövidfilmhez illő alaphelyzete ne váljon kissé önismétlővé, ugyanakkor túl rövid ahhoz, hogy kívánt jellemfejlődéseit hitelesen kibontakoztassa. Az volt az érzésem, hogy a szereplők minden átmenet nélkül váltakoznak az „irgalmas samaritánus” és a „bosszú angyala” szerepek között. Panahi talán épp arra akart rávilágítani, mennyire természetellenes emberségesnek maradni egy agresszióra épülő közegben, de egészen biztosak sosem lehetünk benne, mire gondolt a költő. Már csak azért sem, mert néha a semmiből csúsznak be olyan, szörnyen kizökkentő, humoros(nak szánt) jelenetek, amik látszólag teljesen szembemennek a film óvatosan felépített, komor hangulatával.
Arany-e, ami fénylik?
Annyit mindenképp az élmény számlájára írhatunk, hogy a lehető legjobb benyomással búcsúztat el. A lezárás katartikus, átgondolt és rendkívül intenzív – a film csúcspontja. Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ugyanezt a történetet és mondanivalót én már tavaly is láttam, csak akkor A szent füge magjának hívták, és hatásosabb volt. Személy szerint jobban örültem volna, ha az Arany Pálma Joachim Trier kezében landol, aki korunk talán leghitelesebb családi drámáját tette le az asztalra Sentimental Value c. filmjével. De arról, úgy gondolom, lesz még alkalmunk áradozni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
