A Katolikus Karitász a Nova Kahovka-i gátszakadást követő napokban higiéniai termékeket és tartós élelmiszert szállított az árvíz sújtotta területre. A Karitász munkatársai közreműködtek az újjáépítésben is: építőanyagokat vásároltak, és eljuttatták azokat a rászorulókhoz. Marosi Antal, a Katolikus Karitász katasztrófa-elhárítási munkatársának július 5-i beszámolóját közöljük.
Mikolajivban nyomát sem látni az orosz–ukrán háborúnak. A helybeliek szerint a nagyon erős hitű közösség folyamatos imája mentette meg a várost az oroszok támadásaitól. Most, hogy a frontvonalak jóval odébb húzódnak, sem feledkeznek meg a közösség tagjai elnyerni a Teremtő kegyét, szorgalmasan imádkoznak, és egymással megegyezve, felváltva tartják a böjtöt hétvégénként.
A Katolikus Karitász teherautója hamar kiürül, hála a helyiek segítségének. Az irodában példás rend van – nyugtázza megelégedéssel Katalin, a szlovák karitászos lány, akit útitársként jelöltek ki mellém erre az útra. Az adományok – tésztafélék, egészségügyi csomagok, minden, ami most érkezett – jó helyre kerülnek.
Egy negyvenes asszonyka mosolygósan szorongatja a nejlonzacskós adományt. Már nagyon várta a tésztafélét, a cukrot és a konzerveket is. Siet haza, Nikitára a szomszédok vigyáznak. A tizenéves fiúcska Down-szindrómás, nehéz vele bánni. Napköziotthonok, bentlakásos intézmények nincsenek, de szerencsére mindig akad szomszéd, aki az asszony válláról kicsit leveszi a terhet.
Kétórányi autóútra, a Dnyipropetrovszki területen fekvő Partizánszkéban élők szerint az apák bűneiért felelnek a mostaniak. A falucska a háború előtt több, mint hatszáz főt számlált, akik közül száznyolcvanan tértek vissza a teljesen lerombolt falu romjai közé. A háború eltelt időszakában felváltva uralták ezt a tájat az orosz és az ukrán katonák. Az utóbbiak a falusiak elhagyott házai között húzták meg magukat, ennek következtében az orosz katonák minden épületet leromboltak.
„Időnként eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a mieink a szomszéd faluban keresnek menedéket” – mondta maga elé nézve Raisza, a település felelőse. Amikor két és fél évvel ezelőtt kijelölték erre a feladatra, jól döntöttek az illetékesek: szívét-lelkét kiteszi, hogy a nincstelenné vált falubeliek sorsa mennél jobban alakuljon. Külföldi segítő szervezetekkel levelez nagy sikerrel, ennek köszönhetően több romos épületet is megmentettek.
Az ő mély emberi kapcsolatainak köszönhetően jöttünk mi is ide. Katinak jutott eszébe felkeresni a helyi üzletet, ahol vettünk egy tonna cementet. A pakolásban, felújításban és a cementes zsákok cipelésében csak az asszonyok jeleskedhetnek, mert a katonakorú férfiak a fronton vannak.
– magyarázza a helyzetet Raisza.
Kinézünk az ablakon. Az utca túloldalán egy lényegében teljesen megsemmisült épület szétmorzsolódott tégladarabjai előtt akkurátusan nyírja a füvet egy idősebb férfi. Felesége – látva, hogy fényképezem – a közelben álló roncs autóhoz siet, magához veszi, fejére teszi és megigazítja szalmakalapját, majd beáll a férjének segíteni. Rendnek kell lenni. Muszáj rendnek lennie.
A rend felé törekszünk, amikor bekopogunk az odesszai Karitász Központba. Hozzájuk tartozik a térség, széles körben. Beszélgetünk, keressük, miként válhatnak még hasznosabbá a magyar hívek adományai.
Szöveg: Marosi Antal
Forrás és fotó: Katolikus Karitász
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
