Január 25-én a magyar Sant’Egidio közösség budapesti és pécsi felelőse, Szőke Péter és Nagy János elutaztak Lvivbe (Lembergbe), hogy meglátogassák ukrán barátaikat, akik sok menekültet segítenek – maguk is menekültként. Szőke Péter személyes hangvételű beszámolóját olvashatják.
Február 24-én lesz egy éve annak, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Provokálatlan, értelmetlen, sőt, őrült háború – ahogyan Ferenc pápa többször nevezte. Vér és könnyek áradata, ugyancsak az ő szavai szerint. Számomra ez a háború nem csak egy veszélyes közelségben kirobbant, nukleáris világháborúval fenyegető konfliktus, hanem személyes dráma is. Közeli barátaim éltek és élnek Kijevben, Lembergben, Ivano-Frankivszkban.
A Sant’Egidio közösség a kilencvenes évek legelején, szinte az ukrán függetlenség kikiáltásával egy időben jelent meg Kijevben. Egyik kezdeményezője egy akkor egészen fiatal egyetemista, Jura volt néhány barátjával. Barátságom vele és velük: Júliával, Vitával, Ivankával és a náluk fiatalabb Oljával, Zsenyával (Jevgenyij), Zsenyával (Eugénia), Románnal – a legutóbbi harminc évem egyik legszebb fejleménye. 2022. február 24-ének kora reggelén ezért az első gondolatom nem az volt, mi lesz velünk – bár ez is hamar megfordult a fejemben –, hanem hogy mi lesz velük?
Jura előbb volt iskolájának óvóhellyé alakított pincéjébe menekült a légiriadók és bombázások idejére. Egyfajta ostromnaplót vezetett. „Nem akarok úgy élni, mint egy patkány a szülővárosomban, saját egykori és lányom mostani iskolájának pincéjében” – írta egy nap. A kijevi közösség békeidőben hetente több száz hajléktalant látogatott. Szociális otthonokban élő idősekhez járt. És imádkozott a békéért különösen 2014, a Donbasz és a Krím-félsziget orosz megszállása óta.
Az egyértelmű agresszió idején békéről beszélni nem könnyű Ukrajnában. Defetizmusnak, az ukrán állam és önazonosság feladásával egyenértékűnek tűnhet. A közösség Kijev bombázása után sem akarta magára hagyni a szegényeket. A fiatalok folytatták a hajléktalanok és az idősek látogatását – ahogy tudták. Az imádságokra lakásokban gyűltek össze, vagy online. Hallgatták Jura elmélkedéseit például Izajás próféta könyvéről: próféta az, aki szembenéz a kor drámájával és mindenki másnál jobban érti azt, de észreveszi és hirdeti a remény alig észrevehető jeleit is, hogy Isten nem hagyja magára népét. Ki Isten választott népe? Minden szenvedő nép…
Jura és gyermeket váró felesége kockázatos úton azután tavasszal Lvivbe menekült, néhány más kijevi barátunkkal együtt. Az egymillió lakosú galíciai város egyes időpontokban másfélszeresére duzzadt a belső menekültek odaérkezése miatt. A közösség egy Covid alatt bezárt étteremben ütötte fel főhadiszállását: barátaink itt fogadják a menekülteket, főként asszonyokat és gyerekeket, akik mindenüket és esetenként szeretteiket is elveszítették a háborúban. Élelmiszercsomagot és gyógyszert kapnak – havonta összesen mintegy egymillió euró értékben. Az adományok európai közösségeinktől, nemzetközi szervezetektől, nagylelkű vállalati és magánadományozóktól származnak egész Európából, így Magyarországról is.
Január utolsó hétvégéjén Nagy Jánossal, a pécsi Sant’Egidio felelősével meglátogattuk őket. Baráti látogatásnak szántuk, de adományt is vittünk. Két hordozható számítógépet az Ivano-Frankivszkban működő segélyközpontunknak, valamint fejlámpákat, power bankeket. A lengyel-ukrán határon – ukrán barátaink tanácsára – gyalog keltünk át, elkerülendő az időnként hét-nyolc órás várakozást, ami az autósoknak kijuthat. A határtól Lembergig az elénk kijövő barátaink autójában utaztunk.
A háború jelenléte azonnal látszik: hiányzik a közvilágítás. A kijárási tilalom a városokban, így Lembergben éjféltől másnap reggel ötig tart. Amikor megérkeztünk, a közösség székhelyén és a lakásokban sem volt áram. A sötétséget még inkább kiemelik és kísértetiessé teszik a kivilágított kirakatok. Az áramfejlesztők zúgása minden teret betölt.
A város élni akar és él is. Lemberg igazi közép-európai város, amit mintha Prágából, Krakkóból és Vilniusból gyúrtak volna össze. A házak kopottak, de az üzletek, éttermek és kávéházak, a sok nagy és gazdag székesegyház és templom, a bécsihez hasonló méretű és stílusú, impozáns operaház nem csak különleges, kozmopolita kulturális örökség, hanem fiatalos, szabad légkör hordozója. Ennek jövőjét teszi kérdésessé a háború.
Szállásadónőm, Ivanka férjével, Andrijjal régi házban lakik egy apró, a szovjet időkben leválasztott lakásban. A konyhának és az egyik szobának ablaka sincs: ez viszont légiriadó idején jól jön; a vastag falak miatt jobb, mint egy légópince – mondják. Ha éjjel megszólalna a sziréna – így Jura –, kimentek a konyhába, isztok egy kávét és visszamentek aludni. Persze – teszi hozzá – kétféle légiriadó van. Az egyik csak a légicsapás lehetőségére figyelmeztet. A másik azonban azt üzeni, hogy érkezik a rakéta. Ilyenkor ötven perce van az embernek, hogy biztonságos fedezéket találjon. Ez azonban inkább Jura és a kijeviek tapasztalata. Lemberget ugyanis sem a két világháborúban, sem most nem érte közvetlen rakéta- vagy bombatámadás. A II. világháborúban előbb a bolsevik orosz, majd a náci német, végül ismét a hosszú szovjet megszállástól szenvedett. A nácik és ukrán kollaboránsaik a város szinte teljes, nagyszámú zsidó lakosságát kiirtották. A XVI. századi, olasz építész tervezte zsinagógát azóta sem építették újjá – egyetlen fal és romok maradtak mementónak.
Lemberg él és élni akar. Érződik, hogy ezt a népet még nem törték meg. A nemzeti egység teljes, töretlen az agresszorral szemben. Ivánka azonban aggódik. A városban sokfelé látni mozgósító plakátokat, de az elesettek fényképeit is. A tábori püspökség Szent Péter és Pál-templomában szinte mindennaposak a katonákért végzett gyászszertartások. A hősi halottak fényképeinél az egyik mellékoltár előtt gyertyák és nemzeti színű, sárga és kék virágok, imádkozó idős asszonyok… A közösség minden kedden ide várja a város lakóit imádságra Ukrajna és a világ békéjéért. Ivanka férje miatt aggódik. Rendszeresen behívják a hadkiegészítő parancsnokságra, hogy azután hazaküldjék. Már nem fiatal, egészsége sem robosztus, így eddig nem vitték el, de mégis újra és újra meg kell jelennie, bevonulásra készen. És ha egyszer nem jön haza? Ivanka fia huszonöt éves. Vele mi lesz? Mi lesz a többiekkel, Jurával, Romannal és más barátainkkal? Az országot a hadköteles férfiak nem hagyhatják el. A társadalmi konszenzus teljesnek látszik a tekintetben, hogy az oroszokat meg kell állítani, ki kell űzni. De ha fiataljainkat megölik, milyen sors vár a hazánkra? – kérdi Ivánka.
A vasárnapot töltjük a városban, ilyenkor szünetel az adományok osztása és a menekültek fogadása a közösség központjában. Van viszont foglalkozás a menekült gyerekeknek, amelynek a neve: a béke iskolája. A mintegy húsz, tíz év körüli gyereket anyukáik hozzák, szintén menekült tinédzserek és egy-két huszonéves foglalkozik velük. A végén édességeket kapnak tőlünk. A fiatalok maradnak, velük a harmincéves Zsenya (Eugénia) tart imádságot és magyarázza nekik az evangéliumot. A háttérben a Szent Arc XVI. századi ukrán ikonjának másolata és egy Irpinyben lebombázott iskola ablakkereteiből ácsolt fehér kereszt. Lukács hatodik fejezetéből olvassa fel a tizenkettő meghívásának történetét: Jézus előbb imádkozik, kiválasztja őket, majd újdonsült apostolainak társaságában betegeket és megszállottakat gyógyít. Íme, a hit és az imádság nem elvont eszmények, hanem küldetés, amely az együttérzésre, szolidaritásra szól. Mindenkinek: először a tizenkét apostolnak, és most nektek… – szól az üzenet. Barátaink sok történetet mesélnek olyan menekültekről, akik kérték, hadd segítsenek más menekülteknek, hogy így gyógyuljanak traumáikból. Senki sem olyan szegény, hogy ne tudna valaki nála is szegényebbnek segíteni. Ezt tanulják a Bibliából és az összejöveteleken a Fiatalok a Békéért mozgalom, a Sant’Egidio ifjúsági tagozatának ukrán tagjai. Nem önkéntesek, hanem többek annál. Imádkozó közösség, amelynek tagjai az Úr Jézust akarják követni a történelem útjain.
Csodálatos emberek, remek városok, egy nemes közép-európai civilizáció felbecsülhetetlen értékei – vajon pusztulásra, vagy legalábbis szenvedésre ítéltettek? A háború annyira abszurd, hogy elindításához és fenntartásához propaganda kell. Mert egyébként egyformák vagyunk. Hogy ezt a tényt elleplezzük, egyre magasabb falakat kell emelni, és hogy megkülönböztessük a „másikat”, egyre vadabb dolgokat kell kitalálni és terjeszteni róla. Ez ennek a háborúnak is az egyik tanulsága.
Mire lenne szükségetek? Kérdeztük búcsúzóul. Költői kérdés, hiszen ahol béke nincs, ott semmi sincs, és ahol béke van, ott minden lehet. Vigyétek el nyáron a békeiskolás gyerekeket Magyarországra nyaralni a Balatonnál, vagy akárhol, ahol szabad ég van a fejük felett – halljuk a kérést. Szabad ég, azaz a háborús pszichózistól mentes szabadság levegője, amely felüdíti majd őket hosszabb-rövidebb időre. Megígérjük. Azzal az élménnyel távozunk, hogy az elsötétítés soha nem lehet teljes, mert szétlőhetik az erőműveket és az áramfejlesztő központokat, de a barátság fényei annál erősebben ragyogni fognak.
Szerző: Szőke Péter
Fotó: Sant’Egidio közösség
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
